Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Zuhanó gépen senki nem ateista, akkor sem, ha Antonio Banderasnak vagy Penélope Cruznak hívják. Az ünnepelt spanyol rendező, Pedro Almodóvar szokatlanul bőbeszédünek mutatkozott.
Egy bajba jutott repülőgépen az életüket féltő utasok legbensőbb titkai kerülnek napvilágra Pedro Almodóvar legújabb, 19. filmjében, amely ezúttal a nyolcvanas évek fergeteges humorú komédiáira emlékeztet.
A Szeretők, utazók olyan emberekről szól – a főszereplők között természetesen ott van Penélope Cruz és Antonio Banderas -, akik egy repülőgépen ragadnak, a külvilágtól elzártan. A forgatókönyvet úgy kezdtem el írni, mint egy komikus szösszenetet, és végül egy morális és irreális vígjáték lett belőle – közölte Pedro Almodóvar.
Igyekeztem a realitást félretenni. Nem volt semmilyen tudatos filmes referencia a fejemben a történet születése közben. A színház, a televízió és a klausztrofóbiám sokkal inkább jelen vannak benne, mint a mozi. Azok közé a rendezők közé tartozom, akikre akkor is hatással van a televízió, ha nem nézik. Az új televíziós narratíva egyszerre tölt el félelemmel és nyűgöz le.
Három nappal a forgatás kezdete előtt elvesztettem a hangomat: gondolom, túl sokat beszéltem, na meg a nyomorult légkondicionálás miatt. Valami mindig történik velem a forgatást megelőző héten. Chavela Vargasszal, az azóta elhunyt, legendás mexikói énekesnővel töltött közös ebédtől eltekintve – ami mindig óriási élmény volt –, az utolsó három napot úgy töltöttem, mint egy némasági fogadalmat tett szerzetes. Filmet rendezni azt jelenti, hogy egész nap beszélsz, általában egyszerre több emberrel. A rendezői munka abból áll, hogy kérdések százaira válaszolsz minden nap, akár tudod a választ, akár nem. A stábnak szüksége van a válaszaidra, hogy dolgozni tudjanak, még akkor is, ha tévedsz.
Akármiről is legyen szó, a szavak a főszereplők. Sosem titkoltam, hogy kezdetben nagy regényíró akartam lenni. Miközben vártam a pillanatra, gyakorlásképpen írtam pár forgatókönyvet. Aztán telt-múlt az idő, és nem lett belőlem nagy regényíró, még csak író sem. Azt hiszem, leginkább a legutóbbi forgatókönyveimben vehető észre a nosztalgia a regény narratívája iránt, de a Szeretők, utazók mégis inkább a színház iránti nosztalgiámból született. Filmjeim sokkal tartoznak a színháznak, tele vannak kétszemélyes jelenetekkel, és időnként leplezetlen monológokkal. Ebben a filmben több karaktert szerepeltetek, mint szoktam, de minden eddiginél kisebb és szűkebb térben.
Számos film készült csapdába esett emberekről, akik nem tudnak elmenni onnan, ahol éppen vannak (és a televízió is tele van klausztrofóbiás túlélő versenyekkel), Buñuel Öldöklő angyalától Rodrigo Cortés Élve eltemetve című filmjéig. Utóbbiban a cselekmény az elképzelhető legkisebb helyen történik, egy koporsóban. Amilyen nagy a kihívás az eltemetett ember számára, éppolyan nagy a rendezőnek, aki elmeséli a történetet.
Az én utasaimnak szánt kihívás abban áll, hogy meg kell küzdeniük saját izgalmukkal, félelmeikkel, szellemeikkel a technológia segítsége nélkül (ezt nehéz manapság elképzelni); szórakoztató, informáló, kikapcsolódást segítő képsorok nélkül. Lemeztelenedve, iPhone, videó vagy film, internet nélkül, magukra hagyatva, idegenek gyűrűjében. Az olvasástól eltekintve a csapdába esettek egyetlen fegyvere a szó.
A szavak segítségével kapcsolatot teremthetnek, kiereszthetik a gőzt, hazudhatnak, akár maguknak is, és elismerhetik, hogy hazudtak; csábíthatnak és elcsábulhatnak, megoszthatnak egymással dolgokat, harcolhatnak a félelem ellen, a magány ellen és a halál ellen. Szégyentelen, szánalmas, mesterkélt, vicces, túlzó, törékeny, öntelt, megtört, hedonista, teljesen szabad és mindenekfelett szórakoztató szavakkal.
A forgatás harmadik hetéig komolyabb veszteségek nélkül eljutottunk, most kezdődnek a problémák. Nagy a hőség a repülőgép belsejében, nagyobb, a reflektorokkal együtt elértük az 50 fokot. Nagy helyiségeink vannak a forgatáshoz, de a repülőgép belseje nagyon kicsi ennyi embernek. A daru alig fér be, az operatőr keményen küzd, hogy el tudja rejteni a lámpákat. A színészeken nem látszik, hogy kényelmetlenül érzenék magukat (bár biztos vagyok benne, hogy nem könnyű nekik), hihetetlenül lelkesek. Szeretnek együtt forgatni, fantasztikus, mennyire élvezik.
Mindezek ellenére tele vagyok feszültséggel. Senkivel nem találkozom a stábon kívül, nem mozdulok ki a hétvégén, nem megyek moziba vagy színházba, alig hallgatok zenét, nem beszélek telefonon. Szombatonként meglátogatom Chavela Vargast, és a hétvége többi részét a macskámmal töltöm, a forgatókönyv fölé görnyedve, hogy elvégezzek minden szükséges simítást, ami még hátravan.
Elismerem, ez az én ideális állapotom: a forgatás szűkre szabott korlátai között élni. Kint nagy a lárma, és ijesztő a helyzet: a díszlet az egyetlen hely, ahova nem érnek el a rémítő gazdasági hírek, a kockázati prémium szédítő emelkedése. A napokban kerültem képbe teljesen (a forgatás súlya elnyomott minden mást) ezzel kapcsolatban, pedig csak az újságok szalagcímeit olvasom el, útban a stúdió felé. Mostantól megvan a véleményem erről a brutális kormányról.
Az öltözőmben írok, ahova behallatszik az utolsó jelenetek zaja, melyet a second unit forgat. Néhány légiutas-kísérőt vesznek fel green screen előtt (nagy zöld vászon, amire utólag bármilyen háttér megjeleníthető digitálisan - a szerk.) A múlt héten, a Ciudad Real repülőtéren felvett gép landolását fogjuk mögéjük vetíteni. Nagy a mozgás a stúdióban, a díszletben, ahol a fél repülőgép már darabokban terül szét a padlón, és a folyosókon is, amely a berendezésnek, a fodrásznak és a sminkeseknek adott helyet.
Lendületes volt a forgatás, a kamera előtt és körülötte is, a számos öltözővel rendelkező épületben, ahol úgy nézett ki egy-egy helyiség, mint Divine lakókocsija a Rózsaszín flamingókban. Ha valamiért nem panaszkodhattak a színészek a forgatás során, az a szórakoztatás hiánya. Tényszerűen tudom, hogy az öltözői negyedben, mely lakói körében csak „Miami”-ként futott, egy másik film is forgott egy időben, fekete-fehérben. Nem is merem megnevezni az érintett színészeket, csak ők fedhetik fel magukat.
Fantasztikus dolog, hogy egy ilyen őrültek házában, vannak emberek, akik egész jól érzik magukat. Az a tény is sokat segített ebben, hogy volt egy kis területünk az Anyahajó mellett. A várakozás hosszú ideje alatt ez a kis hely saját életet élhetett (és milyet!), mert a a zaj sosem lépte át az Anyahajó hangküszöbét, a katedrális-laboratóriumét, amely e forró nyár során a szörny számos végtagjának teremtését nézte végig. A végeredmény, ha minden igaz, 2013 márciusában kerül a mozikba. Most érkeztünk a folyamat végére. Bátyám, Agustín már elkészítette a kötelező fotót, amely engem ábrázol az utolsó csapóval, ahogy kijövök a “hajóból”. A stáb részére véget ért a film, itt az ideje a partinak, mely titokban szerveződött az elmúlt hetekben. Számomra minden meglepetés lesz, ami történni fog.
Ha egy film sikere egyenes arányban áll a benne dolgozók örömével és lelkesedésével, akkor a Szeretők, utazók garantált siker lesz. Persze tudom, hogy sem a bukás, sem a film minősége nem azon múlik, hogyan érezték magukat a résztvevők. Vannak mesterművek, melyek forgatása felér egy tortúrával, és fordítva, rossz filmek is készültek már a legnagyobb harmóniában.
A forgatás utolsó napján lett egy szabad fél órám, az első szabad harminc perc egész nyáron, és arra szántam, hogy elsétáljak a La Casa del Rectortól a környékre, és megnézzem az évnek ebben a részében sárga színű vidéket. Sokat gondoltam Penélopéra. Hat évvel ezelőtt állandóan itt sétáltunk, ezen az utcán, ugyanezt a vidéket nézve. A szomorúság és a nyugalom keverékét éreztem, annak a felismerését, hogy valaminek a végére értem. A forgatás egy komplett világ és élet, két vagy három hónapba sűrítve. Amikor befejezem, elkerülhetetlenül elkap a veszteség érzése, valami megbocsáthatatlanul befejeződött. Van, aki a szülés utáni depresszióhoz hasonlítja, de ez más.
Négy nap telt el az előző mondat leírása óta. Annak ellenére, amit leírtam, nem tapasztaltam meg a befejezés élményét egészen máig. A záróparti másnapjától kezdve a vágóasztalnál ültem egészen addig, míg minden anyag össze nem állt, hogy tudjam, milyen filmet is forgattunk. A hétvégén pedig vissza kellett mennem a díszletbe az összes színésszel egy hosszú fotózásra az ikonikus Jean-Paul Goude kamerája elé, ahol az utasokon látható öröm és szenvedély még Goude-ot is meglepte. Hogy ki ő? Ő találta ki Grace Jones-t.
Ha emlékeznek a legendás Egoiste parfümreklámra, amelyben nők tömege jött ki a teraszra a francia Riviérán, hogy azt kiáltsa, „egoista”, annak is ő volt a szerzője.) Mint minden emberről, akit csodálok, azt gondoltam, elérhetetlen, pedig pont az ellenkezője történt. A két nap, amit fotózással töltöttünk a repülők belsejében a teljes szereplőgárdával, valódi ünnepléssé változott. Maga volt a tökéletes befejezés.
