Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Vannak kortárs írók, akik elvben már nem élnek. Az éjszaka kellős közepén felhívják telefonon őket, előbb belelihegnek, legközelebb morognak és disznóságokat mondanak. Eltörik a kutyájuk lábát, aztán megmérgezik, leöntik az autóját kromofággal, utána kiszúrják az autójának a tömlőit, majd esetleg a nyílt utcán leköpik.
Hogyan tudja elviselni a veszélyt, miután egy politikailag inkorrekt megnyilvánulása után korunk legérzékenyebb hívői, a muszlimok megfenyegették, tették fel a kérdést Michel Houellebecq francia írónak. „Egyszerű: úgy teszek, mintha már halott lennék.”
A módszer emlékeztet egy zen-versikére is („míg élsz / légy halott / légy teljesen halott / és minden rendben lesz”), bár a világ kegyetlenségét feloldani próbáló keleti bölcsesség szerzője valószínűleg nem arra gondolt, mint az önmagát szenvedő állatként aposztrofáló francia költő és regényíró, az Elemi részecskék, az Egy sziget lehetősége, A csúcson, A térkép és a táj szerzője.
Houellebecq kapta péntek délután a Könyvfesztivál Budapest Nagydíjat, amit a meghívó szerint Tarlós István adott volna át, de mégsem. A Millenáris Teátrumban terjedő hírek szerint Tarlós István az utolsó pillanatban értesült monsieur Houellebecq gyakorta fésületlen prózájáról, az utolsó pillanatban rájött, nem szereti, így mást küldött maga helyett; Csomós Miklós főpolgármester-helyettest, aki szintén úriember, ám nem jön zavarba egy ilyen mondattól: „Pam Barbara arca fölé térdelt, és felkínálta neki a punciját, hogy nyalogassa. Szép, epilált puncija volt, jól kirajzolódó, nem túl hosszú hasítékkal.” Még az is lehet, a főpolgármester akkor sem fogott volna szívesen kezet az íróval, ha előtte ugyanott ezt olvassa tőle: „Letelepedtem egy kupac kavicsra.”
Houellebecq, a XX. Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége a pódiumbeszélgetés vége felé bekészített még egy – utólagos ürügyként kifogástalan - patront, amikor a könyvespolcán található Sztálin összessel kapcsolatban azt mondta; Sztálin – Budapest nemrégiben kipenderített díszpolgára - színes egyéniség volt; ugyan tarka-barka vásári, de mégiscsak színes, és ugyanolyan gördülékeny szövegeket írt, mint amennyire gördülékeny tömeggyilkos volt, valamint leszámolt az anarchistákkal, a nihilistákkal. Egyébként azt is mondta, Balzac a kedvence.
MH új könyve, a Lanzarote 94 oldal, nem nagy próza, de csakis a tömegét tekintve nem tekinthető annak. Reggel fél 6 és 7 óra között megállapítható, a hamarosan kezdődő Mokkánál lényegesen érdekesebb és hatása tovább tart. Emlékeztet például valamennyiünk elcseszett szilvesztereire. Az ember érzi, a szilveszter soha nem sikerülhet úgy, amilyen az előzetes híre, mégis csak december 31-én döbben rá, ez tényleg így van. Houellebecq már jóelőre bebiztosítja magát, befizet egy társasútra, január 9-én irány a Kanári-szigetek, azon belül is Lanzarote. Itt kevés diszkó, nincs végeláthatatlan strand-diszkont és a kasztanyetta-csoportok is valahogy elkerülik ezt a pompázatosságában sivár, vulkanikus vidéket.
Lanzarote üdülőtelep egy természeti katasztrófa eredményeként jött létre, az pedig az európai polgároknak számára garantált sávszélesség miatt lehet, hogy a pedofilok kezdenek egyformának látszani minden tagállamban: tömött, fekete bajusz, rövidnadrág, foglalkozása rendőr, a neve Rudi, és belga. Jó hír, hogy legalább egy belga végre döntött, hova álljon. A fogcsikorgató nyaralásból történetesen egy szektáig menekül, melynek hívei a földön szíveskednek kivárni az üdvözülést; amíg az örökléthez meglesz a megfelelő tudományos háttér gyerekekkel szórakoztatják magukat. A többi szereplő, a német leszbikus pár és a nyaraló író élete visszatér a rendes kerékvágásba, köszönhetően annak is, hogy a fent leírt szórakozás közben óvszert használtak.
A Lanzarote a romlottságról szól? Természetesen. A kiszolgáltatottságról? Naná. A boldogság kereséséről? Miazhogy. Kellemetlen és vicces, mint az angol turisták, akik kizárólag azért mennek nyaralni, hogy nyaralás közben angol turistákat láthassanak. Ebben a könyvben az a legérdekesebb, hogy mindenütt használható, ahol az ember nyaral. Mindenképp szex és nagy leégés a vége. Mert az élet lényegében nem áll másból, csak öregedésből, és kinek jutna eszébe rozzant öregek ráncaiban keresni a szépség egykor volt nyomait, vagy thaiföldi szextúrák közepén háborogni az egész ügylet gyomorforgató ürességén. Legfeljebb egy vérbeli romantikusnak. Houellebecq kijelentette, hogy korunk egyetlen releváns kérdésének a szerelem lehetőségét tartja. Így beszél egy provokatőr a sivárság korában, ha csakis az igazat, a színtiszta igazat mondja. A világmegvetés valószínűleg szívből jön, tehát póznak sem nevezhető.
Az olaszok – akik a Lanzarote-ban olvasható megfigyelés szerint vakációzás közben azt keresik, amit otthon: a formás seggeket - komoly erőkkel vonultak ki a Millenárisba, ahol arról ismerni fel őket, hogy nincs a kezükben se pizza, se kávéscsésze. Igazából közepes méretű standjuk van, de oldottak és örülnek amikor azt hallják, hogy egy csomó könyvesboltban 20-30 százalékos kedvezménnyel lehet könyveket beszerezni olasz íróktól. Mondjuk, a Dunát Claudio Magristól vagy Niccolo Ammanitől a Magammal viszleket vegyék meg, toszkán kiskörútjuk pihenőnapjain garantáltan jól fognak szórakozni, és persze vigyenek magukkal Alessandro Bariccotól – gyakorlatilag bármit.
A Háromszor hajnalban most jött ki a Helikonnál, akárcsak a Lanzarote, ez sincs 100 oldal, viszont három sztori van benne. Houellebecq-kel ellentétben Baricco inkább történetmesélős, az viszont nem biztos, hogy Baricco is eljön a fesztiválra, noha voltak-vannak ilyen hírek. Ő egyébként az az író, akivel mindenki nyugodtan kezet foghat. Ha Houellebecq szorongó-pesszimista romantikus, akkor Baricconak mágikus-romantikus, bár a szereplői gyakran az életükkel fizethetnek túláradó szenvedélyükért.
A fesztiválra megjelent könyvet nem olvastuk, mert – ahogy Houellebecq tanácsolta - sorrendben haladunk: a Mr. Gwyn az év elején jelent meg. Jasper Gwyn abszolút sikeres íróember, aki egy nap úgy dönt, soha többé nem ír le egyetlen sort sem. Nincs közelebbről megmondva, miért ment el a kedve, gyaníthatóan: valaki elvette. Vagy megunta. Vagy egyszerűen így alakult. A híres író nincs összetörve, sőt, tervei vannak: végre lelkesítő sétákat tehet, kávéházakba ülhet be, ő is Spanyolországba utazik, de nem a szigetre, hanem Granadába, ahol eltölt pár napot, távozáskor kifizeti az elfogyasztott 62 pohár whiskyt és 62 csésze tejet, és: ennyi.
Mr. Gwyn soha többé nem akar huszonéves lányokkal könyvekről beszélni, nem akar többet olyan fotót magáról, ami írói pózban – öklét az álla alá támasztva – örökíti meg. Valamit azonban csinálni kell, erre emlékezteti az embert az ügynöke. Mr. Gwyn másoló lesz, mert talán így felfedezhet egy olyan világot, melynek létezéséről addig nem volt tudomása. Mr. Gwyn párhuzamos élettörténeteinek mesélése közben szóba kerül az angol író, Martin Amis. Amis is belengette egyszer, hogy befejezi az írást, mi több, A második gépben, ami 9/11 kapcsán írt 14 lenyűgöző szövegét tartalmazza, felveti azt a problémát, amit Gorkij élhetett át akkor, amikor Sztálin azt tanácsolta neki: nézzen más elfoglaltság után. Amis persze nem hagyta abba az írást, legfeljebb felfüggesztette, mert Mr. Gwynhez hasonlóan nem talált leírásra méltó szavakat.
A tanulság. Egy könyv ugyanúgy lutri, mint a nyaralás: nem biztos, hogy jól sikerül. Nem javít a helyzeten, ha rossz nyaralás közben nálunk van egy jó könyv, vagy egy jó nyaralásnál egy rossz könyv. Olvasni és nyaralni azonban muszáj. Lapozgasson könyveket, a művelethez pedig képzelje maga elé írókat.
