hvg.hu: Új filmed, a Délibáb, egy magyar pusztába megálmodott western. Ilyen párosítással eddig sem a külföldi, sem a magyar közönség nem találkozott filmen. Milyen fogadtatásra számítasz? Érteni fogják a filmedet?

Hajdu Szabolcs: Én általában bízom a közönségben, a Délibáb ráadásul egyáltalán nem bonyolult történet. Az eddigi filmjeimre háromfajta reakció volt eddig: van, akiket taszít, van, akiket nem érdekel, és mindig van egy szűk csoport, akiknél nagyon betalál, és akár a rajongásig szeretik. Valószínűleg ugyanez lesz a helyzet a Délibábbal is.

Mivel sohasem ugyanazt a filmet készítem, stílusban, műfajban is sokszor eléggé különböznek egymástól a munkáim, biztosan veszítek és nyerek is nézőket útközben. Ha megnézzük, a Fehér tenyér, a Bibliothéque Pascal és most a Délibáb is eléggé más típusú történetek, és valószínűleg más és más embereket találnak meg. De szeretek kockáztatni.

A külföldi vetítéseken például nagyon különböző emberek jöttek oda hozzám gratulálni. Idős, hetven év körüli uraknak és a fiataloknak is tetszett a film, de ami még ennél is érdekesebb, hogy melyik országban mit vált ki a nézőkből a film témája. A Délibáb stockholmi vetítésén például a programfüzetben úgy harangozták be a filmet, hogy a filmben tárgyalt problémák Svédországban is nagyon aktuálisak. Meglepett a dolog, de valószínűleg a rasszizmus problematikáját látták bele a történetbe. Az eddig külföldi vetítések alapján úgy tűnik tehát, hogy sikerült univerzális jelentésű filmet csinálni, ami mindenhol érvényes.

hvg.hu: Híresen hányattatott sorsa volt a filmnek a hazai, pályázati rendszer teljes átalakítása miatt. Azt is nyilatkoztad, hogy még egyszer nem akarod ennek kitenni magad. Most, a végeredményt látva mit csináltál volna másképpen? Látod már a hibákat?

H.Sz.: Már a forgatáson szoktam látni a hibákat. A vágási folyamat arról szól, hogy ezeket a hibákat megpróbálod kijavítani. Valamelyik nagy rendező mondta, hogy az első nyers verzió láttán, mindig öngyilkos akart lenni. Sokszor kilátástalannak tűnik ez a pillanat a vágószobában, megoldhatatlanul elrontottnak tűnhet ilyenkor a felvett anyag.

Fülöp Máté

Aztán persze nagyon sok mindent meg lehet oldani, és ki lehet javítani, de az eredeti elképzelést száz százalékban nem lehet megvalósítani. Legalábbis nekem még soha nem sikerült. Nincs tökéletes film, és én is általában fontosabbnak érzem, hogy a film hibáival együtt is létrejöjjön, tehát kénytelen vagyok néhány részletben engedékenyebb lenni. Ha nem így gondolkodnék, soha nem készülne el semmi, mert mindig tudnék javítani a végtelenségig.

hvg.hu: Hogyan került a képbe Isaach de Bankolé (a film főszereplője) és Jim Stark (a Délibáb egyik forgatókönyvírója), több Jim Jarmusch film producere?

H.Sz.: Jim Starkkal egy zsűriben voltunk a kolozsvári TIFF fesztiválon, és kiderült, hogy a családja marosvásárhelyi származású. A feleségem (Török-Illyés Orsolya) is ott született, így segítettünk neki eljutni Marosvásárhelyre, megkerestük a nagyszülei házát, és az ősei sírját. Közben összebarátkoztunk, meséltem neki a filmtervemről, ami tetszett neki, így aztán végül ő is részt vett a forgatókönyv megírásában.

Egy angol casting ügynökségen keresztül kezdtünk el fiatal brit, fekete színészt keresni a főszerepre, és kezdetben úgy terveztük, hogy még egy befutás előtt álló színészt szerződtetünk. Volt szó például Chiwetel Ejioforról (12 év rabszolgaság) is. Aztán annyit csúszott a film, hogy ez a terv nem jött össze, így került a képbe Isaach. Először túl idősnek gondoltam a szerepre, de aztán élőben már meggyőzött arról, hogy jól választottunk. A forgatásra úgy érkezett, hogy kézzel leírta az egész forgatókönyvet, nem csak a saját szövegeit vagy a dialógusokat, de az instrukciókat, a beállításokat mind szépen lekörmölte, jegyzetekkel látta el, és aztán végig ezekből a jegyzetekből dolgozott.

hvg.hu: Bankolé és Jim Stark szerepvállalása miatt elkerülhetetlen, hogy sokan Jarmusch Az irányítás határai című filmjéhez hasonlítsák majd a Délibábot. Bankolé ráadásul abban a filmben is egy magányos, titokzatos férfit játszik.

H.Sz.: Ez igaz, de a két film azért elég más stílusú, más-más filmes műfajt idéznek meg. Viszont az jól esett, hogy a Hollywood Reporter kritikusa szerint a Délibáb jobban sikerült, mint Az irányítás határai.

hvg.hu: Azt is mondtad, hogy annyit kivett belőled az elmúlt pár év, hogy lehet nem is rendezel több filmet.

H.Sz.: Ezt általában a csömör mondatja velem, ilyenkor, mire bemutatjuk a filmet, egyszerűen túltelítődöm az egésszel, főleg ha – mint a Délibáb esetében – ilyen hosszú idő telik el az ötlet és a premier között.

Ráadásul itt nem csak 2-3 évről beszélünk, hiszen a Délibáb alapjául szolgáló Tar Sándor novella (Ház a térkép szélén) már ’96 óta foglalkoztat. Onnantól kezdve többször is felmerült a történet megfilmesítése. Csak a megfelelő pillanatra vártam, amikor ez az elnyomóról és elnyomottakról szóló történet jól működhet, amikor erre a problémára érzékenyek az emberek.

hvg.hu: Nem tartasz attól, hogy itthon túlságosan átpolitizálják majd a filmedet?

H.Sz.: Itthon vagy mindenben csak politikát látnak, vagy szemellenzőt raknak fel az emberek és belemenekülnek saját szakbarbarizmusukba. Én azt szeretném, ha a Délibábról, és az abban érintett témákról őszintén lehetne beszélni. A filmem természetesen egy teljesen fiktív, elnyomás elleni lázadás-történetet rajzol fel, de mégis úgy érzem, hogy benne van egy hasonló sztori most a levegőben.

Fülöp Máté

hvg.hu: Többször hangoztattad, hogy szerinted a hatalom most Döbrögik kezében van minden területen, és hogy a Ludas Matyik egyelőre csak a kocsmákban és a Facebookon lázadoznak. A Délibábbal is mintha ezt az alaphelyzetet szimbolizálnád, viszont ott tovább mész, mert a sugdolózásból végül lázadás lesz. Ez jóslat a részedről?

H.Sz.: Én úgy látom most, hogy az internet egy jó csatorna arra, hogy az emberek kiadják magukból ezeket az indulatokat. Ez egy ideig elég, csak aztán egyszer kevés lesz, és bármi kiváltó ok lehet valamiféle ellenállásra.

A borús eget kémlelve sem lehet tudni honnan csap le a villám. Ki lehet rakni villámhárítókat, de ez nem nyújt teljes körű védelmet. Nem szeretem a filmjeimet magyarázni, de azt hiszem elég világosan látszik az alapfelállás a Délibábban: az elnyomottak az új, titokzatos jövevénytől várják a segítséget, csakhogy kiderül, hogy a kiválasztottjuk rohadtul nem akar segíteni. Bár a jelenléte elindít egy erjedési folyamatot, magadnak kell megoldani a helyzetet.

Magyarországon szerintem hasonló a helyzet: Nem külső hatalom, vagy egy sztárpolitikus fogja megváltoztatni a dolgokat. Egyszer csak jön valaki, akinél betelik a pohár. Például előlép egy adóellenőr. Mint Horváth András esetében. Egy ilyen figura felbukkanásakor az addig csak zúgolódó emberek is hangosabbak, bátrabbak lesznek. Nem azok lesznek a hősök, akiktől az ember várja, hanem azok akik egy kiszámíthatatlan pillanatban legyőzik a félelmüket és a nyilvánosság elé lépnek.

hvg.hu: Szerinted a Toldi-film elkaszálása miatt, a filmszakmán belül is kiéleződhet a front? Te nyíltan kijelentetted, többet nem pályázol a Filmalaphoz. Tartod a véleményed?

H.Sz.: Én azt gondolom, hogyha az egyének nem vívják meg a saját kis privát forradalmukat, a saját környezetükben, a saját területükön, akkor arra nem lehet várni, hogy egyszer csak kialakuljon egy jó rendszer. Ha az ember jobb környezetet akar maga körül teremteni, akkor azért harcolnia kell, és vállalni kell a konfliktusokat.

Én azt látom, hogy ma Magyarországon nagyon kevesen állnak bele egy ilyen szituációba. Ezzel a döntésemmel én lemondtam – egy egyébként nagy – lehetőségről, hogy legközelebb egy komolyabb összegre pályázzak a Filmalapnál.

Annak, hogy én ezt nyilatkoztam egyébként hírnek sem kellene lennie normális esetben. Miért ne illethetné kritikával egy alkotó a pénzosztó szervezet működését? Megkaptam a pénzt és még merek visszabeszélni? Nevetséges, hogy ezek a kérdések felmerülnek. Ennél felnőttebben kellene hozzáállni a filmszakmának ehhez a kérdéshez.

hvg.hu: Viszont úgy tűnik, sokan megalkudtak a jelenlegi helyzettel.

H.Sz.: Nem ismerem pontosan a kollégáim történeteit. Mindenki maga látja csak belülről, hogy mi számít megalkuvásnak és mi nem. Én mások felett nem akarok, és nem is tudok ítélkezni, csak a hozzám legközelebb álló emberekkel vitatkozom ez ügyben.

Egyet tudok: egy alattvalói, kézből etetős szisztéma csak úgy tud létrejönni, ha hagyják. Én azt gondolom, amikor az új rendszer elkezdett kialakulni, akkor a szakma nem lépett fel elég határozottan és egységesen.

Fülöp Máté

Ahogy újságírók meg tudták buktatni Schmitt Pált, úgy mi is elérhettünk volna valamit. Csakhogy nagyon nehéz egységesen fellépni, hiszen a filmszakma, csakúgy, mint az egész társadalmunk is sajnos érdekközösség és nem értékközösség. Az érdekközösségek álközösségek, egy ilyen felállásban valójában senki sem egy irányba evez. Az értékközösség viszont alapvető értékekben egyezik meg, és azokhoz ragaszkodik, így képes együttesen fellépni, ha ezeket az alapértékeket veszélyeztetve érzi.

hvg.hu: Van párbeszéd az alkotók között erről a problémáról?

H.Sz: Nem igazán. Mindenki bezárkózik az alkotófolyamat alatt. Ez alól én sem vagyok kivétel.

hvg.hu: Miért?

H.Sz.: Azért, mert mindenki alárendel mindent a filmnek, és csak az lebeg a szeme előtt, hogy az bármi áron, de valahogy elkészüljön.

Most kezdem el megérteni Jancsónak azt a mondatát, hogy itt nem filmet csinálni, hanem ordítani kell. Amíg nincs meg a megfelelő terep, addig nem érdemes filmet csinálni- legalábbis én így értelmezem ezt a mondatot. Jancsó ezzel a kijelentésével bojkottra hívta fel a szakmát, és arra buzdított, hogy egy alapértékekben konszenzusra jutó struktúrát kell előbb létrehozni. Amíg ez nincs, addig marad a suttogás, és a félelem, hogy mi van, ha nem kapjuk meg a pénzt.

hvg.hu: Jó, hogy szóba került Jancsó, hiszen az egyik külföldi kritikában pont az ő vidékábrázolásához hasonlították a Délibábot. Budapestről készülnek mostanában filmek, de mintha a magyar rendezők egy ideje elfeledkeztek volna a vidékről és az ottani problémákról. Tudatosan nyúltál ezúttal is a vidéki témához?

H.Sz.: Nekem a vidék már a főiskola óta szívügyem. Ezért is akartam annak idején az első dokumentumfilmemet vidéken megcsinálni.

Meggyőződésem, hogy a magyar filmmel, a magyar kultúrával szemben azért alakult ki a társadalomban egyfajta ellenérzés, mert az emberek úgy érzik, ezeket a műveket, egy zárt közösség készíti saját magának. Semmi közük hozzá, nem róluk, nem nekik készülnek ezek az alkotások – gondolják joggal.

Nem arról van szó, hogy vágyakat kéne beteljesíteni és ízlést kiszolgálni. Nem ez a megoldás. Valahogy személyesen kéne közelebb jutni az emberekhez, érdekeltté tenni őket, megértetni, hogy a kultúra az övéké is, ők is részesei. A Délibáb első vetítését nem Budapesten, hanem Balmazújvárosban, a forgatási helyszínhez közel tartottuk, pontosan azért, hogy a helyiek érezzék, ez a film az övék is.

Fülöp Máté

Óriásivá kezd válni a szakadék vidék és a főváros között, és nem csoda, hogy egyre több helyen erősödnek fel a szélsőséges nézetek. És ez nem az ott élők hibája, és nem kizárólag magyar probléma. Ez a világon mindenhol így működik. Ha az emberek azt érzik, hogy magukra vannak hagyva, akkor természetes reakció, hogy azokhoz fordulnak, akik foglalkoznak velük.

A mozi eredetileg nem elit szórakozás volt. Miért ne lehetne egy ilyen filmet vidéki művelődési házakban bemutatni? Falun ez volt az egyik legfőbb szórakozási lehetőség. Emlékszem, gyerekkoromban mindent megnéztünk, akár egy svéd egzisztencialista drámát is, még akkor is, ha nem értettünk meg mindent belőle, de biztos, hogy valamit tanultunk belőle. Nem kell lenézni a vidéki nézőt. Én a legérdekesebb visszajelzéseket mindig valamilyen vidéki vetítés után kaptam a közönségtől.

hvg.hu: Ez tehát személyes kultúrmissziód, de látsz-e ilyen törekvést mástól?

H.Sz.: Nem igazán. Ha megnézzük a környező országokat, Lengyelországot vagy Romániát, ott kulturális központok vannak a fővároson kívül. Krakkó, Wroclaw, Kolozsvár vagy Temesvár komoly kulturális élettel rendelkeznek, az ott élők úgy érzik, hogy helyben is történnek fontos események. Ezekben az országokban ha vidékre költözöl, nem azt gondolják rólad, hogy befeküdtél a koporsódba. Magyarországon ezt a szakadékot csak kultúrával lehet enyhíteni, ez lenne ideális esetben a művészek feladata.

Kövesse a hvg.hu Élet+Stílus rovatát a Facebookon is!