A Müpában hatodik alkalommal megrendezett, péntektől vasárnapig tartó seregszemlén a régióbeli talentumok is fellépnek. Bércesi Barbarával beszélgettünk.

hvg.hu: Idén román, szerb, horvát és szlovén fiatalok is fellépnek a magyarok mellett a Jazz Showcase-en. Ezek szerint délen, mondjuk Belgrádban is ugyanolyan pezsgő a jazz-élet, mint Varsóban, Prágában vagy Budapesten?

Bércesi Barbara: Nagyon keveset tudunk az ex-jugoszláv szcénáról – már ami az ifjakat illeti. Szerbiából azt a hírt is kaptam, hogy ott ne is keresgessek, mert ott annyira nincs izgalom, annyira csak a szórakoztatásra szakosodnak a zenészek, hogy nem is találok majd olyan fiatalokat, akik értékelhető muzsikát játszanak. Szerencsémre az egyre rangosabbnak tartott belgrádi jazzfesztivál szervezői rácáfoltak erre az állításra, igaz kellett némi internetes keresgélés is, amire rátaláltam a megfelelő muzsikusokra. 

A szálak körbe is értek, mivel időközben az is kiderült, hogy például az általam izgalmasnak talált Luka Ignjatovic szaxofonos együtt játszik a Showcase-en évekkel ezelőtt feltűnt Avéd Jánossal a European Saxophone Ensemble-ben (http://www.european-saxophone-ensemble.eu/). Az öt évtizedes múltú Ljubljanai Jazzfesztivál (http://www.ljubljanajazz.si/jazz-festival/) patinás intézmény, ott biztos voltam a dolgomban, de a Horvát Zeneszerzők Társasága (http://www.hds.hr/), illetve a budapesti Román Kulturális Intézettől Bartha Csaba is friss ropogós helyi tehetségeket ajánlottak.

hvg.hu: Léteznek nemzeti jazz-irányzatok, vagy mindenki az Újvilághoz igazodik?

B. B.: A délszlávok is határozottan próbálnak kilépni az 1960-as évek közepének, John Coltrane, Miles Davis, Bill Evans, Charles Mingus, Wayne Shorter vagy Herbie Hancock nevével fémjelzett, máig meghatározó úgynevezett post-bop hatása alól, amelynek még sok magyarországi követője akad. A mostani felhozatalban erre markáns példa a Jazziana Croatica nevű formáció, amely tudatosan a horvát népzenének a jazzes alapszövetbe való beemelésére törekszik. Nem annyira ismerem a horvát népzenét, így nem tudom megítélni mennyire autentikusak, de úgy tapasztaltam, hogy rájuk érdemes odafigyelni.

Megfelelő zenei környezetben: Bércesi Barbara két jazzóriás, Steve Gadd és Eddie Gomez társaságában

Sánta István Csaba

Az összes nációt jellemzi -- hasonlóan az ebben élenjáró lengyelekhez --, hogy valamiféle saját utat próbálnak járni, avantgárdabb irányokat belőve. A szlovén Igor Lumpert sprőd zenéje is ilyen egyéni kísérletnek mondható. Hallgatható, de semmiképpen sem trendkövető muzsikáról van szó.

hvg.hu.: Tehát egyértelműen elutasítják a fősodorbeli amerikai jazzt?

B. B.: Szó sincs róla, csak nem egy az egyben alkalmazkodnak hozzá. Ugyanakkor számos példa van a közös, amerikai-szerb vagy amerikai-román formációra is.

hvg.hu: Tavaly a Visegrádi Fund anyagi segítségével sikerült a Duna partjára invitálni a Visegrádi Négyek országainak ifjú tehetségeit. Az idén is beszállt a román, a szerb, a horvát vagy a szlovén állam?

B. B.: Idén túlnyomó részben a Müpa saját erejéből hozzunk tető alá a rendezvényt, de nyújtott némi segítséget a szlovén és a horvát nagykövetség, illetve a Román Kulturális Intézet. Nagyon örülök, hogy sikerült tartani a regionális vonalat. Már a délszláv régióban is magasabbak a kezdő gázsik, mint itthon. Ott 10-20 százalékkal többet kérhet el egy fiatal zenekar, mint egy hazai.

hvg.hu: Mifelénk unikum egy-egy ilyen tehetségbörze, de értékelik már a Showcase-t a nemzetközi szakberkekben is?

B. B.:  A visszatérő szakemberek szívesen vesznek mintát abból a felhozatalból, amit mi kínálunk. Larry Appelbaum a washingtoni Library of Congress senior jazzszakértője nemcsak cikkeket írt rólunk, de készített egy magyar fiatalos jazzműsort is - merthogy rádióműsora is van Washingtonban. Természetesen az európai jazzfesztiválokkal nem tudunk, és nem is akarunk konkurálni. Tavaly volt az első év, hogy nemzetközi volt a seregszemle.

A csehek és a szlovákok, de a jazzfronton mindahányunknál komolyabb múlttal és jelennel rendelkező lengyelek is azt mondták, hogy hiánypótló a pesti Showcase, és európai szinten is kevés az ilyen “talent scout”. Mi ugyanis nem versenyeztetjük a résztvevőket, nem adunk ki díjakat sem, hacsak annak nem tekintjük azt, hogy a szakemberek felfigyelnek rájuk, és koncerteket, turnékat szerveznek nekik.

hvg.hu.: Erre volt már példa?

B. B.: Nem is egy. Steve Rubie a híres-neves londoni 606 Club vezetője magával vitte például Fábián Julit, aki akkor még itthon nem volt az a díva, aminek a 2012-es Eurovíziós Dalfesztivál óta ismerjük, később pedig az idén David Binney-vel esti nagy koncertet adó Ávéd János is meghívást nyert Londonba. De kisebb kaliberű, ugyanakkor jelzésértékű felfedezésekre is akad példa. Tavaly a szlovákiai Pink Horse Triót is a Showcase-en mutatott produkciójuk miatt hívták el játszani a Mi a magyar kiállítás keretében rendezett műcsarnokbeli jazz-fiestára. Itthon Pallai Péter a Budapest Jazz Clubba azután invitálta meg többek közt Mózes Tamarát, hogy a mi tehetségbörzénken hallotta a Tamarazenét.

hvg.hu.: A számítógépes világháló korában mi szükség van még az efféle költséges eseményekre, hiszen az előadó csak feltölti magát a youtube-ra az impresszárió pedig válogat.

B. B.: Rubie erre csak azt mondta, hogy az élő mintavétel elengedhetetlen. Ha nekem is meglenne az a lehetőségem, hogy körbejárhatnám a világot, én is azt tenném. Az előválogatásban nyilván nagyon sokat segít a net, de nem pótolható, hogy élőben is hallhassunk valakit játszani. Másfelől sok inspirációt adhat a különböző országokból érkezett csikócsapatoknak is, hogy hallják egymást játszani.

hvg.hu: A közönség is veszi a lapot?

B. B.: Meglepő, de tavaly például még a legkorábbi, délután négykor kezdődő koncertjeinken is telt ház volt, persze ebben segített, hogy az esti szeánszokon kívül minden program ingyenes. Igaz, amikor jelképes belépődíjat szedtünk, az sem csökkentette túlságosan az érdeklődést. Furcsa, hogy a szakma inkább távol marad, holott azt gondolhatnánk, hogy egy-egy ilyen tehetségbörze az aktív zenészeket és a tanárokat egyaránt vonzza.

A lelkes mesterek kivételével azonban a jazz tanszak krémje csak az esti, fizetős koncerteket adó nagy nevekre jön el. Ez egyébként is jellemző a hazai elitre. A nagyon nagy nevekre kíváncsiak, a feltörekvő tehetségekre kevésbé, akár magyar, akár külföldi zenészekről van szó. Tisztelet a kivételnek, itthon kevésbé nyitott a szakma az újdonságokra. Például a poppal kapcsolatban is bizalmatlanok. Mert míg a fúziós időszakban a rockot beengedték, a popzenével erős fenntartásaik vannak, az már nem fér össze a tradícióval.

hvg.hu: Vajon miért, hiszen Paul Simontól Madonnán át Lenny Krawitzig számos popsztár jazzerekkel dolgozik. Itthon mire fel ez az ódzkodás?

B. B.: Sok hazai pop- és rocksztár is jazzistákkal dolgozik, köztük Charlie, Zséda vagy Geszti Péter, és vannak hazzisták, akik bátran és érvényes módon nyúlnak popszámokhoz, mint például a KLB (Kaltenecker–Lukács–Borlai) Trió. De kétségtelen, hogy van némi alapja az elefántcsont-toronyba való visszahúzódásnak, hiszen a kurrens popzene nagy része eleve sekélyes, másrészt a jazzt jellemző improvizálásokhoz jóval mélyebb zenei műveltség szükségeltetik, mint az átlag pop- vagy rockszólókhoz. A jazzmuzsikus úgy rögtönöz, hogy tökéletesen tisztában van a kompozíciók teljes felépítményével, ezzel kár is vitatkozni. A jazzerek ráadásul nagyon büszkék erre, az igen gyakran a klasszikus komolyzenére alapozott műveltségükre. Különösen a roma muzsikusok.

hvg.hu.: Ezért is beszélnek szakmán belül is egy sajátos magyar-cigány jazz-muzsikusi irányzatról?

B. B.: Egyre többen hozzák be azt a személyes attitűdöt, amelyet cigányzenének nevez a közvélemény -- értsünk ezen bármit is. A kávéházi muzsika vagy a roma népzene egyaránt tetten érhető az előadóknál. Az először talán Szakcsi Lakatos Béla, vagy rockosabb formában Babos Gyula szerzeményeiben feltűnő, nem tematikában, hanem az identitás meghatározásában megnyilvánuló irányzatnak számos követője van már.

Tony Lakatos Gipsy Colours című 2006-os lemeze, vagy a mostani Showcase-en is koncertet adó, konzervatívabb Bolla Gábor muzsikája is ebbe a kategóriába tartozik. A tehetségbörze záróakkordjaként fellépő, Egri János és tanítványa, Horváth Plútó József által két basszusgitárral felálló ötösfogat pedig szintén egy más irányból közelít, amikor vendégükkel, Miczura Mónival az úgynevezett world-fusion műfajával kísérleteznek.