White a kétezres évek egyik kulcszenésze. Egykori együttese, a White Stripes – melyben társa egykori felesége (akiről sokáig testvéreként vagy barátjaként beszélt), a hangszerét rendkívül egyedi, de igen izgalmas módon kezelő dobos, Meg White volt – közel tizenöt évvel ezelőtt visszahozta a beates, blues-os üdítő egyszerűséget, a karcosságot, a minimalizmust, a néhol pszichedelikus buja valóságszagot a könnyűzenébe.

A világ a 2001-es White Blood Cells című lemezzel ismerte meg őket, melyet három hasonlóan izgalmas nagylemez követett: a 2003-as Elephant, a 2005-ös Get Behind Me Satan és a 2007-es Icky Thump.

A White Stripes 2011-ben feloszlott. Ekkor Jack White már nyakig ült két új projektben is; 2005-ben Raconteurs néven alakított zenekart egy másik dalszerző-énekessel, Brendan Bensonnal (valamint Jack Lawrence basszusgitárossal és Patrick Keeler dobossal), s mire White anyazenekara bejelentette, hogy vége, nekik már két lemezük is volt, a Broken Boy Soldiers és Consolers Of The Lonely. 2009-ben aztán jött egy másik banda, a Dead Weather, melyben érdekes módon Jack White a dobos posztot vállalta magára, mely 2011-ig ugyancsak két lemezt készített, Horehound és Sea Of Cowards címmel.

Ha még azt is hozzátesszük, hogy Jack White 2008-ban James Bond-filmbetétdalt írt Alicia Keys-zel (Another Way to Die), 2009-ben felbukkant a Túl a barátságon című filmben (melynek filmzenelemezén is szerepelt), 2011-ben pedig szerepelt a sztárpoducer, Danger Mouse és az olasz filmzeneszerző, Daniele Luppi Rome című lemezén, akkor a zenészt nyugodtan nevezhetjük hiperaktívnak.

Első igazi szólólemezét már a korábban is inaktív White Stripes formális megszűnése után, 2012-ben jelentette meg. A dalszerző házasságának kudarcát feldolgozó Blunderbuss című album tulajdonképpen semmi drámai újdonsággal nem szolgált, ugyanaz az ihletettség (blues, soul, folk stb.) jellemzi, mint a White Stripest vagy White másik két zenekarát. Más kérdés, hogy ami a hangzásokat, vagy a megközelítési módokat illeti, ez a lemez – melyet a "legenda" szerint White azért kezdett felvenni, mert saját stúdiójában felszabadult némi stúdióidő – a zenész minden addigi munkájánál színesebb és kísérletezőbb munka – nem mellékesen annak köszönhetően, hogy az albumon közel másfél tucat, többnyire nashville-i zenész szerepel. A végeredmény White pályafutásának egyik, ha nem a legjobb dalcsokra.

A most megjelent új lemezzel kapcsolatos alapvető kérdés természetesen az, hogy Jack, aki sosem szaladt még át a léc alatt, most is megugorja-e a vele kapcsolatos igen magas elvárásokat. Nos. Az album, mely nevét a leprakórházak olasz elnevezésétől kölcsönözte (juj!), dögös, vérbő modern blues-lemez, vagyis pont nem az, hanem több mint a lemezt alkotó elemek összessége, épp ez a zseniális Jack White zenéjében. Eggyel harapósabb, eggyel monolitikusabb, mint a két évvel korábbi Jack White-album, viszont legalább annyira rendben is van. Nashville hercege, akinek a neve egész pontosan Jack White III, ez alkalommal sem szolgál elképesztő újdonságokkal, hiszen ő az a fajta zenész, aki – idézőjelben – többé-kevésbé egész életében ugyanazt a dalt írja, ugyanazt a lemezt csinálja.

Itt is megvan minden, ami kell: hangszórórepesztő, nyekergő torzítások, emblematikus riffek, lerottyant honky-tonk zongora, hiphop-grúvokat megszégyenítő, részegítő ütemek, White hisztérikusba hajló énektónusa, némi sánta líra, és persze biccentés a klasszikusoknak (a Three Woman című szám feldolgozás a leginkább a második világháború előtt aktív blues-zenésztől Blind Willie McTelltől, a Just One Drink pedig simán felférne mondjuk a Stones Sticky Fingers című lemezére), s az a nehezen körülírható modern értelmezés, ami a sok-sok retróelemet mégis jelen időbe pakolja. Együtt szinte maga a tökély.

Ha Jack White különös és "időn kívüli" figura, legalább annyira, sőt, még inkább az a néhány éve feltűnt amerikai dalszerző-énekesnő, Lana Del Rey, akit Jack White első rendes szólólemezének évében, 2012-ben ismerhetett meg az egész világ. A története persze nem akkor indult, de akkor ért révbe Born to Die című szólólemezével (amely sokak számára talán meglepő módon nem első albuma).

Az egyszeri David Lynch-hősnőt, a hetvenes évek amerikai sztárját, Karen Carpentert, az amerikai városszél lakókocsiparkjának koravén tinijeit vagy korahuszonéveseit egyszerre megidéző művész, akire annak idején a "gengszter Nancy Sinatra" jelzős szerkezetet is ráaggatták, már áttörést jelentő nagylemeze előtt országos, majd nemzetközi hisztériát kavart.

Akkor már, egyébként, évek óta próbálkozott a befutással. 1986-ban született Elizabeth Grant néven, egy Lake Placid nevű kisvárosban nőtt fel (itt volt az 1932-es és 1980-as téli olimpia), 19 évesen került New Yorkba, ahol, mint annyi más társa, a Greenwich Village bárjaiban próbálkozott folkos dalaival (nagyjából így, csak a Lower East Side-on klubozott kezdetben a későbbi Lady Gaga, akkor még Stefani Germanotta).

Lizzy-t, aki több projekttel is próbálkozott, hátha összejön, végül egy kis lemezkiadó és egy jó nevű producer, David Kahne (Strokes, Regina Spektor) fedezte fel, és ajánlott neki lemezszerződést, amely kontraktus meg is köttetett, ám a megállapodást lemez csupán 2010-ben követte. Az átmenetiségről és bizonytalanságról tanúskodó Lana Del Ray A.K.A. Lizzy Grant című az albumot később maga az ekkor már fazonigazításon dolgozó művész vonatta vissza a digitális piacról, úgy két és fél hónap elteltével. Szóval ez az album van is, meg nincs is.

A (szó szépészeti értelmében is) fazonigazított és mélyebb tónusú énekhangra átállított Lana Del Rey – aki az átmeneti évben egy időre fel is adta zenei karrierjét – 2011-ben jelent meg a színen a Video Games című szuperslágerrel. A popvilág és a coolhunter közösségi média minden sarkában róla beszéltek akkoriban, minden rendű és rangú tuti-megfejtő ezt a számot, majd az bizarr videoklippel ellátott Born to Die című dalt posztolta a jól ismert felületekre, Lana Del Rey stílusikon lett, fellépett a Saturday Night Live című fontos késői esti amerikai show-ban.

2012 januárjában megjelent a már említett, ugyancsak Born to Die címet viselő nagylemez, melyet csúcsproducerekkel készített el, s amely úgy artisztikus, hogy közben egyszerre emel át és reflektál az amerikai populáris kultúra mindenféle elemeiből/re és rétegeiből/re – egyszerre noir és urban, proletár és arisztokrata, freak és real. Szóval, Lana Del Rey befutott, de úgy rendesen.

Ultraviolence című új nagylemezét, értelemszerűen, már komoly elvárások övezték. Magát a dalszerző-énekesnőt is halálra nyomasztották az elvárások, nem is véletlen, hogy előző albuma óta folyamatosan azzal fenyegetőzött, hogy nem ír következő nagylemezt, hiszen – ahogy ő fogalmazott – "mindent elmondott már, amit mondani szeretett volna".

Persze lett új nagylemez, itt van, és nem is baj, hogy itt van, mert igen jól sikerült, helyenként slágeres, de amikor nem slágeres, akkor is megkapó és magával ragadó. Az Ultraviolence – amin Lana Del Rey tavaly óta dolgozott a Black Keys (melynek új lemezét nem rég mutattuk be) jó nevű producerré izmosodott gitáros-énekesével, Dan Auerbachhal, valamint többek közt Paul Epworth sztárproducerrel, az előző lemezen is dolgozó Rick Nowelsszel, és a Lily Allen felől ismerős Greg Kurstinnel – egységesebb hangzású mint a még kissé szedett-vedett és átmeneti kvázi-bemutatkozó album, sőt, egy kissé setétebb-monokrómabb is, mint a Born to Die.

Mintha legalább is, csak, hogy egy korábbi hasonlathoz nyúljunk vissza, egy meg nem született David Lynch-film, vagy egy még meg nem írt Bret Easton Ellis-regény filmzenéjét hallanánk. A slágereket, illetve a lemezmegjelenés előtt már nyilvánosságra hozott dalokat – West Coast, Shades Of Cool, Ultraviolence, Brooklyn Baby – az album elejére pakolta a szerkesztő gondolat, ami pedig utána jön, az elsőre talán összefolyósnak, túlzottan is andalítónak, netán unalmasnak tűnhet –, s bár nem kétséges, hogy egy rövidebbre vágott Ultraviolence hatásosabb lehetett volna, sokadik hallgatásra az egyszeri befogadót mégis elviheti, puhán maga alá gyűrheti a nagylemez lassan hullámzó, lustán hömpölygő, keserédes, furán szomorkás hangulata.