Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Röpködnek az érces hangon nyögött életbölcsességek, a nők elfelejtenek ruhát felvenni, és még horrorfilmbe illő szemkitépős jelenetet is láthatunk a Sin City 2-ben. De mindez teljesen felesleges, nem tud semmi újat nyújtani a 2005-ös első részhez képest, a folyamatos önismétlést pedig még az amúgy zseniális egyedi látvány sem kárpótolja. Kritika.
Első fejezet,
amelyben a Szerző megpróbálja átvenni Frank Miller író és Heltai Olga fordítóművész rettentő modoros stílusegyvelegét
Frank Miller. Az istenverte állat. Az idő elszaladt mellette, ő meg észre sem veszi. Hogy a popcornzabáló lúzerek evilági hősökre vágynak, nem füstös mű-noirra. Hogy amire 2005-ben még azt mondta az egyszeri popkult-fogyasztó, hogy „kúl”, az ma már csak „szaksz”. Hogy a felhőkarcolók közt ugrálgató, mégis sebezhető Batmant akarják látni, nem a végtelen sötétségbe futó országúton furikázó, legyőzhetetlen Marvot. Telik az a rohadt idő.
De Miller csak ezt a bűnös várost nyomja. Sin City kicsinálja az embert. Az idióta kritikusok meg kicsinálják a filmeseket. Ez az élet rendje.
Második fejezet,
amelyben a Szerző rájön, hogy ez a rettentő modoros stílusegyveleg iszonyatosan idegesítővé válik rendkívül rövid időn belül, ezért felhagy annak művelésével, az Olvasó érdekében
Na, hát az a helyzet, hogy a Sin City: Ölni tudnál érte nem lett jó film. Az egy dolog, hogy nem olyan jó, mint az első rész, mert azt talán senki sem várta tőle. Robert Rodriguez 2005-ben elképesztő vizuális érzékkel varázsolta a nagyvászonra az oraveczi mélységeket amúgy csak ritkán megütő Frank Miller-képregényt, aminek igazi értékét inkább az egyedülálló rajzolás adta, mintsem a húsbavágó életbölcsességek. Ez a zseniális vizualitás most is jelen van, éppen csak kiderült, hogy egy film bőven elég volt ezekből a karakterekből, hiszen a teljesen életszerűtlen – ezzel együtt marha élvezetes – sztorik miatt viszonylag egysíkú szereplőkkel kell dolgozni, így nincs igazán kiaknázható mélység a történetben.
Frank Miller: Még bűnösebb lesz a város - interjú
A cselekmény az első filmhez hasonlóan négy fejezetre tagolódik. Az elsőben a franchise legjobban eltalált figuráját, Marvot követhetjük, amint egy rakás halott vagy haldokló fiatalember között találja magát, és próbál visszaemlékezni, hogy került oda. Ez az epizód vezeti fel a filmet, de már ezen a ponton is sokkal inkább leköt az, hogy az agyonbotoxozott Mickey Rourke-nak hogy megnőtt a feje 2005 óta, mint maga a történet. A második fejezet legalább egy kis frissességet ad a filmnek, bemutatkozik egy új karakter, a pimasz szerencsejátékos, Johnny. A Joseph Gordon-Levitt által egyébként elég jól eljátszott férfi egyetlen célja, hogy a város legnagyobb hatalmú gazemberét, Roark szenátort legyőzze pókerben. Közben azért még van ideje felszedni egy butácska sztriptíztáncosnőt, majd olyan sorokat puffogtatni, mint: „Sin Cityben mindig légy résen, különben elnyel a sötétség”.
A harmadik epizód kapta talán a legnagyobb figyelmet a szerzőktől, ebben láthatjuk az első rész legzseniálisabb karakterét, Dwightot is, éppen csak az őt zseniálissá tévő Clive Owent cserélték le a jóval kifejezéstelenebb Josh Brolinra. Itt tűnik fel a megkerülhetetlen femme fatale-karakter, a poszter-cenzúrás ügy elszenvedője, Eva Green is, aki a játékideje 90 százalékában egy szál semmiben vonaglik a vásznon, erre a tömény meztelenkedésre pedig még az is elszégyellheti magát, aki kifejezetten a jó nőkért váltott jegyet a filmre. Negyedjére ismét egy lenge öltözetben támadó nőcskével van dolgunk, a Jessica Alba által játszott Nancy nem tudja túltenni magát John Hartigan (Bruce Willis) öngyilkosságán, aki folyamatosan megjelenik előtte, ezért az alkoholhoz fordul, levágja a haját, és arra teszi fel az életét, hogy levadássza Hartigan ősellenségét, Roark szenátort. De nyugalom, azért az idő nagy részében inkább csak sztriptízel.
Bár Robert Rodriguez mindig is a "stílus a tartalom felett"-iskola híve volt, most egy kicsit túlzásba vitte a tartalomnélküliséget, ami viszont valószínűleg Frank Miller számlájára írható, mégiscsak az ő világáról van szó. Persze lehet racionalizálni a helyzetet, mert örülhetünk, hogy legalább ezt a franchise-t folytatta most a rendező, nem pedig mondjuk a Kémkölyköket vagy a Cápasrác és lávalányt. De azért reménykedjünk, hogy belátja: ebben a sztoriban ennyi van. Így is túl sok időt vesztegetett el azzal, hogy az egyslágeres filmjeinek készített második részeket, á la Machete, vagy a Volt egyszer egy Mexikó, ami a nagyszerű Desperado kisszerű folytatása volt.
Még ha a forgatókönyv elég gyatrára is sikerült, Frank Miller azért belecsempészett egy-két finomságot a történetbe. Ilyen a Dwight-szálat elindító jelenet, ahol az ebbe a monokróm világba érdekes mód tökéletesen illeszkedő Ray Liotta és Juno Temple ad új értelmet annak az évszázados klisének, amelyben az idősebb gazdag pasi próbálja megelőzni, hogy fiatal szeretője felfedje a titkukat. Egy másik epizódban Lady Gagát láthatjuk, mint pultost egy ócska krimóban, de a legüdítőbb cameo, egyben a film legviccesebb jelenete a Vissza a jövőbe dokija, Christopher Lloyd nevéhez fűződik. De van itt még pozitívum: a füstös-jazzes, sikító szaxikkal operáló filmzene például az első részhez hasonlóan most is tökéletesen illeszkedik a minden pillanatban baljós, sötét hangulathoz.
Összességében egy szóval lehet jellemezni a Sin City 2-t: erőtlen. Erőtlenségét, újszerűtlenségét pedig olyanokkal próbálja kompenzálni, hogy bizarr szemkitépést mutat közelről, vagy hogy egyik hősnőjét pucéran mutogatja majd' minden jelenetben. De ettől még nem lesz hatásos a film, maximum arra készteti a nézőt, hogy ne aludjon be két hosszabb bölcsesség-mormolás között. Reméljük, Rodriguez megszedi magát annyira ezen a filmen, hogy legyen lehetősége belevágni valami eredeti ötletbe (emlékszünk még az Alkonyattól pirkadatigra?), és eszébe se jusson többet ilyen felesleges folytatásokat csinálni.
