Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A New York Times kiterjedt cikkben foglalkozik a magyar kulturkampf nagy ügyével, a Nemzeti Színházzal. De ez csak esettanulmány a szerző számára, hogy az egész országot bemutassa.
„Rajzoljon egy háromszöget Budapest térképére”, javasolja Jonathan Levi, a New York Times szerzője április 4-én publikált cikkében. Az Elárasztja a politika a budapesti színpadot című írásban a háromszög egyik pontján a Nemzeti Színház, a másikon a Hősök tere fölé magasodó arkangyal, a harmadikon a Parlament áll – három szimbolikus helyszín, amely máris azt sugallja, hogy Levi cikkében többről lesz szó, mint színház- és kultúrpolitikáról. A Nemzeti ügye szimbolikus a neves lap szerzőjének, amolyan esettanulmány, leírja a magyar társadalmi folyamatokat – amelyek démoniak, ahogy Levi lefesti.
Az író rendkívül jól tájékozott. A három helyszín történelmét és közelmúltbeli szimbolikus jelentőségét jól ismeri, konkrét példákat hoz a parlamentbeli felszólalások közül, mint például a jobbikos javaslatot a zsidó magyar képviselők listázásáról, vagy Orbán Viktor 1989-ben Hősök terén elmondott beszédéből.
Levi kiindulási pontja Tony Kushner Angyalok Amerikában című darabja, amely az AIDS-től és társadalomtól is rettegő meleg közösségek drámájáról szól eredetileg, kritikus áthallásokat megfogalmazva a Reagan-rezsimmel szemben. Most, mondja Levi, Alföldi színházában úgy adaptálta a román-amerikai Andrei Serban rendező a darabot, hogy az áthallások inkább a magyar állapotokra utalnak. Levi kiemeli például azt, hogy az amerikai angyalból félreérthetetlenül magyar lett akkor, amikor a Hősök tere arkangyalának szárnyait kapta meg az egyik szereplő.
A darab „az elmúlt időszak legnagyobb színházi sikere”, emeli ki a szerző, hiszen „az amúgy visszafogott közönség minden este álló tapssal köszönti Alföldit”.
Levi igyekszik korrekt beszámolót adni Vidnyánszky Attiláról, és a pályázatot elbíráló Emberi Erőforrások Minisztériumának korábbi kulturális államtitkáráról, L. Simon Lászlóról, egyértelműen definiálva, hogy nem állnak közös platformon a homofób és rasszista Jobbikkal. Vidnyánszkyval kapcsolatban ki is mondja, hogy elismert szakemberekkel kíván majd együtt dolgozni.
Mégis aggasztja az, hogy L. Simon korábbi főnöke, Balog Zoltán miniszter, és utóda, Halász államtitkár Táncsics-díjjal jutalmazta Szaniszló Ferencet, aki a „kormánypárti Echo Tv-ben antiszemita kirohanásairól híres”. A március 15-i kitüntetések botrányaival kapcsolatban még megemlíti a „Jobbik himnuszának” szerzőjét, a Kárpátia együttes énekesét, Petrás Jánost.
A cikkben tehát nem színházi szakembereket állít egymással szembe, és nem is elemez konkrétumok mentén pontos folyamatokat, inkább nagy ívű társadalmi folyamatokat fest le apró esettanulmányokkal. A magyar művészeket a szabadság- és idegengyűlölő politikusokkal és mozgalmakkal ütközteti. Így kerül a háromszögbe a Jobbik, az antiszemita és rasszista szentiment, valamint Schiff András zongorista, akit megfenyegettek, hogy „levágják a kezeit”. Már amennyiben hazatér Magyarországra, mert hiszen – idézi Levi – Schiff megfogadta, hogy amíg nincs kormányváltás, addig nem lép be az országba.
A New York Times szerzője nem naiv. Azzal zárja cikkét, hogy az Angyalok Amerikában előadásait záró tapsvihar inkább Alföldi kultúrpolitikai szerepének szól, nem színpadi munkájának.
