Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Laurie Anderson meglepte a magyar közönség nagy részét, de ezt egy cseppet sem bánta senki. A New York-i művészikon zenélés helyett ezúttal inkább beszélt, és milyen jól tette: filozofikus, humoros és mélyértelmű sztorijai egy nagyobb fejbekólintással értek fel. Ott voltunk az előadáson, amiről még évek múltán is érdemes lesz beszélni.
Az emlékezet előtti időktől indultunk, majd egy történelmi korszakok és népcsoportok közötti cikázás után érkeztünk meg egy új korszak kezdetéhez, amikor már Istent is csak öreg Istenként szólítjuk. Közben megtudtuk, hogyan tanulunk meg érzelmek nélkül érzelmet kifejezni, miért is jó a McDonald's-ban dolgozni, és hogy mennyire könnyen alakíthatjuk kedvünk szerint a történelmet.
Laurie Anderson jött és mesélt, de talán nem úgy, ahogyan sokan várták. Arról mesélt, hogyan kell vagy kellene történeteket mesélni, és csak nagy ritkán énekelt. Aki több zenére számított, meglepődhetett, bár szinte semmit sem lehetett előre tudni arról, hogy milyen műsorral jön Budapestre a New York-i művésznő. A CAFe fesztivál keretében prezentált The Language of The Future című műsorát csak ritkán adja elő, akkor is különböző formákban. Volt már kétestés előadás is ugyanezzel a címmel, ott az egyik este a Dalok a másik a Történetek címen futott. A Művészetek Palotájának közönsége most inkább az utóbbiból kapott ízelítőt, ahol már előadott és új szövegek keveredtek.
Olvassa el cikkünket a művésznő pályájának fontosabb pillanatairól
2014-ben elég nagy bátorságra vall, ha egy előadó, aki látványos, multimédiás performanszai és experimentális, kísérleti dalai miatt vált híressé, egyszer csak úgy dönt, lecsupaszítja az előadásmódot, és akárcsak egy tapasztalt, sokat látott nagymama, csak mesél egyfolytában. Csak a mondatok ritmusára búgó elektronikus hangok, a színek hangulatával játszó háttérvetítés és a színpadra helyezett mécsesek adták a hátteret a zajos, elektronikus betétek közül fel-felbugyogó sztoriknak.
Az, hogy a műsor nem fulladt unalomba, nagyban annak is köszönhető, hogy Andersonnak van rutinja a spoken word műfajában, és jól tudja, hogy néhány jól elhelyezett poén még egy filozofikus sztorit is befogadhatóbbá tesz – akár nagy mennyiségben is. És ezek a poénok nem tét nélküli jópofáskodások voltak, hanem merész és kétértelmű viccek. Mint például az a rész, amikor Anderson azon élcelődött, hogy miért nem viccesebbek a reptéri ellenőrzések, hiszen az sokszor egy jól megírt gegjelentre hasonlít – mindezt egy olyan művész mesélte, akinek a pályafutása többször összefonódott szeptember 11. tragédiájával.
Persze egy egyiptológiában, asszirológiában, zenben is elmélyülő előadóművész számára ez nem újdonság, inkább az ősi hagyományok újragondolása, saját képre formálása. Mert azt Anderson is jól tudja, hogy egy-egy filozofikus gondolat a történetekbe öntve érthető meg igazán.
Anderson a gyermekkoráról is mesélt, azaz a gyermekkori történet elmeséléséről, amit eddig mindig rosszul csinált: a gerinctörése utáni kórházi kényszerpihenőről szóló sztoriból évtizedeken át kihagyta a szomszéd szobákban haldokló gyerekek nyögdécselését és jajgatását, és csak a saját perspektívájára koncentrált. Kitörölte emlékezetéből a kellemetlen részeket. De ugyanilyen mély értelmű volt a tanár-sztori is, mely azt fejtegette, milyen pofonegyszerű a történelemhamisítás, mi mindent el lehet hitetni tananyagként a fáradt és dekoncentrált diákokkal, azaz minden modern hír- és információfogyasztóval.
A legmegrázóbb történethez azonban az este során kivételesen egy fotelbe ült a művésznő, talán ez volt az a történet, amitől ennyi idő után is megremeg a térde: Lolabelle nevű kutyájáról (az eb, aki zongorázni tud) szólt a példabeszéd, akinek a tekintetében egy alkalommal ugyanaz a rémület ült, mint Anderson New York-i szomszédaiéban, 9/11 után. Mi lesz ezután? Mostantól tényleg erre a fenyegetésre is figyelni kell?
Az utolsó szám már a 9/11 utáni új korszak elkezdhetőségéről és lehetőségeiről filozofált, mert Anderson szerint valami végérvényesen véget ért az ikertornyok összeomlásával. A ráadásbeli hegedűjáték már csak tényleg arra szolgált, hogy Anderson keretbe foglalja a műsort, és némileg megkönnyebbült szívvel és fejjel hagyjon minket magukra a nézőtér sötétjében.
Laurie Anderson jött és mesélt. Ma már bizonyára elment, de a történeteit itthagyta. Csak vigyázzunk, hogy jól meséljük el őket.
