Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Néhány éve bukkantam rá a Pesti Est tévérovatában az általam ismert legtalálóbb, írásos Kiss Tibor-paródiára. Szerzője Kirsch J. András, ki a lap hasábjain hetente más-más híresség, celeb(ritás) tónusában mazsolázott a televíziós kínálatból.
Alábbiakban „Az ördög és magyar hangjá”-ból” citálok: „E heti sztárvendégünk nem más, mint egy dekadens kóbor lidérc, aki fantazmagóriáiban egy párizsi avantgárd padlásszínház deszkái közé ékelődve folytat nonstop orgiát az önkifejezés poratkáival. Mivel a szerző költői eszköztára máris csődeljárás alá került, át is adná a szót a szóban forgó művésznek. Fogadják szeretettel a modern költészet Lord Byronra adott legszellemesebb replikáját a Quimby zenekar frontemberének képében!
Köszönöm, ám mivel rettenetesen irtózom a bevezetőben leírt szájbarágós kliséktől, rögtön elő is adnék egy részletet legújabb szerzeményemből, mely a Fanfárok a görénylakból címet viseli: „Lelkem lyukasztójába ötforintost dobott a ringyó, s hagyta, hogy fémesen kattogjon, miközben a bánat naftalinszagú nyugdíjasa próbálta érvényesíteni a magány összegyűrt jegyét...” Sajnos a költői krízis megakadályozott a szöveg folytatásában, ugyanis a következő sorban szereplő „lapátfogú, rút arkangyal” alakját képtelen voltam összekapcsolni a második tagnak szánt „patkóbélgyulladásos bűnbocsánat” fogalmával.
No, de – mint már sokszor mondottam – a múzsa nem versenyló és nem is fizioterápiás masszírozószalag, ezért inkább nézzük, miféle torz viaszbábokat tekinthetünk meg mostanság az audiovizuális szórakozás panoptikumában!” Majd így búcsúzik a bárd: „… megragadnám az alkalmat, és a rosszmájú híresztelőkkel közölném: a csörgősipkás mákmezei koboldok már réges-rég nem segédkeznek nekem a zeneszerzésben. Sőt nemrégiben Munkácsy Tépéscsinálók című képét is leakasztottam szobám faláról. Maradjatok ti is tiszták, mint a desztillált hegyi patak, sziasztok!”
Megesik, amikor (már) nincs szükség gunyoros utánzó(k)ra: lévén a kipellengérezendő célszemély önmaga tragikomikus torzképe; két lábon járó, eleven paródia. A Neonradír, melyet a magát ezúttal diplomás képzőművészként exponáló Kiss Tibor „egyfajta napló”-nak is mond, ezt a komor helyzetet tanpéldázza. Az állítólag három évig készült „minek nevezzelek?” személyes vallomás helyett magánügy. A Quimby nótafa-dalszerzője – karöltve egyik barátjával – összeszedegette a CD-ken, memóriakártyákon, DVD-ken hányódó, a festményeiről, rajzairól-firkáiról, megsemmisült, odaveszett, (maga sem tudja, ki(k)nek) eladott képeiről készült fotókat is, hogy reprodukált oeuvre-jét „archiválja” – fittyet hányva e tevékenység legelemibb szabályaira. Ám, mint Szabó Noémi (vajon a festő-, vagy a művészettörténész?) bevezetőjében közli: „Kiss Tibi képzőművészként sem a konvenció híve. (…) munkásságának, eddigi életművének titka, hogy következetesen őszinte és „életszaga van”. Szövegeit olvasva, számait hallgatva és képeit nézve bárki felismerheti önmaga nagyságát, gyarlóságát, szembesülhet létezésünk kérlelhetetlen bipolaritásával”.
Amivel a kötetet lapozva rögvest és könyörtelenül „szembesültem” az nem más, mint a bárgyúság, a hanyagság, a nárcisztikum, a szellemi renyheség, az infantilizmus, és az affektáltság letaglózó elegye. Az alternatívból mainstream-szereplővé lett muzsikus lélek imázsterméke: a „poklot” megjárt, „démonaival” birkózó, önsorsrontó-szimbolista Művész XIX. századi papírmasé-alakjának sokadszori fölidézése. Amely diabolikus, rimbaud-i zsenieszmény legalább olyannyira pállott, mint a drog- és alkoholproblémái miatt a Leo Amici Addiktológiai Alapítvány rehabilitációs intézetében másfél évet töltő Kiss rég’ lerágott csont-története. (Mellesleg: a narkománia, a függőség már-már elvárás a rock ’n’ roll napszámosaitól.)
A 2003-ban kezdődő komlói tartózkodás során a nagyközönség számára egyetlen lényegi esemény történt: ott születtek meg a 2005-ös Kilégzés szövegei, amely kivételes, „kész a leltár”-album nívóját azóta sem sikerült a tavaly húszéves együttesnek nem hogy fölülmúlnia, de megközelítenie sem. És mindez eufémizmus, mivel a nevezett, összegző lemez után öt évvel (!), 2010 végén kiadott, szintén tizenhét számot tartalmazó Kicsi ország – alsó hangon – fiaskó. Mindezek dacára – vagy talán éppen ezért - a legeltérőbb korosztályokban rendkívüli népszerűségre szert tett, minőségi best of-koncerteket adó, és a budapesti Arénában jubiláló Quimby bekerült a honi könnyűzenei szcéna fősodrásába.
A Kilégzésen szereplő Most múlik pontosan fátyolos tekintetű elpicsogása nélkül nincs Megasztár, X-Faktor, Csillag születik, The Voice, továbbá kerületi ének-, falusi kolbásztöltő, megyei nyúlfuttató, és járási petrencerúd-tartó verseny. Az ilyen kétes, ráadást késői sikernek egy korántsem teljesítményalapú hazában kivált nagy ára van: a súlyos önkontrollhiányt mutató scrapbook-féleség mindennek az egyenes következménye. (Scrapbook: az angolszász popkultúrában a rajongóknak szánt emlékkönyv, fotó- és képkollázsokkal.)
A keményfedeles kutyulmányban az évek óta alkotói zsákutcában veszteglő Kiss képekben próbálja elmondani mindazt, amit dal(ok)ban régóta nem tud. Mostanra legalább világossá lett: azért nem (tud), mert érdemben nincs mit mondania. Következésképp újrahasznosít, (ön)ismétel, hordja halomba a kiselejtezésre érdemes paneljeit; olyan, mint egy terráriumba zárt, a futókerekét mániásan hajtó egér. Az oldalszámozás nélküli (!) könyvben látható, az alkotó által legnagyobb becsben tartott firkák, krokik, skiccek jelentős része már megjelent a szerző negyvenöt dalszövegét publikáló Ventilátor bluesban, igaz, olcsó kivitelben (JAK-füzetek, 2006., 70 oldal).
A textust alig tartalmazó, szerkesztetlen, tipográfiailag is kontár munkában több, igen régi dalszöveget találunk. A belső borítókon a Fekete Lamoure firkás kézirata látható, a kötetben pedig teljes szöveg, vagy részlet szerepel az alábbi szerzeményekből: Az otthontalanság otthona, Káosz amigos, Don Quijote ébredése, Az egyik ember… Utóbbiból öt oldalon keresztül citálnak, emellett teljességgel esetleges, hogy föltüntetik-e a dalok címét, vagy sem. Amint az elsöprő többségében dátumozás, sőt, néha szignó nélküli festmények címmegadása is véletlenszerűnek hat (méret, és egyéb technikai adat pedig egyáltalában nincs jelezve). Emellett: a kevés, nyúlfarknyi szöveg gyakorta szó szerint (is) olvashatatlan.
Amennyiben kibogarásszuk a többször fekete alapon lila bolhabetűket, akkor ilyesmi, Kiss jegyezte sorokba ütközünk: „Most, hogy így poraiból újratelepítettem a rendszert, sikeresen átugrottam magam, és felébresztettem a kényszerképzelet mélykómájában süketelő, szárnyas óriáshörcsögöt, ismét úrrá lett rajtam a kíváncsiság. Soha nem érzékelt erők mocorognak a gyomorszáj előtt, harcos léptekkel tolakodnak Apolló teremtő okádékai. Lobogó fülű kölyökkutya vagyok a pipacsmezőn. Élek.”
Vagy: „A mámor olyan kegyelmi állapot, amely évmilliók óta csalogatja magához a bepelenkázásra vágyó lelkeket. És ringat…, ringat… és ringat.” Varga Livius hamvába holt, nosztalgikus szövegkísérletei színvonalában harmonikus egységet alkotnak az előbbi, dermesztő zagyvákkal. Például: „Livius: Egy csaj költözködik, segítünk. Dülöngélve. Nincs kár. Pénzt ajánl. Nem fogadhatjuk el. Lejön a krimóba. Meghív. Aztán két csaj jön. Az egyik tank, a másik bomba. Házibuliszag. Tibi felszívódik. Másnap mesél. Pia, cucc és gerjedelem gurult mindenütt. Le sem tudnám festeni. Fellini, Bunuel és Warhol – házibuli 1995. Végül menekültem! Dekadensexpresszívszürreálpszichedelikuskéklilacsúcssúly. Iggen, Áméérikáá! – kiáltjuk. Végül is le tudnám festeni – somolyog Tibi halkan -, de nem fogom…”
A múltban dagonyázó, hagymázas opus vízjele a kényszeres eredetiségre törekvés, a jelentőségteljesség, és a vásári ripacskodás. A Gálos Viktor fotográfiáin főként félmeztelenül pózoló, tisztes fizikai kondícióban lévő Kiss delejesnek, ördöginek és angyalinak kíván mutatkozni, tekintetében téboly csillan, vicsorít, csücsörít, ordítást mímel. A rokonszenvesen amatőr profi taszítóan magamutogató műkedvelőnek tűnik. Gügyög és szépeleg, önironikus helyett patetikus; belemerevedett egy vacak szerepbe. Minderről a Homo Defektus kezdő és utolsó sora jutott az eszembe: „Nem lehetsz ilyen megkövült szobor, / ócska színész bábok színpadán. (…) / Semmi sem lesz ugyanúgy, mint régen, / egyszerre szép és egyszerre szörnyeteg.”
A Neonradír a hype mintapéldánya; azért jöhetett létre, mert már semmi sem az, ami régen volt.
A műtermében (majom)parádézó, festőnek vetkőzött szappanopera-piktor immár zenei és szexszimbólum. Művészetnek árult, odakozmált konzumcikke pedig újfent azt igazolja: Kiss megtestesíti a tökéletes kamaszidolt, mivel rendkívüli módon hat a pubertáspszichére. A műgyantába öntött plüssállatok (Micimackó, kokárdás Mickey egér, medvebocsok, elefántok etc.), és az egydimenziós, erősen középszerű oeuvre főmotívumai (hegyes fülű kutya, malac, bohóc, nyúl, majom, enyelgő-szeretkező, zenélő figurák etc.): az érzékiség-bujaság, a halálközeliség-halálvágy, a tiszta ösztön, a giccs, a szentimentalizmus, a spleen, a melankólia, az extázis gyermeklelkű tablója.
Bódító tinédzserkoktél egy, a szexusával kiválóan bánó, fotogén, igéző orgánumú, (kora szerint) érett, szalonképesen romlott férfitól. Aki bármekkora pojáca, pozőr: kívül áll a mai korcsmán; így nem volt, nincs, és nem lesz köze a bulvárhoz (sem). Részint ezért, hogy mindannak az egymáshoz nem illő szavakból eszkábált szóhalmaznak, amit a sokak által költőnek tódított, egykor remek dalszövegíró ezúttal (is) összetákol, egy serdülő különösen mély értelmet tulajdoníthat; rendszert, intellektust találva a bődületes marhaságokban. Holott: a muzsikus-képzőművész artisztikus tevékenységét összetársítani az intellektussal olyannyira abszurd és szürreális, mint Szabó Eszter Ágnes 1998-as, hímzett falvédője, a Nagymamám, Zalai Imréné találkozása David Bowieval (sic).
Felszínesen nézve úgy tűnhet, hogy a válság- és csődhelyzetekből, traumákból építkező, azokat hajdanán hitellel, különleges tehetséggel megéneklő Kiss Tibor tudja a dörgést; azaz, ért a parasztvakításhoz. Valójában, a Viharon túl, szélcsenden innen első sorát parafrazeálva: letért az útról, és ahová lépett, ott nem nő virág. Eltekintve a földből kibukkanó, szeszélyes, hamvas virágszálaktól. Annak érdekében, hogy a privát életét tabunak tekintő kultbálvány (esetleg) újra úton legyen, üdvös lépés lett volna, ha az egyik kakukktojás-fényképhez kommentárt fűz – elkerülendő a Quimby hivatalos site-ján is szárnyra kapott pletykákat, találgatásokat.
A kétoldalas kollázs egyik aprócska darabján, az oldal legalján, közvetlen egy színes festékektől koszos padlót dokumentáló fotó mellett (!) Kiss hasán egy alvó csecsemőt észlelhetünk. Minderről azért teszek említést, mert héroszunk a Recordernek adott, szilveszteri interjújában – némi spéttel - apaként coming outolt, ősszel született fiát „bábu”-nak is nevezve. Túl az ízlésbeli kérdéseken: úgy hiszem, időszerű volna mindenki Tibijének Tiborrá válnia. (Avagy: Légy Tibor magadhoz!) Egyfelől, mert osztom az életrajzában a szeretett háziállatai neveit is gondosan föltüntető Keith Richards markáns véleményét: a rajongó olyan, mint egy kurva. Másrészről, mert a normalitás nem azonos a kispolgárisággal. És mert Kiss Tibornak még maradt annyi presztízse, hogy (újabb) csalódást tudjon okozni.
