Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A VOLT Fesztivál tizenkilencre húzott lapot azzal, hogy külön napot szervezett az Arctic Monkeys fellépése köré. A brit zenekar talán a soproni fesztivál történetének legfontosabb koncertjét adta: egyrészt egy karrierje csúcsán lévő, világszerte körülrajongott zenekar ritka madár Sopronban, másrészt ennyi embert rég – vagy soha – nem lehetett látni a Nagyszínpad előtt. De ezek csak az előjelek voltak, maga a koncert erősen megosztotta a rajongókat.
Ha valakinek nem lett volna egyértelmű, hogy ki is lesz a fő fellépő vasárnap a VOLT fesztiválon, annak elég volt körbepillantania néhány másodperc erejéig a fesztivál területén: az egy négyzetméterre jutó Arctic Monkeys pólók számában aligha vetekedhetett aznap más város Sopronnal.
Már ebből is érezhető volt, hogy a VOLT szervezői most nagyon eltalálták az igényeket: lépett már fel Sopronban a Queens of The Stone Age, Marilyn Manson vagy a Limp Bizkit is, de egyik együttes sem a legjobb pillanatában, vagy már karrierje zenitjén bőven túl érkezett a fesztiválra. Ettől még persze egy koncert lehet nagyon emlékezetes vagy könnyen felejthető is. Volt már erre és arra is példa bőven. De Alex Turneréknél most elvileg minden stimmelt az előbbihez: először léptek fel Magyarországon, tavalyi albumukat imádta a kritika (nálunk is az év albuma lett az AM) és a közönség is, és ma már nem csak Európában, hanem az USA-ban is a legkedveltebb gitárzenekarnak számítanak. Szóval amikor a magyar, szlovák vagy egyéb szomszédos országokból érkező tinik lázasan keresték a legjobb helyet a küzdőtéren, még az is átérezhette a koncert fontosságát, akit egyébként hidegen hagyott az AM-hisztéria.
Aztán a koncert végül semmit sem mutatott abból, hogy aznap valami fontos (halkan mondom, történelmi) dolog történt Sopronban: egy flegmázó, zavarba ejtően dekoncentrált frontembert, egy tisztességesen, de lélek nélkül játszó zenekart, és egy szép lassan belangyosodó setlistet kapott a kiéhezett, nagy elvárásokkal érkező közönség.
Egy ismerősöm mondta még a koncert előtt, hogy olyan rosszindulatú pletykát is hallott Alex Turnerről, hogy már sheffieldi akcentusát is elvesztette, annyira amerikaivá változott az elmúlt években. A zenekar nagy átalakulásával, amúgy nincs semmi baj, sőt jót is tett nekik a tengerentúli levegő és zenei közeg. A Humbug lemezzel megkezdett út a tavalyi AM-mel ért a csúcsra: a dühös, kamaszos indie zenekarból végérvényesen r'n'b és hip hop elemeket használó, nagybetűs pop-produkció lett.
Így nem ért meglepetésként, hogy igazi szuperprodukcióvá érett koncerten is az Arctic Monkeys, de az ilyen finomra csiszolt gigakoncerteket néhány apró dolog könnyen elronthatja. Például az, ha a színpadra lépőkön az unalom, és az alázat hiánya látszódik. Hallottam a fellépés után sok mindent Turner koncert alatti állapotáról, de ez valószínűleg ma már senkit nem érdekelne, ha alázattal és szívvel lépett volna színpadra.
Persze a közönség soraiban a koncert első felében még inkább az eufória volt érezhető: az amúgy elég trükkös szövegeket is kívűlről fújták. Inkább a koncert második felében romlott el valami visszavonhatatlanul. A Knee Snocks-szal megkezdett rész szép lassan a lelkesebben ugrálókat is lecsendesítette, és nem csak a számok lassabb tempója miatt. Még az amúgy kiváló, Jonh Lennont idéző No. 1 Party Anthem is egy unalmas, "játszunk egy lassút, addig ki lehet menni sörért" típusú közjátéknak tűnt ebben a köntösben.
Kimaradtak nagy közönségkedvenc dalok is, de ez egy ötlemezes zenekarnál azért megbocsátható. Hozzá kell tenni, nem biztos, hogy jobb lett volna, ha ezeket a régi slágereket erőlteti a zenekar, mivel ennek a koncertnek a színvonala egyáltalán nem a számlistán múlott.
Nagyon kíváncsi lennék a Turner minden csípőmozgására vadul sikoltozó szlovák tinilányok és olyanok véleményére is, akik először látták élőben az Arctic Monkeyst, mert aki már látta korábban ezt a zenekart, az tudja, hogy ennél azért jóval nagyob katarzist is képes előidézni a főműsort záró 505. Persze így is a VOLT legemlékezetesebb pillanata volt, amikor a ráadás utolsó számaként felcsendült az R U Mine, hiszen túlzás nélkül állítható, mindenki arra az ominózus kezdő riffre várt egész nap, de még ez a kirobbanó sikerű vég sem feledtethette a korábbi lagymatag középrészt.
Sokat elmond a koncertről, hogy a számok közti szünetekben a legnagyobb attrakció az volt, hogy a kivetítőn csodálhattuk meg közelről Turner – kétségkívül stílusos – csizmáit. Én elhiszem, hogy egy zenekar fáradt egy turné vége feléhez közeledve, de például az előttük fellépő, ír The Strypes nagyon jól prezentálta, hogy hogyan is kellene kinéznie egy rockkoncertnek 2014-ben. Sőt, jobb lett volna, ha az Arctic Monkeys tagjai is belekukkantanak a Strypes fellépésébe: néhány éve még ők is hasonló, megalkuvás nélküli koncerteket adtak.
