A mítosz egyik egyszerű verziója szerint az élőlényeket a Földön eredetileg két titán, két testvér hozta létre, főisteni előírásra: Epimétheusz (akinek a neve későn gondolkodót jelent) és Prométheusz (akié előrelátást.) Epimétheusz teremthetnékjében az előnyös tulajdonságokat lelkesen szétosztotta az állatok között, így a túl hosszan pepecselő Prométheusznak is ki kellett fundálnia valamit, hogy kreatúráját, a jó tulajdonságok nélkül maradt, szánalmas, csupasz embert megsegítse – ellopta hát számunkra a tüzet Héliosz szekeréről.

A nagy kavarodásban senki nem járt jól. Prométheusz egy további stiklivel végleg maga ellen hangolta Zeuszt, és halmazati büntetésül egy sziklához láncolva találta magát, ahol egy Ethon nevű óriás sas volt olyan szíves a mindennap visszanövő májából lakmározni mintegy harminc évig. De Zeusz (mert ilyenek a bosszús istenek) nem bírt leállni.

Megteremtette agyagból az első halandó nőt, a doboznyitási készségéről elhíresült Pandórát. Epimétheusz beleszeretett, és vesztünkre nőül vette. A kíváncsi asszony pedig rálelt a férje által gondozott szelencére, amelyben többek között a csapások voltak félrehalmozva a kedvetlenebb napokra, és így véletlenül rászabadította azokat az emberiségre. Ijedtében visszacsukta a dobozka fedelét, de már csak a reménységet sikerült bent rekesztenie.

És a hajó megy

Talán egy ehhez hasonló történeti és közérzeti keretbe igyekezett beleágyazni Ridley Scott Prometheus című filmjét, hogy megragadja az Alien-kultusz találkozási pontjait a görögös mitologizálással, és szélesebb rálátást kínáljon az első filmben még véletlenszerűségnek tűnő összefüggésekre.

AP

Egyben alkotóként is mozgástérhez jutott, hiszen nem egy szűk lineáris időösvényen lépett visszafelé. Az ő titánjai viszont inkább hasonlítanak bosszúszomjas, a géntechnológiában fölényes, de pórul járt félistenekre, mint az emberi nem tartósan jóindulatú szövetségeseire. Bár nem pontosan értelmezhető, hogy kik ők. Aki meseként olvasta gyerekkorában az Olümposz háza táján történteket, annak idején esetleg kedélyesen elrévedhetett, milyen sajátosan múlatták a számolatlan időt a bolondos istenek – melynek során oly komoly szerephez jutott a vér, a vas és némileg a vencsellő.

Scott műfaji megfontolásból, a mitologéma anyagszerűbb és sötétebb oldalát akarta megmutatni. A derengőt, az iszamosat, az irtózatos dolgoktól benépesültet. Ahol nem a Semmi van, életre kalibrált képzeletünk egyik fő ellensége, és ahol nem a halál a legszörnyűbb - az csak a következmény. Hanem az élet vonaglása a pokolban.

De ez a szörnyűségek felé tágított világ egyben szakrális dimenzió is, és túlmutat az emberi racionalitás szimbólummentes, pragmatikus, lefosztott létezésén. Hogy előkotorja Scott, ami több, és amitől jobban félünk, előzményhajót indított a kegyetlen, reményeinket szétszaggató kozmoszba, új régi karakterekkel, és a hajónak a Prometheus nevet adta.

Jó eséllyel nem vagyunk egyedül az Univerzumban. A számaink: az élethez szükséges paraméterek, a garanciális anyagkvantumok kijöhettek másutt is a nagy kozmikus sorsoláson. De sokan, mint Stephen Hawking is, arra figyelmeztetnek, hogy a mégoly vágyott találkozás sem biztos, hogy szerencsésen végződne a számunkra.

Semmi biztosíték nincs arra nézve, hogy az egymásra lelés antropomorfizált élményét, amelybe szelektíven a saját pozitív attitűdjeinket és felmutatható értékeinket próbáljuk beleszuszakolni, belengi majd a másik részről a jóindulatú viszonosság és a pontos értés atmoszférája. Mi van, ha egy túrót? Scott is inkább így döntött, a túró mellett, ahogyan tette már korábban is - nem beszélve arról, hogy ez a túró melletti elköteleződés amennyire indokolható, annyival többet is hoz a konyhára.

A remény iparosai nyilván amúgy sem Hans Rudolf Giger vászonra szürrealizált világát választják optikai krédójuknak. Giger hiába dúdolná a képei fölött, idegen lények szürke arcának kétes báján piszmogva, hogy „Boldogság, gyere haza!”, a boldogság kék madara ebben a kombinációban aligha állna kötélnek. Scott űrhajósai a teremtéssel kapcsolatban rossz hírekre bukkannak, és ez mindenképpen izgalmas felvetés. Persze a dolgot nézhetjük a kassza felől is. A bevétel szempontjából lehet, hogy az igényes nyomasztás a pőre lényeg, az általunk átérzett mélység pedig csak a licit része, a kivitelező ügyeskedése, hogy a jó funkciót a szellemet is izgató formával érje el.

Térjünk a lényekre

Ha egy film vonatkozásában azt mondom: lény, olyan, mintha azt mondanám, emberi mércével mérve érzéketlen vagy rosszakaratú organizmus. A Prometheusban azonban másfajta létmód is van, a titáni, amelyet éppúgy nem értünk, mint a lényekét, és amelynek szándékai ránk nézve éppoly baljóslatúak.

AP

Úgy tűnik, hogy kozmikus körökben népszerűségünk a szikes talajt alulról csiklandozza, és nem tudjuk, ez miért van így. Ahol viszont ellenségesség van, bűnnek is lennie kell – legalábbis a bennünk túlélő gyermek így értelmezheti. A Prométheuszban az ember a potenciális ártatlan áldozat, de mi tudjuk, hogy valójában a bűneit okosan könyvelő csúcsfaj, melynek erkölcse oly szívesen elsiklik a saját kíméletlen előnyszerzése fölött a Földön.

Az ártatlanság vélelme csak önmagunkra irányul, a hangyára, amit eltaposunk, már nem vonatkozik - az csak történik. De ilyen erővel a pusztító szörnyet is tekinthetjük ártatlannak, mert ösztönt követ, eszik, szaporodik és túlél. Mi abban a rossz? A nézőpont változik csak: hogy ki teszi ezt kinek a sérelmére. Az értelmes ok keresése: a mi problémánk. Hogy ki az ártatlan, az pedig csak a nézőponttól függ.

Scott filmje a megváltást nélkülöző, de abban reménykedő, a gyengeségét és hitét egyetlen űrhajó egyenetlen idegállapotú utasaival felmutatni képes emberiségé. Miért akar lapátra tenni a saját Alkotónk? Miért utál minket, néz le vagy fél tőlünk? Vagy lehet-e közömbös a sorsunk iránt, amikor más esne jól? Miért hasonlít ennyire ránk, amikor azt szeretnénk, hogy nemességben álljon fölöttünk, ne a pusztítás és önveszejtés rafináltságában? Miért ennyire vesztes és suta, ha ennyire tökéletes? És honnan jön ő maga?

A lebonyolításban adódnak gikszerek. A forgatókönyv folyton belebotlik az előrevivő fordulatok kivitelezési nehézségeibe, és a vizuális hiperigényességhez képest pongyola megoldások születnek. Az első Alient, amit a magyar forgalmazók kiapadhatatlan újrakeresztelési kedvükben a szalondebilis „Nyolcadik utas: a Halál” címen futtattak, tizennégy évesen láttam.

Akkor, kamaszként, a film logikai hibáinak dühödt lajstromozása segített kiutat találni a történet könyörtelen, zárt logikájából és palástolni a megrendültséget. Hogy mennyire felkészületlenek vagyunk a természet vagy a másik természetének kegyetlenségére. Lajstromozni a sutaságokat most még sokkal csábítóbb, és most is jót tesz: az elviselhetetlen láttán ki kell horgonyoznunk magunkat a realitásba.

Haneke például ezt az ironikus kitörési – megkönnyebbülési pontot tudatosan adta meg és vette el egyszerre a Funny games című opuszának „remote controlos” jelenetében, mikor a gonosz visszatekeri a filmet arra a pontra, ahol ő uralja megint az eseményeket, az áldozatok vesztére. Hanekének, a rendezőnek, aki „nem tud hibázni”, pl. nem volt szüksége rá, hogy az úgynevezett mondanivaló súlyára való tekintettel lötyögni hagyja a logikát. A cselekmény vezetése Scottnak viszont láthatóan derogál, mert mi az a vízióhoz képest.

Előbbi fölött tessék elsiklani, utóbbin méltóztassanak álmélkodni. De ez egyenetlenné teszi a színvonalat, és a popcorn mellé rendeli a terméket. Valaki például menekül, és egy komplett császármetszést van ideje végrehajtatni magán – zavartalanul - egy programozható csodagéppel, miközben elvileg nagyon is komoly üzleti célból, a jelenet kezdetétől, kétszobányi távolságból kergetik.

Vagy például,  ha valakit egy járművel üldöznek, miért arra fut, amerre maga a jármű is halad? Miben hisz? Itt egy hatalmas, karéj alakú, gördülő űrhajó elől szaladnak hőseink szálirányban, aminél azért lehetne pár jobb ötletük. Vagy: a térképkészítő geológus sec-perc alatt eltéved, hogy dramaturgiailag föláldozásra kerülhessen. Sok van ezekből, kár értük.

Folytassa, doktor

Kell valaki nekünk, aki nem veszíti el a reményt, és lehetőség szerint az életét sem. Kell egy új Ripley. Az elvesztett szülei után sóvárgó Shaw doktornő (Noomi Rapace) nem hagyja magát a hitétől eltántorítani holmi ellenünk tenyésztett borzalmak láttán. Bele akar pillantani az Alkotók fejébe, hogy megtudja, mi van a harag mögött.

Ez egyszerre nemesség és rátartiság, hiszen vannak dolgok, bármilyen kegyetlenek is, amelyek velünk is éppúgy csak megesnek, mint bármelyik rossz helyen tipegő bodobáccsal. Ezt az utóbbi, a hit tartományán inneni, robotikusan materialista álláspontot David, az új, öntökéletesítő android (Michael Fassbender) képviseli. David, aki leleményességgel és hatalmas ambícióval szeretne a Góliátok fölé emelkedni, hiába modellálja magában Peter O’Toole küllemét és gesztusait az Arábiai Lawrence-ből („The trick, William Potter, is not minding that it hurts” - „A trükk, William Potter, az, hogy nem tudatosítom, hogy fáj"), vagy éppen az ősi nyelveket, hiába a hibátlan tudás: nem segít.

Úgy tűnik, inkább csak a simaságot, irigységet, bosszúszomjat, nagyravágyást, túlérzékenységet sajátította el. Nem véletlenül, hiszen emberek alkotása és tanítványa. A teremtett (?) által teremtett teremtménye ő – ismeri a pozíciót, hát van honnan feltörnie, amit már alig vár. Mindezt egy Gestapo tiszt kifinomultságával, nagyzoló fantáziáival és törékeny önérzetével dolgozza fel. Az ember alatt marad, és fölé képzeli magát. Fassbenderé talán a legérdekesebb teljesítmény a színészek között.

AP

A többiek se nem rosszak, se nem jók, mert sematikus a feladat. A nevüket adják a filmtörténet egy pozíciójáért cserébe: azt, hogy Chalize Theron vagy azt, hogy Guy Pierce. A rendező a legtöbb kérdést nyitva hagyja, és profin adagolja, hogy mit mutat meg, és mire maradjunk kíváncsiak. Talán még neki sincsenek válaszai. A sejtett és a látott dolgok aránya okozza a kielégületlen feszültséget, amely az arra fogékonyakban sóvárgást teremt, hogy a következő rész felé gondoljanak.

A film végül is olyan, amilyen lehetett, az általa okozott csalódás pedig túlnyomóan abból a várakozásból fakad, amelynek talán megfelelni is csapda lett volna.