Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Hátborzongatóan hűvös jelentések, hétköz- és ünnepnapi árulások, emberarcú ügynökök, akik valamikor talán a barátaink voltak. Érkeznek-e újak vagy visszajönnek a már jól beváltak? Nehéz, zaklatott és felzaklató jelentés megfigyelőkről és megfigyeltekről.
A Barátaim, akik besúgóim is voltak című Györe Balázs könyv kötélidegekkel megírt dokumentum-regény, így az olvasása erős idegeket kíván. A mű egészét meghatározza a Györe A valóságban is létezik című könyvében és az itt is megismételt Bródy Sándor mondat: „A dokumentum beszél, a szó belefúl az időbe.” Az idézett mondat igézetében felépülő regény a múlttal, a múlt lelepleződött alakjaival szembesülés lehetséges változatának elbeszélése.
A cím jelentőségteljes, de nem magyaráz meg mindent: Barátaim, akik besúgóim is voltak. És még mik voltak ezek az emberek, túl a barátságon, túl az ügynöki tevékenységen? Egy rendszer szomorú, reménytelenségbe vonult bábjai? A szerző életének meghatározó, befolyásoló erővel bíró alakjai? Negatív tényezők, szimbólumai az eltévelyedésnek, a gyengeségnek, a megadásnak? A válasz(ok) homályosan, de mélyre ásva megtalálhatóak a könyvben.
A történet egyszerű. Györe Balázs levéltári kutakodása során szembesül a régi barátai ügynökmúltjával, a róla készített jelentésekkel. Ennek feldolgozása, feldolgozhatóságának kérdése, megértése, értelmezése lesz a könyv egyik centrális tétje, következtében egymás után több kérdés jöhet szóba: alkalmas e a nyelv egy ilyen döbbenetes, megrázó tény kifejezésére? Mi a barátság? Hol veszett el a barátság fonala?
Míg mások az irónia, a szarkazmus vagy a humor sötétebb tónusú formájában dolgozzák fel a rendszerhez való nem túl kellemes viszonyukat, attól való kényelmetlen függésük, az azokban az időkben történt véletlenek alakította események hol szerencsés, hol szerencsétlenebb kimenetelét, addig Györe véresen komoly, felengedést nem tűrő szigorúsággal emlékezik és rögzít, utóbbi nála már-már mániákusságba hajló folyamat.
Pontosan erről, azaz erről is szó van: egy végtelen sávban hömpölygő folyamból kell Györének kiszedegetnie az összerakáshoz szükséges, az eltűnés fenyegette élet – és epizód-darabokat. A szó belefúl az időbe, ám néha azért a szemünk elé kerül egy-egy finoman gúnyos megjegyzés, precíz elszólás. „Régen egyszerűbb volt minden. Jézus asztalánál csak egy Júdás foglalt helyet. És – hiszen szabály az szabály – a házszabály szerint hol van a helyük?”
A könyvben több elbeszélő pozíció követi egymást. Az egyik a felszínen végzett valóságértelmezés, feltárás, az ügynökök jelentéseire támaszkodó, Györe rendszerellenes tevékenységnek minősített cselekedeteit ismertető információhalmaz. A hátborzongatóan hűvös jelentések után hirtelen következő írásszakaszok, a magánélet beszámolói és a visszaemlékezések pengeéles meglátásai, leleplezései két erőviszony, két beszédmód, kameraállás kardinális szembenállását eredményezi. Ez a bizarrnak ható játék a könyv utolsó lapjáig nem marad abba.
A jelentéseken, az ügynök-barátok egyes szám első személyben megszólaltatásán keresztül mutatja be a szerző a rendszerváltást megelőző, esetünkben a hetvenes-nyolcvanas évek konkrét dokumentumokkal és kézzelfogható tényekkel alátámasztott időszakát, nem hagyva magát a keserű rácsodálkozás, a dolgok felett érzett döbbenet okozta sokk érzelmi sodrásának. Györe egy percig nem beszél a rendszerről, könyvében a dokumentumok beszélnek, azok és az emberarcú ügynökök reprezentálják a fennálló rendszert.
Nem derül ki, hogy a szerző megbocsátott-e a besúgóinak. Az sem, hogy haragszik e rájuk. Györe tartja magát a műfaj rendjéhez, jól tudja, a dokumentum nem érzelemközpontú műfaj, nem enged hát az elkalandozásnak, a felsorakozott szabályok könnyelmű áthágásának.
A könyv végén sincs feloldozás, Györe az egészről kialakult, megmásíthatatlan véleménye ez az elveszettséget, bizalmatlan állapotot sugalló érzés: hogy nincs feloldozás. „Életemnek állandó szereplői vannak. Megbízhatóak. Tudom, hogyan viselkednek. Olyanok, amilyenek. Érkeznek vajon újak? Nem hiszem. Beváltak a régiek, így-úgy. Megpróbálok mellettük kitartani.”
Györe esztétikája, művészetfelfogása az egyes szám első személyben történő, az elmondhatatlant feltárni kívánó elbeszélés, mint egyetlen módja a tiszta, őszinte beszédnek. A szembesülés és a szembesítés dinamikája mentén létrejött „regény” újabb irodalmi értékű dokumentuma egy olyan kornak, aminek a feldolgozása – az elmúlt több mint húsz év mulasztásai miatt -- egészen napjainkig aktuális.
