Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Van Óbudának egy meseszerű szeglete, ahol a legszívesebben a főváros és az általa felépített gázgyár gondoskodására emlékeznek az emberek. 30-40 év stabil munkaviszonnyal a hátuk mögött csak most eszmélnek rá igazán, mennyi mindent kaptak. Többek között az otthonukat is, ami Budapest egyik legizgalmasabb lakótelepe a mai napig. Mézeskalácsházak és impozáns villák a Duna-parton. Riport az óbudai Gázgyári lakótelepről.
"Minden bálban ott voltunk. A vezérigazgató itt táncolt velünk."
"Ha meghallottam a zenét, nem bírtam magammal. Nagyon ment itt az élet."
Egymás szájából kapkodja ki a szót a 81 éves Ilona néni és szomszédasszonya az óbudai Gázgyári lakótelep hátsó kertjeinek tövében. Azokra az időkre emlékeznek, amikor a lakótelep még igazán élő közösségként működött.
Ilona néni ötvenhat éve lakik itt, és harminckét évet dolgozott az Óbudai Gázgyárban postázóként, míg a férje negyvenet. Sőt, a fiaik, a menyeik és egy unokájuk is itt helyezkedett el, amíg a gyár be nem zárt 1984-ben, az életüket pedig mindannyian az üzem köré épített lakótelepen töltötték el. Az évtizedek során valódi gázgyári dinasztiák alakultak ki. Volt olyan család, amelynek tizenkét tagja dolgozott a gyár kötelékében.
Nem sajnálták a pénzt
A kolónia területén (így nevezték a munkásosztálynak kiépített külső lakótelepet) akkoriban volt mozi, színház, sportpálya, péküzem, posta, hentes, patika, trafik, fodrász, borbély, cipész, óvoda (ez ma is működik), saját színjátszó csoport és rezesbanda, ezenfelül pedig minden lakáshoz tartozott egy kiskert, ami a mai napig így van.
A főváros nem sajnálta a pénzt – a parkban kertész és utcaseprő is dolgozott –, a lakótelep mintatelepnek számított. A gázgyárat megnyitásakor, 1913-ban a kontinens legkorszerűbb gyáraként emlegették, és ettől nem maradt el a lakótelep sem. A lakóknak hintót biztosítottak a bevásárláshoz, a háborús kényszerhelyzetben pedig az állattartást is engedélyezték, nem csak a kertekben, a parkokban is. A II. világháború alatt így nemcsak nyúl és baromfi, hanem sertés és tehén is volt a telepen.
Ilona néni a külső, vagyis munkástelepen lakik a mai napig. Ezeknek a lakásoknak alacsonyabb volt a komfortfokozatuk (fürdőszoba például csak háromban volt), mint a gázgyár vezetőinek felépült villáknak a belső telepen, de így is igen modernnek számítottak.
Ma nehéz elképzelni, de az 1910-es években a gázgyár felépítésére szánt 25 millió koronás előirányzott költségből a kivitelező megtakarított 1,5 millió koronát, és végül ebből a pénzből építették fel a munkáslakásokat.
Az itt élő dolgozók rengeteg pluszjuttatást kaptak a gyártól. A lakhatásért szinte semmit nem kellett fizetniük, ingyen volt a víz, ingyen kaptak új konvektort vagy tűzhelyet is, ha éppen elromlott, és komolyan patronálták a nyugdíjasokat is. Nem csoda, hogy Ilona nénit most sokkolja, hogy 33 ezer forint lakbért kell kifizetnie az önkormányzatnak az 56 négyzetméteres lakásáért.
Elszigetelt összetartás
Ilona néni úgy emlékszik, minden héten, pénteken találkoztak egymással a dolgozók. Ezt támasztja alá Balázs Jánosné 1988-as visszaemlékezése is, aki Sz. Bányai Irénnek, A gázgyári kolónia című könyv szerzőjének mesélt az itteni életről. "Összeültünk kint a kertben, vagy itt bent nálunk, és römiztünk, kanasztáztunk. Olyan jól elteltek a délutánok, az esték. […] Ha meghalt a telepen valaki, mi volt a természetes cselekedet? Gyűjtöttünk. Még most is gyűjtünk, ha valaki meghal."
A közösség összetartásához persze az is hozzátett, hogy elszigetelten éltek, lakott területen kívül. A gyár pozicionálásának szempontjából fontos volt, hogy itt egyszerre voltak közel a sínek és a Duna.
A sódert például a telepek alatt húzódó alagúton keresztül szállították el a parttól a házgyárig – ezt már János bácsitól tudjuk meg, aki 1962 óta él a tisztviselőtelepen, és a vezérigazgató sofőrjeként dolgozott. Most is abban a villában lakik két szomszédjával együtt, ahol anno a vezérigazgató élt.
Arra is emlékszik, hogy a gyár és a tisztviselőtelep régen lezárt terület volt, fegyveres iparőrök védték, és a lányai is csak az útlevelük felmutatásával látogathatták meg. "Veszélyes volt azért, ha ezt a gyárat felrobbantják, Budapestnek annyi" – mondja János bácsi, de többet nem sikerül kihúznunk belőle. Megérkezik a postás a nyugdíjjal, és az sokkal fontosabb.
Mindenki tudta a helyét
Ahogy ugyanakkor Sz. Bányai Irén a kolónia kutatása során megállapította, nem szabad elsiklani afölött sem, hogy a közös bálokon és munkásszínjátékokon túl a telepen komolyan tetten érhető volt a kasztosodás is. Még a munkásosztályon belül is komoly rétegződés volt, ami megjelent az épületekben is. A tisztviselőtelepen például – amellett, hogy a konyhákban betonlap helyett kőpadló volt, a szobákban pedig a hajópadló helyett parketta – 450 négyzetméteres villa is akadt.
Ahogy a szerző megállapítja: a munkások és a hivatalnokok együttes szereplése a kasztosodás felszíni tagadása volt csupán. Valójában viszont mindenki tudta a helyét. A vezetőkről ennek ellenére semmi rosszat nem gondoltak. "Jó emberek voltak, nem lehetett rájuk mondani semmi rosszat." Azt többen külön megemlítették, hogy a vezérigazgató mindenkit megtáncoltatott azokon az ominózus bálokon.
Auchan-buborék
Az élettel teli közösségi terekből mára szinte semmi sem maradt. A lakótelep struktúráját tekintve ma is hozza a "város a városban" formát, de a kultúrház leginkább kísértetkastélyra hasonlít – kívülről úgy tűnik, raktárként használják, az élelmiszerboltnak pedig már csak a táblája van kint. A pezsgő kulturális életet és a mindennapokhoz szükséges szolgáltatásokat egyetlen bűvös tér, az Auchan ütötte ki a nyeregből.
A lakótelep hangulatában ennek ellenére is van némi varázslat és mese, a lakókban pedig mély ragaszkodás a helyhez, ha másból nem, nosztalgiából. Ha kicsit szomorkás változatban is, itt még mindig tetten érhető az úgynevezett "gázos öntudat", ami abból is fakadt, hogy nagyon megválogatták, kik kerülhettek be a gyárba és a lakótelepekre. Egyesek úgy emlékeznek, ehhez komoly protekció kellett, de ha már bent volt valaki, nem lehetett hibázni. "Ha az ember tévedett, itt nem maradhatott."
Az egyik lakó, aki 42 évet dolgozott a gyárban, keseregve meséli, hogy nincs már olyan gondoskodás és összetartás a telepen, mint régen, de azt azért többször megjegyzi, hogy nem egyszer kapta meg a kiváló dolgozóknak járó kitüntetést.
Mézeskalácsházak
Ha arra készülünk, hogy felkeressük Óbudának ezt a különálló szigetét, engedjük el a fejünkben lévő lakótelep sztereotípiákat. A szürkeséget, az uniformizált blokkokat, a személytelenséget, hogy mindenki hall mindent, amit csinálunk.
Az épületek a külső telepen zöldre mázolt, szívecskés-virágos spalettáikkal mézeskalácsházakhoz hasonlítanak, és egyikük sem egyforma. A villák pedig tiszteletet parancsolva és megfejtendő titkokat sejtetve rejtőzködnek a hatalmas platánfák mögött. Az arisztokratikus múltat cipelve a homlokzatukon a mai napig van bennük valami megközelíthetetlenség.
Csend van és nyugalom, a kertek még mindig gondozottak, a vadászösztöntől buzgó macskák pedig még most is megtalálják a prédáikat a környéken. "Ez egy külön kis falu, ahol mindenki tud mindent a másikról, azt is, amit nem kéne" – magyarázza Ilona néni.
A régi hangulat azért hiányzik: "Csak most jövünk rá, hogy mennyi mindent kaptunk a gázművektől. Elmúlt a jó világ."
A két telepet (jelenleg mindegyikben fővárosi tulajdonú bérlakások vannak) most a Graphisoft Park választja el egymástól, a gázgyárnak pedig azokat az épületeit, amelyeket még nem helyeztek műemlékvédelem alá, a napokban kezdik el lebontani.
Bemenni a területre már nem is lehet, ha mégis megközelítjük, a "Tilos az átjárás", illetve a "Fokozott omlás- és balesetveszély" táblákba ütközünk.
| A gázgyár |
A Óbudai Gázgyár szénből városi gázt előállító üzem volt Budapest III. kerületében, amely 1913-tól 1984-ig üzemelt. A 20. század elején a terjeszkedő Budapesten egyre nőtt a gázfogyasztás. Ennek a növekvő keresletnek a kielégítésére a főváros 1908-ban úgy határozott, hogy Óbudán a Homokos-dűlőn új légszeszgyárat hoznak létre. A gyár a maga idejében a legkorszerűbb technológiát alkalmazta, amely napi 250 ezer köbméter gáz termelését is lehetővé tette. A területen tizenegy kilométernyi vasúti pálya kapott helyet, amely közvetlenül a budai, jobb parti körvasútra és az esztergomi vasútvonalra kapcsolódott. (Forrás: Wikipédia) |
