Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Szenvedéstörténet az Újszínházban. Szó szerint.
Nyírő József még 1924-ben írta a Jézusfaragó ember című novelláskötetét, és minden bizonnyal ő maga adaptálta színpadra 1936-ban. Az Újszínház ma, október 18-án este mutatja be.
A történet középpontjában egy feszület áll, amit Ajnádi Ferenc szobrászművész készít falujának, ámde – ahogy a sajtóanyag is kiemeli - „a mű nem úgy sikerül, ahogy azt a közösség elképzelte.” Ha a premier betyárbecsületbe csomagolt sikere elmúlik a második, harmadik, negyedik előadás után, ki fog derülni, hogy ez a mű sem úgy sikerül, ahogy azt a közösség elképzelte.
Nézzük tehát a Közösség szemszögéből, aki Dörner György pályázatában ígéretet kapott, hogy egy rég elmaradt misszió teljesül. Nem teljesül, a darab pozőr, ostoba, eltévedt, merev, gyerekes, modoros, hamis, befejezetlen. Kamuszékely ripacséria. Magyar sorskérdések feldolgozására alkalmatlan.
Pedig Nyírő ötlete briliáns. Ajnádi, aki megjárta az I. világháborút, a húszas évek elején Kolozsvárról családostul felkerekedik, és a Havasokba költözik. Készít egy feszületet a falunak, ahol letelepedik, rajta a még soha nem látott fájdalomtól eltorzult Jézus. A feszületet megtekinti a plébános (Mihályi Győző) és néhány falubéli. Úgy elszörnyednek, hogy újat, mást kell kérniük.
Ajnádi megveti a lábát, a művész nyakasságával háborog, alamizsnát Szent Antal perselyéből nem kér, új megrendelést nem fogad el, inkább elvonul a hegyekbe, hogy fát vágjon és így keresse meg a család kenyerét – ami azonban tragédiába torkollik, jótevője, Éltes Dávid egy balesetben meghal. (A történetnek sok mellékszála is akad, ezek egyikén lép be Dávid.)
Nyírő erdélyi magyarja, Ajnádi, és minden székelye nagyon jó ember. Becsületesek, még a kártékonyak és tanulatlanok is. Két dologra nem képesek: Miatyánkot mondani és a megfeszített Jézus arcába nézni. Mindezt a misztikus székelyföldi életérzéssel, a természetközeli hegyvidéki civilizációval és a rusztikus kereszténységgel együtt ábrázolni 2 órában merész vállalkozás. Nem is sikerült.
Elindul az előadás.
Függönyt széthúzzák, és megtekinthetjük a naivan szimmetrikus, a 70-es évek vidéki művelődési házainak díszletmodorát. Nyersanyaga a Petőfi Csarnok elbontott fakerítését idézi, építészeti referenciái sekélyesek. Havasok? Székely? Erdély? Legyen fából. Színe fa. Alakja fa.
Két esetlen táncos és három csetlő-botló gyerek felszabadul a deszkákra egyenesen Jankovics Marcell magyar népmese rajzfilmsorozatából. Ott látványos volt, operettekben szellemes, itt zavarbaejtően butus. Egy táncos flashmob hitelesebb.
Következnek a vidéki szegénység és nemes lelkűség képei, a színpadot elárasztják a nagyon jóságos asszonyok, akik a diák versmondó verseny gesztus kincstárából merítenek – értsd: ha beszél mozog, ha nem beszél nem mozog. Ha kérdezünk: széttárt kar. „Nem baj”: legyintés. "Jaj": fejfogás. És senki se fordítson hátat a közönségnek, ez axióma.
Megjelenik az egyik mellékszereplő, Ártó Mihály. Beszélő név, azt beszéli el, hogy Mihály árt, mondjuk felgyújtja az erdőt. A szerepet alakító Bicskey Lukács a borotvált hónaljú fiúzenekarok mozgásuniverzumából átemelte a szenvedő ököl, valamint a jelentőségteljes mutatóujj technikát.
És végre felbukkan Ajnádi Ferenc (Szarvas Attila). Borzasztóan szenved, rettenetesen a közönség felé fordul. Ő az elcsigázott tántorgás metódust aknázza ki és az ökölbeszorult tekintetben jeleskedik. Valamint kísértetiesen emlékeztet Sebestyén Balázsra.
Majd eljön a jelenet, amikor Ajnádi megmutatja a szobrot. Ezt úgy, ahogy van, kikérjük magunknak.
Van egy ajtó, pont szemben velünk, ami csak egyszer nyílik, ekkor. Kissé szűkre sikerült, némiképp illúzióromboló, ahogy a drámai zene türelmesen kivárja, amíg a főhős kiszuszakolja rajta művét. Végül sikerül, szerencsére nem veri le egyik kelléket sem a kettőből. Majd zenei aláfestéssel leleplezi.
Scooby-Doo.Tényleg bárki azt gondolja, hogy a közönségben lesz egyetlen ijedős néző is, aki ettől megretten? Előképekkel érkezünk az élőadásra: Fűrész I-IV., Jason a Péntek 13-ból, Freddy Krueger, Texasi láncfűrészes gyilkos, Sikoly. A felsorolásban persze csakis hulladék szerepel, de a jenkik nagyon megtanultak elrettentő maszkokat, torz emberalakokat gyártani, még a hirdetéseik is hátborzongatóbbak, mint ez az ork. De említhetnénk egy átlagos híradóbejátszást is bármelyik közel-keleti bombázásról. Gond nélkül megvacsorázunk a képsorokat bámulva, ennyit a rettenet ingerküszöbéről 2012-ben, ezzel kellene megbirkózni.
Ha pedig nem ijesztő, akkor nevetséges. Még nevetségesebb, ha a plébános és a társasága látványosan hátrahőköl, vagy azt mondják: „hű”. A hátrahőkölésnek megvan a maga kultúrtörténeti szerepe és helye, valahol ott, ahol a feszület azt mondaná, hogy „húúúúú”, a szobrász meg leleplezéskor azt, hogy „tá-dáám!”
Hogy lehetett ekkora bakot lőni? Nincs a nyugati civilizációnak egyértelműbb és fáradhatatlanabb szenvedés szimbóluma kereszténységen innen és túl, mint Jézus a kereszten. Alig-alig találni olyan rusztikus közösségi szertartást az Uraltól nyugatra, amely kidolgozottabban mondaná el a szenvedéstörténetet, mint a székelyföldi passiójátékok. Nyírő történetében ehhez képest is megrázóbbat alkotott főhőse. Az Újszínház meg szellemvasutazik.
Van egy javaslatunk. Ne mutassák meg, a feladat lényegében megoldhatatlan. Ha a rendező végül tényleg megragadja a színészvezetés lehetőségét, akkor a kollégái eljátsszák a borzalmat. Ez megoldható. Mi, nézők, majd elhisszük. Most nem hisszük el.
A kép árnyalására: az egyik igazi színész a plébánost alakító Mihályi Győző: csendes, elegáns, kiváló ritmusérzékkel, minden arcrezdülésében ott a figura. Bő 40 perc múlva kapunk még egy színészt, addig kitartás.
A sikertelenséget Ajnádi és felesége, Ágnes (Koncz Andrea) megszenvedi, majd belép Éltes Dávid (Almási Sándor) egy fejszével a semmiből, aki szeretné kifejezni háláját a művésznek. Amikor Ártó Mihály gyújtogatott, Ferenc mentette meg Dávid családját a tűzvésztől, ezért ő miután hírül veszi, hogy Ferencnek és családjának majd felkopik az álla, magával viszi a hegyekbe, hogy a friss levegőn és a metsző hidegben megkeresse kenyerüket.
A darab itt, az alulmúlhatatlan talajszintről, laposan ívelve visszapattan a második felvonásban. E sikertörténet fő részvényese Koncz Gábor, a színpad másik igazi színésze Mihályi mellett, aki minden bizonnyal magát rendezte meg. Tud semmit tenni, várni, hallgatni, egyszer sem szorul operett hivalkodásra.
A díszlet is javul valamit, a városligeti játszótér szimbolizálja a kies Havasokat.
A világítás szégyentelenül fantáziátlan, holott a történetben van világszéli éjszaka, nappal, pirkadat, halál, baleset. Arról nem beszélve, hogy a rendező az első és harmadik befejezés között a németalföldi olajfestményekről kölcsönzi a nagycsoportos jelenetek koreográfiáját. Középen a haldokló Éltes Dávid, fejét felesége tartja, körülállják a szereplők gyónásakor, Marci bácsi (Koncz Gábor) mint egy öreg hegyi fejedelem őrzi a képet. Ehhez képest direkt fénypászmákkal bombázzák a színpadot.
Hangulatában áltragédia. Éltes Dávidot betámogatják a baleset után a színpadra, elengedik, hátha bemutatja az operás 8-as esést. Bemutatja, majd megkérdezi: "Mi a baj?" "Az a baj, hogy haldokolsz." Ha esetleg nem értenénk, Káruj (Incze József), az írástudatlan favágó felkapaszkodik a játszótér tetejére: "Hahó, hahó, Éltes Dávid haldoklik!" Monty Python.
A záráskor a reményt keltő epizód a gyermek Jézussal és elárvult Éltes-ivadékkal közhelyes és negédes. A sokkoló pillanatok tompák és kiszámíthatóak. Üzenete nincs, tanítani nem tanít, provokálni nem provokál.
Magyar sorskérdéssel foglalkozik? Próbál, de zavaros. A sors itt a valláshoz kötődik, és legfeljebb csak érinti a nemzetet és történelmet. Csurka magyarság és magyar sors iránti aggodalma csak haloványan dereng a produkcióban, márpedig Dörner pályázata egyértelművé tette, hogy a Hátország színház az író-publicistát nem csak intendánsak kéri fel, hanem szellemi vezetőnek tartja. A hátország Közössége tehát nem kapja meg ígéretét a darabból.
Mindez a Közösség szemszögéből nézve, természetesen.
