hvg.hu: A Random Trip zenészei a köztudatban szinte egytől egyig a magyarországi, és sok esetben a nemzetközi élvonalat erősítik. Nyugati kontextusba helyezve milyen és mekkora különbséget látsz a hazai és európai felhozatal között?

Delov Jávor: Mikor magyar és nyugati viszonyokat hasonlítunk össze, tagadhatatlan, hogy vannak szakmai, mentalitásbeli és zenei neveltetési különbségek is, ami miatt a két oldal zenészeit különböző mércével szokás mérni. Itt van például a nyelvi kérdés: itthon csak keveseknek megy olyan folyékonyan az angol nyelvű improvizáció, mint az anyanyelvi, másodanyanyelvi előadóknak. De az a kritika is jogos, ami például a hazai R&B és soul előadókat érinti, akik néha valóban hiteltelenül próbálják fekete énekesek stílusát utánozni. Ezek azonban mind eltörpülnek a zenei nevelés kérdése mellett.

Fazekas István

Megtapasztalhattam, hogyan képzik a profi muzsikusokat a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazztanszékén, és azt is, hogyan működik ugyanez a manchesteri Salford Universityn. Amíg itthon az osztálytársam alatt óra közben esett szét a szék Újpesten, addig Manchesterben az ember fő problémája az volt, hogy kikísérletezze a leginspiratívabb hangulatvilágítást az iskola tökéletesen felszerelt próbatermeinek valamelyikében. Az egzisztenciális különbségeket persze könnyű meg- vagy félremagyarázni, arra azonban már nehezebben legyint az ember, hogy kint volt olyan osztálytársam, aki azért maradt ki év közben, mert Jameliával és Tina Turnerrel turnézott. Ez persze nem jelenti azt, hogy kint mindenki fantasztikus, mindenki szuper, és mindenkire hatalmas igény van. Egyszerűen csak jobbak az esélyek.

hvg.hu: Külföldön befutó, országhatárokon belül jószerével ismeretlen magyar zenészek leggyakrabban a hazai szakma szűklátókörűségét, zárkózottságát hozzák fel a legfőbb hátráltató tényezőként.

D. J.: Tény, hogy ez nem épp egy befogadó közeg. Mondom ezt úgy, hogy évek óta azon dolgozom, hogy olyan emberekkel vegyem körül magam, akik számára nem alternatíva az áskálódás, az irigység, vagy akár a befordulás. Én például megőrülnék, ha egyetlenegy zenekarban kellene játszanom. Az első lépés a zenei nyitottság felé, hogy minél több műfajban kipróbáld magad, és akármilyen hihetetlen, én ugyanúgy megtaláltam magam egy esküvői zenekarban rock’and’roll és disco között mozogva, mint az egykori nu jazzben utazó Barabás Lőrinc Eklektricben, vagy a kifejezetten hangos gitárzenét képviselő Turbóban. Nagy vonalakban, de mindenhol ugyanarról van szó.

D. J.: Most vonatkoztassunk el a vendéglátózás becsmérlő, negatív felhangjától, mert ez egy hibás hozzáállás. A nyitottságnak kapásból ott kellene kezdődnie, hogy minden pályakezdő hangszeres kötelező jelleggel lehúz fél évet egy vendéglátós, vagy nevezzük úgy: party zenekarban. Ahhoz, hogy egy érdemi jam sessionön részt vehess, műfajonként illik ismerni nagyjából ötven-ötven dalt, amit bármikor elővehetsz, ha a szükség úgy hozza. Ezt nevezik zenei felkészültségnek. Viszont hogyan lehetne egy magyar zenész felkészült, ha más a normarendszer, amiben felnőtt?

Fazekas István

Hiszen én Soltész Rezsőn, Demjén Rózsin szocializálódtam, hogyan kerülhetnék egy hullámhosszra mondjuk az ausztrál Dub FX-szel, vagy bármely nyugati előadóval? Kizárólag úgy, ha nemcsak az anyatejjel magamba szívott zenei élményeimre hagyatkozom, hanem tanulni, tanulmányozni kezdek tőlem idegen zenei stílusokat. Vagyok annyira nyitott és érdeklődő, hogy felismerjem, léteznek más gondolat- és értékrendszerek az enyémen kívül. Erre pedig nagyon jó módszer, ha egy party zenekar tagjaként ugyanúgy, szinte szakmányban kell Hungáriát, AC/DC-t, Bob Marleyt, Bruno Marst, vagy MC Hammert játszanod. Vendéglátózás alatt pedig nem a mulatóst kell érteni: a vendéglátózás egy ipar, amiben lehet hinni, sőt lehet szeretni is. Nem sok köze van ahhoz, mikor kiáll egy bácsi a kísérőmechanikás szintivel: az nyilván nem tud több lenni, mint lehangoló.

hvg.hu: Sok magyar zenész azonban kényszerből lesz kiszolgálómuzsikus.

D. J.: Ma Magyarországon alapvetően két lehetséges út áll egy zenész előtt: vagy kitart a saját hangja, egyénisége mellett és kockáztatja, hogy talán soha nem veszik észre vagy próbál a szituációknak, előadóknak megfelelve session zenészként boldogulni, kockáztatva azt, hogy esetleg nem marad ideje a saját anyagaira. Nincs olyan, hogy jó vagy rossz út, működhet ez is, és működhet az is, és persze keverheted is a kettőt.

hvg.hu: Lehet valaki végletesen eklektikus anélkül, hogy elvesztené az identitását?

D. J.: Csak az veszítheti el az identitását, akinek van egyáltalán, és persze csak, ha hagyja. Rengeteg olyan zenész van, aki millió stílusban próbált helyt állni, de igazán egyéni, saját hangja végül sosem lett. Az érme másik oldala viszont az, hogy az átlagközönségnek végső soron teljesen mindegy, hogy ki dobol Paul McCartney, vagy éppen Sting zenekarában, ha az mindig baromi jól szól. Az, hogy az adott zenésznek mekkora a kreatív szabadsága a megírt dalokon belül, hogy mennyire vág profiljába a zene, persze már más kérdés.

hvg.hu: Mindezek fényében mégis milyen a tiszta lelkiismeretű előadó?

D. J.: Rám sokan mondhatják, hogy zenei kurva vagyok, de én ezt élvezem. Imádok zenei értelemben ágyba bújni bárkivel: ha kapok tőle energiát, szeretni fogom, ha nem, akkor sajnálni, hogy nem jött össze. Pont, ahogy az életben működik. Hogy mondjuk miért játszottam SP-vel? Azért, mert megpróbáltuk jobban megcsinálni azokat a számokat élő zenekarral, hogy az emberek végre ne csak egy laptopot lássanak egy íróasztalra felrakva, ami előtt három ember félplaybackre ugrál. Függetlenül attól, hogy sikerült, kétségtelenül kihívás volt. Hogyha pedig ez nem tetszik, gyere le egy rockkoncertemre a Turbóval, ha az nem tetszik, gyere le egy kicsit jazzesebb-poposabb Fábián Juli és a Zoohacker-koncertre, ha az sem tetszik, akkor menj haza és hallgass betyár jó lemezeket, vagy menj mások koncertjeire. Mindenre van egy ajánlatom.

Random Trip-koncert a Budapest Parkban

Wlcsek András Photography

Igazából, ha valaki ezt az egészet a pénzért csinálja, az nagyon rossz helyen kopogtat: lehet hibátlan a technikád, mosolyoghatsz is hozzá, de az mindig és minden körülmények között át fog jönni, hogy te nem a zenéért vagy ott, ahol. Az általános állapotokon pedig az sem javít, hogy itthon sokan vannak, akiket anno lehúztak a nagy öregek, ők pedig bár tudják, érzik, hogy ezt a vonalat sürgősen meg kellene szakítani, mégis azzal takarózva folytatják a sormintát, hogy "végül is nekik is meg kell élniük valamiből". Ennek pedig az a vége, hogy a tenyeredbe nyomnak ötezer forintot, te pedig nem tudod, hogy ez most a mai, vagy a múlt heti összes koncerted gázsija-e. Ez nagyon nincs rendben, én pedig hiszek abban, hogy ezen a mi generációnk képes, és fog is változtatni.

hvg.hu: A tehetségkutatók könnyű pénzzel, gyors hírnévvel kecsegtetik az erre optimalizált előadókat, melynek eredménye a szeparálódás és a szakma, illetve a képernyőénekesek közti viszálykodás. Te melyik oldalra állnál?

D. J.: Én a főiskolás éveim alatt hatalmas vitában voltam Gőz Lászlóval, mivel akkortájt még abszolút a tehetségkutatók pártját fogtam, ő pedig már ott felismerte, hogy ezek a műsorok nem szólnak másról, mint a fiatalok, a nézettség jegyében való kihasználásáról. Hosszú ideig meggyőződésem volt, hogy végre a tehetség kerül a középpontba, hogy valaki végre nem azzal nyer meg valamit, hogy bemegy egy villába produkálni magát. Rosszul gondoltam. Ezen műsorok koncepciója nagyon szép és nagyon jó egészen addig, amíg mögé nem látunk, milyen szinten van megkötve a fellépő előadók keze, mennyire megalázó szituációkba kerülnek sokszor a szerződésük miatt.

Mikor egy falunapon belefutsz egy közepesen rosszul éneklő, felfedezett figurába, nem tudhatod, hogy azon a napon neki hat fellépése van, és már körülbelül háromszáz kilométer van a hátsójában, mire odajut, hogy elénekelje neked azt a pár dalt. Arról nem is beszélve, hogy egy tehetségkutató döntőse – féléves rotációval számolva – az esetek döntő többségben legfeljebb egyéves "karrierrel" számolhat, ennyi idő áll rendelkezésére ahhoz, hogy kamatoztassa a gyorsan szerzett hírnevét, mielőtt kikopik, illetve kikoptatják a köztudatból. És legyen bármennyire is szomorú, a csatorna, mikor kisajátítja az efféle előadók saját projektjeit, elhalássza a bevételeiket, teljes joggal hivatkozik arra, hogy nélküle sehol sem lenne az adott produkció. A csatornákat épp ezért nem lehet sarazni, mert igenis vannak, akik elolvassák, mérlegelik, majd aláírják a szerződéseiket.

hvg.hu: Egyesek a tehetségkutatók elterjedésével zeneipari korszakváltást vizionálnak. Mégis mi zárul le és mi veszi kezdetéti

D. J.: Itt mindig is arról volt szó, hogy van, aki fennmarad a víz felszínén és van, aki elsüllyed. Az, hogy a piac átalakult, csak egyetlen generáció és néhány kommunikációs csatorna cseréjét jelentette, minden más maradt a régiben. Addig nehéz komoly változásról beszélni, amíg csak kevés rádióadó tud megújulni, trendeket követni, amíg a promóter cégek vezetői szinte kizárólag a régi nagy öregeket támogatják vagy csak az olyan fiatalokat, akik megkerülhetetlen pozíciókba ásták magukat.

Fazekas István

Az egyetlen dolog, amire ma talán nagyobb szükség van, mint valaha, az az egyenlőség, hogy ne legyen ekkora a szakadék zenész és zenész között. A Random Trip többek között talán arról is szól, hogy odamondunk annak, hogy itthon csak a széthúzás megy, hogy mindenki csak áskálódik, és hogy ebben az országban előbb utóbb úgyis szétzuhan minden. Azzal együtt, hogy nyilván ennek a történetnek is vannak nehézségei, én hiszek abban, hogy a magyar zenészek döntő többsége érdek nélkül képes arra, hogy nyitott, befogadó legyen, és másokkal együtt valami olyasmit hozzon létre, ami példaértékű. Persze lehet, kiderül, hogy nincs igazam, azonban én legalább el tudom majd mondani, hogy megpróbáltam.

Kövesse a hvg.hu Élet+Stílus rovatát a Facebookon is!