Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Kálmán Eszter angol egyetemen diplomázott, a külföldi karrier helyett mégis a hazatérést és a magyar függetlenek küzdelmes útját választotta. Ennek okairól és a „szadizmus” névadójának, De Sade márkinak a művéből rendezett rendhagyó, Justine című előadásáról beszélgettünk.
hvg.hu: Az University of Bristol színházi tanszékén tanultál, ahol rendezői és látványtervezői képzést is kaptál. A függetlenek hazai helyzete évről évre nehezebbé és kiszámíthatatlanabbá válik itthon, Mundruczó Kornél, Bodó Viktor vagy Schilling Árpád szinte már csak külföldre dolgoznak. Te viszont egy erős külföldi színházi képesítéssel mégis inkább a hazatérést választottad a külföldi szakmai karrier helyett. Miért?
Kálmán Eszter: Főleg családi okból, de igazság szerint féltem volna tovább maradni. Nagyon nehéz és küzdelmes évek voltak, egyszerre fantasztikus élmény, és tanulságos időszak. Elképesztően nehéz teljesen egyedül odamenni egy ilyen helyre: a biztos nyelvtudás két perc alatt válik bizonytalanná, a magabiztosság már a reptérről a városba vezető buszút alatt meginog, az önérzet pedig csak pár napig tart... Nekem nagyon magányos időszak volt, hiába lettek barátaim, hiába támogatott mindenki, figyeltek oda rám, az egyetemen belül szakmailag szárnyalhattam, mind a rendezési feladatokban, mind díszlettervezőként kifejezetten jól teljesítettem, első év végére már a színházban dolgoztam, lettem tanársegéd, stb. De bármilyen jól szerepeltem, és bármennyi kedves és szerető ember vett körül, mindig nagyon egyedül éreztem magam. Az angol nyelv hiába vált folyékonnyá, anyanyelvi szintre sosem jutott. Nem volt elég angolul álmodni, gondolkodni, mindig volt egy frusztráció minden mondatom mögött, hogy nem tudom elég tisztán és pontosan kifejezni magam, nem tudom annyira árnyalni a mondanivalómat. Más a humorom is angolul. Ez a félelmem a rendezői feladatoknál olyan görcsöket okozott, amiket nehezen tudtam megemészteni. A nyelv átgyúrja az ember személyiségét. A hanglejtés, az akcentus, nem csak kifelé sugárzott mást, belül is átalakultam általa. Megkeményítettek ezek az évek. Érdekes módon így utólag ennek pont az ellenkezőjét élem meg. Nagyon nehezen fogalmazok magyarul, írni pláne nehezemre esik. Úgyhogy valamit mégis megtanítottak. És most két szék között a pad alatt.
hvg.hu: A szakmai gyakorlatot már itthon teljesítetted.
K. E.: Utolsó évben szakmai gyakorlatra kellett menni, és úgy gondoltam körülnézek itthon. A Katona József Színházba mentem Máté Gábor mellé. Kíváncsi voltam, mennyiben más az itthoni munka, a kőszínházi munka, érdekelt egy nagy színház működése belülről, a próbafolyamat művészi, és infrastrukturális része is. A diplomaévbe érve átgondoltam az itthoni perspektívát – ami egyáltalán nem volt hívogató, és nem várt tárt karokkal – és a londoni lehetőségeket. Örülök, hogy a hazaköltözés mellett döntöttem. A kérdésedben felsorolt nevek megérdemelten dolgoznak ennyit külföldön, de kívülről, egy meglévő presztízzsel és teljesítménnyel, sokkal könnyebb odamenni. Pont fordítva működik az ottani szakma a tapasztalatom szerint. Itthon nagyon nehéz betörni ebbe a körbe, ha nem a Színművészeti Egyetemre járt az ember, ahol látták, figyelték, megismerték, kialakíthatott egy kapcsolati hálót, akkor keserves évek munkája bedolgoznia magát a szakmába. Angliában érdekes a kívülről jött ember, akire kíváncsiak, akit érdemes figyelni, aki mást tud, mint ők. Sokkal nyitottabbak. Úgy érzem, szerencsés vagyok, és valószínűleg jó döntéseket hoztam az évek során, és a teljesítmény egy idő után beér… Pici ez a szakma, és sokan vagyunk benne.
hvg.hu: Első rendezéseddel, a Hamupipőke című darabbal 2012 márciusában debütáltál a TRAFÓ-ban. A darab érdekessége, hogy nincsenek benne szereplők, az egész történet díszletelemek, jelmezek és videovetítések „játékából” bontakozik ki. Csak itthon számít szokatlannak egy szereplők nélküli darab?
A Trafó és a FÜGE Produkció közös előadása.
/november 21–22., Trafó/
K. E.: Az egyetemi diplomamunkám is erre a kísérletre épült, ott nem voltam elégedett a végeredménnyel, mondhatnám úgy is, hogy a kísérlet megbukott, ezért szerettem volna újra nekiugrani. A közönség értette és szerette. A szakma nem volt rá kíváncsi. Ez önmagában egy bukása a kísérletnek, valószínűleg. Itthon színész nélkül nincs színház. Nem mondanám szokványosnak ezt a formát külföldön, de volt már rá példa. Heiner Goebbels Stifter’s Dinge című darabja például hasonló kísérlet volt, csak ő még a háttérből is kivette az embert, és gépek mozgatták az előadást. Inkább azt mondanám, hogy külföldön nem kirívó egy ilyen próbálkozás, mert sokkal nagyobb közönsége van minden szokatlannak, a performance műfajának, a nem szövegalapú színháznak és minden újszerű formának.
hvg.hu: Új darabodban viszont az erős látványelemek mellett már valós szereplőkkel dolgozol. Mennyivel volt ennek a darabnak könnyebb vagy nehezebb a próbafolyamata, mint a Hamupipőkének?
K. E.: Teljesen mást kívánt ez a folyamat. A Hamupipőkénél gyakorlatilag a nappalimban született meg az egész előadás, illetve a fejemben. Minden hétvégén ott ültünk nálunk, és gondolkodtunk, filmeket néztünk, beszélgettünk. Fejben összeraktuk, rajzoltunk hozzá, kísérleteztünk anyagokkal, és amikor eljött az idő, felépítettük a Trafóban és 3 napot próbáltuk. Tehát nem próbafolyamat volt, hanem gondolkodási folyamat. Ehhez képest most sokkal hosszabb is ez az időszak, hónapok mentek el a szöveg feldolgozásával, újabb hosszú periódus telt a zenével, mozgókép-anyag kitalálásával. A függetlenek nehéz helyzete miatt általános meglátás, hogy mindenki száz dolgot elvállal, szétforgácsolódunk. Én is jó példája vagyok ennek, viszont így nehezebben jut idő bármire. A dalok miatt a próbafolyamat háromnegyedét zenei próbák teszik ki, teljes technikával pedig először a Trafóban fogunk találkozni négy nappal a bemutató előtt. Számomra újszerű élmény, hogy az emberi tényező minden pillanatban borít valamit. Amíg a Hamupipőkében minden úgy zajlott le a próbán, ahogy a fejemben elképzeltem, itt most sokszor érzem, hogy az otthon kitalált ötlet nem működik élőben a színészekkel.
hvg.hu: Említetted, hogy Szabó-Székely Ármin dramaturg ajánlotta és dolgozta át színpadra a de Sade-kalandregényt. Mi tetszett meg Justine és Juliette történetében, milyen aktualitást láttál benne?
K. E.: Tetszik a tükörszerkezet, az epizodikus dramaturgia, erős a képi világa az eredeti műnek. Szeretem, hogy ugyanaz történik két lánnyal, és csak attól, hogy máshogy viszonyulnak az eseményekhez, az életútjuk ellentétessé válik. Juliette gazdag és boldog, Justine pedig megtört és kétségbeesett lesz. Ezt például fontosnak tartom a történetben a mai korra nézve is. Az is benne van, hogy saját magunk vagyunk felelősek azért, hogy mit hozunk ki az elénk tett lehetőségekből. Justine makacssága miatt esik saját csapdájába sokszor. De Sade mond sok olyan dolgot, ami a mai világban hasznos tanács. Élvezd az életet, használd a lehetőségeket, boldogulj.
hvg.hu: Az eredeti mű tulajdonképpen egy filozófiai kísérlet bűnről és erényről két nővér életútján, választásain keresztül. Miért döntöttél úgy, hogy egy 18. századi kalandregényből kvázi musicalt készítesz?
K. E.: Nagyon fontosak a regényben a filozófiai gondolatok, tézisek. Monológ formájában lehet őket színházilag használni, de úgy is nagyon tömörek. Szerettem volna eltartani ezeket a történettől formailag, így lettek belőlük songok. Aztán teltek múltak a hetek, és egyre több recitativot kívánt a szöveg, majd dallamos narrációkat, és végül két kiemelt részt kivéve nem maradt benne próza.
hvg.hu: És miért éppen a 80-as évek látványvilágába helyezted a darabot?
K. E.: Egyrészt emblematikus korszak, a popműfaj virágzása, a végletesség korszaka, a szexuális forradalomé. Madonnáé. Távol van már annyira, hogy kellő cinizmussal és derűvel tekintsünk rá. A forma és színvilága pedig lenyűgöző számomra, ebben is a végletesség tetszik nagyon. A popkultúra, a giccs elfed minden hibát, mázzal önti le a nehézségeket. Ez Justine világára is igaz. A mi előadásunk is cinizmussal kezel minden helyzetet, és a korszakot is. A 80-as évekből sugárzik a nyers szexualitás, az ízléstelenség. Szerintem ez működik a sade-i történet aláfestéseként.
hvg.hu Azt mondtad, hogy a videó, a fény, a jelmez, a mozgások, a zene és a szöveg egyenrangú alkotóelemek az előadásban. Mi az oka annak, hogy ilyen sok elemet használsz a Justine-ben?
K. E.: Én képekben gondolkozom, és a színházi eszközök számomra ugyanolyan fontos elemei egy előadásnak, mint a színészek és a szöveg. Számomra teljesen evidens, hogy egy világot, egy közeget ezeknek az elemeknek a használatával építsek fel. A zene és a színészek éneke ezt gazdagítja, kiemeli, körvonalazza, árnyalja. Mindig más az arányuk, de végig egységet alkotnak.
hvg.hu: Elsősorban látványtervezőként váltál ismertté független színházi körökben. A rendezés vagy a díszlettervezés inspirál jobban?
K. E.: Mindkettőt másért szeretem. Tervezőként nagyon szeretem azt a periódust, amikor egy rendezői koncepcióra teljesen rá kell hangolódnom, át kell vennem a ritmusát, hangulatát, és abban alkotni valamit úgy, hogy magamat is belegyúrom, adaptálom magam más víziójához. A másik kedvenc pillanatom pedig az, amikor megérzem, hogy egy díszletre megvan a végleges ötlet. Sok-sok terv készül, akár olyan is, amit már el is fogadtak, de mindig van egy jel, egy érzet, amikor megvan az igazi. Amelyiknek lennie kell, mert más díszletben meg sem lehetne csinálni pont azt az előadást. Jelmeznél, ha a színész boldog és érzem, hogy segíti a ruhája, az mindig előrelendít.
Rendezésre még nem volt ennyi alkalmam, de mindig arra törekszem, hogy a körülöttem lévő emberek boldogok legyenek a saját munkájukkal, miközben együtt hozunk létre valamit közösen. Szeretem használni a környezetem energiáit, könnyen hangolódom rá másokra. A saját tapasztalatlanságom önmagában inspirál, mert minden pillanatban tanulok valamit.
