Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A Quimby karácsony előtt éppen a zene egyik legfontosabb kellékét, a csendet rögzítette. Húsz évesek, de még mindig nem unják egymást, részben azért, mert az unalom mást jelent. Nem teljesen szabályos interjú metafórákról, verslábakról, szarvasbogárról, gyűjteményekről, főzelékszagról.
Lepörgött két évtized, teltházas Budapest Aréna nagykoncerttel, számtalan más fellépéssel, sikerrel. Ezen kívül közel egy tucat sorlemez, év albuma-díjak, dupla-DVD, könyvek, teátrum-játékok. Belefért olykor némi kudarc, csalódás és leállás is. Ez a Quimby hivatalos része. Egy próbatermi beszélgetés, a karácsonyi koncert előtt azonban nem a hivatalos rész, hanem érzelmi kűr, amiből az derül ki, hogy a Quimby továbbra is egy baráti, sőt családias kötelék.
hvg.hu: Húsz éve játszotok együtt. Nem unjátok még egymást?
Kárpáti József: Az unalom talán azért nem egy jó megközelítés, mert mindenki változik, továbbá nem is vagyunk azonos életszakaszban. Ez mindig produkál érdekességeket a zenében is, mert a zenei ötletek szintén annak mentén változnak, ahogy mi is változunk. Én nem mondanám, hogy bármi unalmas lenne.
Kiss Tibor: Ez hullámzó. Van olyan, amikor szinte hiányzunk egymásnak, hiányzik ez a próbatermi-, vagy a koncertpörgés, és olyan is van, hogy egy hosszú turné végén már mindenkinek elege van a másikból, és saját magából is.
Gerdesits Ferenc: Vagy legalábbis szívesebben látná magát más környezetben.
K.T.: Ilyenkor úgy szoktunk elköszönni, hogy jó volt veletek, még jobb lesz nélkületek. Ezt azért igyekszünk humorral kezelni. Tisztában vagyunk azzal, hogy az embernek vannak ilyenfajta határai. Amikor hetekig, hónapokig összezsúfolódunk egy mikrobuszban, akkor elérkeznek ezek a pontok.
Olyan a ritmusa az életünknek, hogy nem szoktunk elmenni a végletekig. Nyilván nem turnézunk évekig minden nap és odáig nem fajul el a dolog, hogy nagyon rosszban legyünk. Hogyha unom, akkor nagyon sok mindent unok. Ilyenkor inkább magammal van problémám. Ez egy hullámzó történet.
Mikuli Ferenc: Nevezzük szerencsés kapcsolatnak.
hvg.hu: De azért van zenei menekülési útvonal is: mindegyikőtöknek van egy vagy több szólóprojektje.
K.T.: Han Solo.
hvg.hu: Marlboro Man. Aztán itt van a Brain Dogs, Szilárd szólóprojektje, Liviusnak A kutya vacsorája (Varga Livius egyéb elfoglaltsága miatt nem tudott jelen lenni a beszélgetésen - a szerk.) Tibi festészete, Dódi Mr. Privátija. De, amiről a legkevesebbet tudni, az Fefe, a te hanggyűjteményed.
M.F.: Egy gyűjteménytől ez azért távol áll, mert még nincsen teljesen rendszerezve, és egy gyűjtemény szerintem a rendezettség pillanatától eredeztethető. Viszont mindig nagy élményt jelent, amikor meghallgatok belőle részleteket és elnevezgetem őket.
hvg.hu: Ezeket a hangokat, hangmintákat hol gyűjtöd?
K.T.: Hol nem?
M.F.: A fő forrásaimat a zenekar próbafelvételeit jelentik. Ha valamit elfelejtenénk, vagy pontosabban, ha valamit én elfelejtenék, akkor ez alapján tudom, hogy hol vannak a váltások és ilyesmik. Egy hattagú zenekar esetében egy csomó olyan dolog történik, ami értékes, meg fontos lehet… vagy csak a hülyeség, amin én majd biztos, hogy jókat fogok nevetni nyugdíjas koromban.
K.J.: Dehogyis, mindegyikből lemez lesz, ne viccelj!
Balanyi Szilárd: Másrészt meg sosem leszünk nyugdíjasok.
M.F.: Tényleg sokféle hangot gyűjtök. Ajtónyikorgást, reggeli madárhangokat - gitározom is velük -, vagy mondjuk vaslépcsők ütögetésének a hangját.
K.T.: Olyasmi ez, mint a régi levéltárakban a zajgyűjtemények, egészen a helikoptertől a lónyerítésig. Ilyen értelemben, Fefe, ha a gyűjteményed sok évvel ezelőtt lenne, akkor nagy értéket képviselne, és akár el is adhatnád egy filmstúdiónak.
hvg.hu: Szoktátok használni a zenétekhez ezeket a hangokat?
K.T.: Igen. A vájt fülűek kiszúrhatják lemezeinken Fefe gyűjteményének egy-egy gyöngyszemét. Például az eredeti gekkót a Gekkó boogie című számunkban ő vette föl a dzsungelben.
K.T.: Ezek azért nagyon jók, mert egyedi patternek, és teljesen megismételhetetlen pillanatok, hangulatok.
hvg.hu: Egy ilyen gyűjtemény olyan, mint egy korkép. Előbb, amikor kinn álltunk a próbaterem ajtaja előtt Fefével, akkor meghallgattuk, ahogy a szomszédban flexelnek. Lehet azonban, hogy 20 év múlva nem lesz már flex, mert más technikával vágnak majd.
M.F.: Simán. Lézerrel.
hvg.hu: Arra azért kíváncsiak vagyunk, hogy akkor mit fogsz fölvenni.
M.F.: Azt a hangot, amikor a lézer megolvasztja az anyagot (utánozni kezdi a műanyag olvadásának sercegését.)
K.T.: Föl tud ám venni mindent. Nehogy azt gondold, hogy azt nem tudja fölvenni.
G.F.: Még a csendet is fölveszi.
K.T.: Ez akkor kezdődött, amikor még nem digitális eszközökkel rögzített a Fefe, hanem egy diktafonnal, és egy nőstény cserebogár rárepült a diktafon.
M.F.: Szarvasbogár volt.
K.T.: Szóval, a szarvasbogár rárepült a diktafonnak pont a mikrofonjára és ott matatott, majd egyszer csak elröppent. Ez a hang…
M.F.: …megvan a mai napig (utánozni kezdi a nőstény szarvasbogár repülésének vrummogását.)
K.T.: A nőstény szarvasbogár röptetése például nagyon izgalmas.
B.SZ.: Ilyen hangot egyébként nem lehet máshogy előállítani.
hvg.hu: Tehát a felvett hangok, zajok, zörejek, beépítése a számaitokba már egy működő dolog.
M.F.: Működő, mert a zenéhez nagyon fontos az, hogy legyen egyfajta atmoszféra. Ezek a hangok meg pont erre jók. Hogy valami más helyzetbe kerüljenek a számok, vagy onnan induljanak el, hogy eleve megszólal egy zörej, vagy egy ajtónyikorgás, egy trombitahang valahol elvesző hangon.
Egy csomó ilyen szép atmoszféra van, amit egyszerűen muszáj használni, merthogy rögtön érzelmeket váltanak ki.
K.J.: Egyszer egy pár másodperces trombitajátékot egy az egyben átvettem a saját lemezemre, mert ott egy átvezető részen pont nagyon-nagyon jól vette ki magát.
M.F.: A párizsi Magyar Intézet kiállítási termében egy trombita hihetetlenül jól szól hajnali négy óra körül. Dódi, az éjszakából hazatérve, az élményeket rögtön belefújta a trombitába, amit én rögzítettem. Ezek olyan pillanatok, amik nem jönnek vissza, ha akkor nem rögzítjük. Mivel én már a memóriaegységemet nagyrészt tönkretettem, ezért nagyon fontos az, hogy ezek a hangok meglegyenek. Ne nekem kelljen emlékeznem, hanem egy külső winchesternek.
K.T.: Végül is a zenekarnak közösen és külön-külön is elfüstöltek a winchesterei, maradt a digitális rögzítés lehetősége. A vendégpanel.
G.F.: Dódi, te azért még mindig diktafonozol.
K.J.: Igen, szeretem a hangját, meg azt szeretem, amikor lekapcsolom, és a magnó meghúzza egy kicsit a szalagot. Annak olyan jó hangja van.
K.T.: Ezt nevezzük az analóg szerkezetek pikantériájának.
hvg.hu: Egy ilyen hanggyűjtemény, főleg ha az több év összegyűjtött hangjaiból áll, akkor felöleli annak a kornak a sajátosságait, jellemző zörejmintáit. De mit mutat meg az a könyv, ami a napokban jelenik meg: a Neonradír. Tibi, ebben sok év saját grafikai és festészeti termését mutatod be. Ez is egyfajta korrajz?
K.T.: Mivel Fefe ellopta szűkebb környezetünk hang- és zaj tárházát és bemutató projekt-lehetőségét, ezért én a vizuális kultúrában próbálom meg ugyanezt teljesíteni. Szűkebb-tágabb, egészen szűk és a belső környezetnek a kivetülései láthatóak ezeken a képeken. Fefe anyagával együtt tulajdonképpen már két érzékszervet tudnánk lebombázni, de készülnek a tapintható művek és az egyéb dolgok, hogy az emberi lehetőségek teljes érzékszerveinek palettáit fölvonultassuk, és ez által egy tényleg konzekvens és tökéletes képet kapjunk szűkebb és tágabb környezetünkről.
hvg.hu: Világos. (kollektív nevetés)
K.T.: Ez a könyv tulajdonképpen rendszerbe foglalja a munkáimat. Van egy ilyen fura, önéletrajzi, naplószerű ihletettsége, amiben vannak megbújó szövegek, szövegtöredékek, foszlányok, elkezdett gondolatok. Ennél a könyvnél a behelyezett verbális egységek inkább az illusztrációi a képeknek, tehát fordítva van, mint általában.
hvg.hu: A könyvben lévő szövegillusztrációt Livius jegyzi?
K.T.: Részben, mivel mindketten írtunk a kötetbe szöveget, egymástól függetlenül. Liviusnak a képek láttán eszébe jutottak emlékek bizonyos helyzetekről és korokról: mi volt az Epres kertben a Képzőn, mi történt itt és ott.
hvg.hu: Hány évet ölel föl ez a könyv és a benne szereplő képzőművészeti munkáid?
K.T.: Körülbelül úgy nyolcvan…nyolcvannyolc, nyolcvankilenc óta. Egyszerűbb ezt mondanom, mint kiszámolnom. Szóval 1998, 2008, tehát 33-34 évet.
hvg.hu: Terpentinszagban nőttél föl?
K.T.: Nem. Abszolút autentikus rottyantások közepette. Ugyanúgy, mint egy átlagos család. Én csináltam később ezt a szagot, ami nem mindig váltott ki ujjongást a családomban, a környezetemben. Már 13 éves korom körül olajjal festettem és azért annak van szaga. Főleg egy panellakásban.
Ez a szakma úgy szép, hogy koszos és büdös. Ez nyilvánvalóan egy élő környezetben, amit arra használunk, hogy ott családi életet éljünk, nem feltétlenül működik konfliktus nélkül. Nálunk verslábak voltak, metaforák és főzelékszag.
hvg.hu: Szilárd, neked is van egy sikeres szólóprojekted, azzal most hogy állsz?
B.SZ.: Éppen elkészültem egy újabb dallal Lám, lám! címmel, de a lemezkiadást már feladtam. Rájöttem arra – nem kellett hozzá nagy ész -, hogy nekem már egyáltalán nem érdemes lemezt kiadnom. Ezért inkább letölthetővé teszem a dalaimat és egyesével, kettesével jelentetem meg őket. Mindegyik dalhoz külön készítünk egy-egy kis virtuális borítót. A letöltő oldalakon bárki hozzájuthat, akit ez érdekel.
hvg.hu: Hogyan egyeztetitek össze a szólóprojektjeiteket a zenekar életével? Kívülállóként úgy képzelem, elég nehézkes lehet.
B.SZ.: Annyira nem az. Ha megvan az elhatározás, hogy most például lemezt szeretnénk csinálni, és ehhez mindenki tartja magát, akkor egyáltalán nem. Ez akkor lehet szerintem káosz, ha az anyazenekar senkit nem érdekelne ezek közül az emberek közül, és mindenki csak menne, spriccelne szanaszét. De mivel nem ez a helyzet…
K.T.: Igen, mindig vannak valamifajta csapások, amik előnyt élveznek. Vannak például olyan időszakok, hogy szinte egyáltalán nem próbálunk és akkor a zenekar tagjai jobban besűrítik saját projektjükkel ezeket a légüres tereket. Akkor általában csak a koncertekre figyelünk oda. Viszont amikor sűrűbben, akár heti három, négy alkalommal is itt vagyunk a próbateremben és a közös munkán dolgozunk, akkor nyilván mindenkinek egy kicsit a háttérbe szorul a szabad foglalkozása.
hvg.hu: Sokak szerint a ti zenekarotok jelképezi a legnagyobb megújulást a magyar zenei világban.
G.F.: Ezt hallhatnánk még egyszer!
hvg.hu: A ZE-NE-KA-RO-TOK… (nevetés) Szóval ez a az állandó megújulásotok különleges. Talán pont abban rejlik ennek a trükkje, vagy esetleg az automatizmusa, hogy mindig új fázisba kerültök azáltal, hogy hatan vagytok. Így egyszerre sok impulzust hoztok be a zenekarba.
K.T.: Azt még fontos megemlíteni, hogy igyekszünk nem kiszúrni magunkkal, és azért is fontos számunkra, hogy hozzunk új dolgokat, mert magunkat is inspirálnunk kell. Ha magunkat nem tudjuk inspirálni, akkor valószínűleg ezt kifelé sem tudjuk elérni.
hvg.hu: Biztos lehetne elemezni a periódusokat, de az mindenképpen feltűnik, hogy minden lemezen van valami teljesen egyedi, ami esetenként a szövegközpontúság, zenei kiegészítő elemekkel megtűzdelt ötlet, egy különleges atmoszféra, vagy akár a nyelv.
K.T.: Emlékeim szerint volt olyan, amikor elszállósabb volt a zenekar és akkor nagyon sok szellős, éteri, zengetős anyag készült. Akkoriban a zenekar is pszichedelikusabb életet élt. Volt olyan is, amikor direkt földhözragadtabbak maradtunk. Ilyenkor a stúdióban igyekeztünk szárazabb hangokat használni.
Születtek sanzonosabb, bárosabb, bluesosabb számok is. Ez általában tükörképe annak, hogy milyen környezetben is élt a zenekar egy adott korban. Korai korszakunkban bárokban, lebujokban, kis klubokban zenéltünk, és akkor ezek a helyszínek, ez a játszótér volt hatással a zenekarra. Később a nagyobb termek és egy csomó minden más is kihozott valamit belőlünk.
hvg.hu: Mennyire megterhelő az, hogy immáron átlagosan négy tonnát, azaz egy egész kamionnyi cuccot visztek egy-egy fellépésre?
K.T.: Rohadtul ki vagyunk akadva: most már az kap piros pontot, aki sávot spórol. Meg aki kevesebb hangszert hoz. Egy ideig nagyon örültünk az új barátoknak. Úgy hívtuk mindig, ha bekerült egy új hangszer a zenekarba – legyen az egy pergő, egy percussion, egy billentyű, vagy egy trombita -, hogy megérkezett az új zenekari tag. Mindig megszemélyesítettük a hangszereket.
Manapság, ha jön valaki egy újabb hangszerrel, ami sokszor igazából már csak egy plusz, akkor lehajtjuk a fejünket, és elkezdjük a cipőnket nézni. Egy kicsit visszasírjuk azt a fajta egyszerűséget, nyersességet, ami régebben volt, és nem szeretnénk, hogy ez a zene rovására menjen. Ma már kicsit bonyolult a zenekar.
G.F.: Régen egy újabb hangszer azonnal ötleteket gerjesztett. Amikor jött egy új szinti, vagy valami érdekesebb cucc, az egyből beépült a zenébe. Akkor előrevitte a zenekart, de most már inkább hátráltatja, például a mozgást.
K.T.: Múltkor Szilárd csak úgy viccből végigpötyögtette a szinti hangszíneit és csak ámultunk-bámultunk. Tehát van egy ilyen erdő, pedig igazság szerint a zenének nem erre van szüksége, hanem arra, hogy azt a pár karakteres dolgot megtaláljuk. Örülünk a puritán dolgoknak.
hvg.hu: A ’97-es Diligramm című lemezeteken van egy megkapó magyar versszak, így hangzik: „Ringat egy hajó az élők vizén/ Evezni sem kell talán/ Sodorjon arra, amerre jár/ Szerelem, élet, halál”. Frank Cloudwaker angol fordításában meg így: „A ship is rocking me on living waters/ Seems that I don’t need to row/ Let them take you where you belong/ Love life and passing through”. Úgy tűnik, angolul könnyebben lehet a dallamhoz, a riffekhez igazítani a szöveget. Ezt hogyan élitek meg, amióta csak magyarul szerzitek a zenét?
K.T.: Azt mi is észrevettük, hogy amikor angolul írunk szöveget, az sokkal könnyedebben, gyorsabban elkészül. Mivel legtöbben angol nyelvű rockzenén szocializálódtunk, ezért az angol éneklés abban a pillanatban passzolt a zenéhez. Viszont, ha magyarul énekelünk, akkor minden egyes szó, minden egyes kis sallang feltűnik.
El kell dönteni, hogy mi a fontosabb! Olyan zenét szerezzünk, amiben nem zavar a szöveg hallása, és tudattalanul simul bele egy bennünk lévő esztétikába, vagy vállaljuk azt, hogy a szöveg azonnal hat és minden egyes apró pici rezdülése meg fog jelenni az emberek fejében, vagy szívében. Azért úgy vélem, hogy nagyon jó angol szöveget, nagyon jó angol szövegírók szoktak írni. Fordítva, az általános angolszász popzenében elég silányak a szövegek.
Olyat lehet írni, de hát annak meg mi értelme van. Nem lehet összehasonlítani egy Bob Dylan, egy Leonard Cohen szöveget egy slágerlistás dallal. Az ember ugyanakkor egy slágerlistás dalt is meghallgat, pedig azt sem tudja pontosan, hogy miről szól. Egy magyar dalnál hamarabb kiveri a biztosítékot egy-egy rossz mondatszerkezet.
M.F.: Abból a szempontból szerencsés a zenekarunk, hogy két nagyon jó szövegírónk is van. Tibi és Livius is mesteri szövegeket ír.
K.T.: Na, azért ne túlozz!
M.F.: De miért? Én szeretem mindkettőtök szövegeit.
K.T.: Ok, akkor kapsz egy Kinder csokit.
M.F.: Erre ment ki a játék.
K.T.: Amikor elkezdtünk magyarul írni szöveget, volt bennünk egy félsz, hogy: jaj, csak el ne rontsa a szöveg a zenét. Mert a zene az egy tapinthatatlan dolog, füst, emóció, rezgés, tehát valami sokkal kevésbé direkt. A szöveg ehhez képest karakánul megjelenő konkrét valami. Azon próbáltunk mindig csiszolni, hogy eljussunk ahhoz a hangulathoz szövegben, amiben van egy kis árnyaltság, egy kis megbújó fantázia, ami nem feltétlenül direkt módon közöl valamit.
hvg.hu: Amikor Berlinben, a Collegium Hungaricum Berlinben hallottunk titeket zenélni, nagyon hangsúlyos volt műsorotokban a humor. Rendre összekacsintottatok a színpadon, sokat nevettetek, és ez által szó szerint örömzenéléssé vált a produkció. Hogyan élitek meg jelenleg, hogy egyik héten 200 ember előtt léptek fel egy bensőséges hangulatú klubban, majd becsomagoltok egy kamionba, elcuccoltok a Budapest Arénába és ott egy teltházas koncertet adtok?
K.T.: Amit láttatok Berlinben, az pont azért történt úgy, mert intim környezetben voltunk.
M.F.: Ezért is megyünk nyugati turnéra, mert ott kisebb helyen, összenyomva, teljesen más helyzetben játszik a zenekar. Egy nagyobb koncert több száz, esetleg ezer ember előtt teljesen más. Ott a showbiz még ránk is hatással van olyan szinten, hogy nem lehet ugyanazt a viccet elengedni, mint pár ember előtt.
K.T.: Persze, mert nem értik a motyogást. Nagyobb színpadon nagyobb ecsettel kell dolgozni. Az a helyzet, hogy mi kétszáz embertől húszezerig a paletta minden skáláján játszunk és ettől bennünk is van egyfajta izgalom.
Az is meghatározó, hogy milyen a tér. Színházasabb, szárazabb az atmoszféra, zengő a terem, sötétebb színű, esetleg szabadtéri, netán erdők veszik körül, vagy puszta: ezek mind-mind tudják inspirálni a zenekart és nyilvánvalóan Livius a VOLT Fesztiválon, húszezer ember előtt nem a Faszival, vagy a Dódival fog a mikrofonban viccelődni, mert az nem tud átmenni az ottani morajon. De ezek abszolút belülről jönnek. Nincs kitalálva, ez azért van, mert akkor ott az a természetes.
hvg.hu: Dódi, Berlinben elővettél egy csövön keresztül fújható mobil billentyűzetet.
K.J.: Ja, az a melodica soprano. Van egy kis hernyócső, ami csatlakozik hozzá és azért szeretem, mert nagyon hülyén néz ki. Olyan, mint egy furcsa szerkezet, ami esetleg tiszta levegőt küld a tüdőmbe.
B.SZ.: Egy igazi lélegeztető gép.
hvg.hu: Ha egy ilyen melodica soprano-t előveszel a Budapest Arénában a színpadon, akkor is érvényesül?
K.J.: Igen, működik.
K.T.: Ha van helye a zenében, akkor meg lehet jeleníteni a nagyobb színpadokon is, bár nyilvánvalóan egy nagyon nagy zúzásban nem feltétlen a furulyáját veszi elő az ember.
hvg.hu: Most jelent meg egy dupla DVD-tek. Erről mit kell tudni?
B.SZ.: Hogy megjelent. (taps)
K.T.: Kettő lemezt tartalmaz és két nagyon szélsőséges fényszögből mutatja be a zenekart. Az egyik, egy hatalmas, gigantikus térben, óriási hangorkánok közepette a Budapest Arénában. Ugye, ott nagy ecsettel dolgoztunk.
A másik pedig egy nagyon intim térben készült. Az Instantban 30-40-50 ember előtt, szinte a próbakörülményeket felidéző, pici-pici klubkoncertet mutat be, apró rezdülésekkel. Annak az volt az érdekessége, hogy nagyon közel jöttek a kamerák, szinte arcba mentek a felvevőkészülékek…
hvg.hu: Tehát szépen meg kellett borotválkozni…
G.F.: Nagyon szépen. (megsimogatja hatalmas szakállát és a bajuszát)
K.T.: Ott a pórusai is látszanak a zenekarnak. Tehát két teljesen különböző anyag, egy nagyon nagy és egy nagyon kicsi koncert felvétele.
hvg.hu: Karácsony előtt, december 22-én visszatértek egy számotokra kedves helyszínre, a Pecsába. Erre a koncertre hogyan készültök?
M.F.: Először is a huszonegyedikét éljük túl.
K.T.: Egyébként nem is arról van szó, hogy a kedvenc helyünk, vagy nem, mert nagyon válogatni nem tudunk. Sajnos, kevés hasonló befogadóképességű koncerthely van. A Pecsában lesznek fúvósok, kivetítés, óriási lámpa- és fénypark…
K.J.: …és óriási buli!
B.SZ.: Vattacukor, sör, virsli. Minden, ami kell.
M.F.: Nem lesznek új számok.
K.T.: Ne azt soroljuk, hogy mi nem lesz.
G.F.: Nem lesz például nyilvános lábmosás. Egy jó kis Quimby koncert, az viszont igen.
K.T.: Megajándékozzuk egymást apróságokkal, mert az nekünk a karácsonyhoz tartozik. Egy nagy, önálló koncert lesz minden szempontból, hanggal, fénnyel, kivetítővel, vendégzenészekkel, két-két és fél órában.
hvg.hu: Nálunk, a gyerekszobában a falon látható a legutóbbi koncertplakátotok, amin mindannyian elrugaszkodtok a földről.
G.F.: Az? (odamutat a próbaterem bejárata mellet egy ugyanolyan plakátra)
hvg.hu: Igen. A lelkemre kötötték, kérdezzelek meg téged, Tibi: hányszor kellet fölugranod, mire azt mondta neked a fotós, oké, megvagyunk, mehetsz az öltözőbe.
K.T.: Többször, mint amennyiszer szükség lett volna. Egyébként mindenki ugrált, és nem az utolsó fotókat használtuk. Alapvetően nem volt ez olyan bonyolult, mert sűrűn lehet már lőni ezekkel a modern gépekkel. Nagyon hamar kifáradtunk, mert nem jó az állóképességünk.
B.SZ.: Főleg az ugróképességünk.
K.T.: Hogy szám szerint hány volt? Olyan 30 körül. A plakát csalóka, mert nem arról van szó, hogy a Dódi annyival magasabbra tud ugrani, mert mint látszik, ő éppen csak, hogy elrugaszkodik a talajról.
G.F.: De, ő egy szupermen, akárcsak a Szilárd.
K.T.: Aki meglepően magasra tudott ugrani, az a Livius és a Faszi volt, akikről nem is gondoltam ezt.
M.F.: Én egy kicsit sírtam, mert levágták a jobb lábam, de már nem fáj. Túl vagyok rajta.
