Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Az ember, akit a hátlapok fellengzős nyelvén többek közt korunk egyik atyjának neveznek, megjelentette 30 év alatt összegyűlt melléktermékeit, vagy ahogy angolosan mondanánk, nemfiktív munkásságát.
A legenda szerint William Gibson a nyolcvanas évek közepéig írógépen kopogta bedrótozott szamurájoktól hemzsegő regényeit, és első számítógépéhez (természetesen egy Apple) kihívta a szerelőt, mert nem tudta, mi az a furcsa kerregés benne – a lemezmeghajtó volt.
A látnoki naivitás, ami az ilyen kínos helyzeteket előidézte, egyben a kockafejekre jellemző beszűkültséget is távol tartotta az írótól, és biztosította a kellő távolságot képzelgéseihez. A műanyag konzolok, játéktermek és a Vancouver kikötőjét elborító japán konténerek hátterében könnyű lehetett ábrándozni a huzalozott jövőről, gonosz cégekről, futárokról, akik ahelyett, hogy vennének egy körömnyi pendrive-ot pár dollárért, inkább az emlékeiket törlik, hogy jusson hely a fejükben.
A Neurománcban és folytatásaiban, mint az idő egyre világosabban mutatta, nem a sokadrangú alibi-cselekmény vagy a papír-élethűségű neonoir ponyvafigurák számítanak, hanem az elveszett jövő óhajtása, a lírai látomások az emberről, akinek diadalmasan fejlődő civilizációja a fejére nő, hogy lassacskán saját gomijának szemétdombján se ismerje ki magát, ott viszont otthonosan éljen, olyan egységben műanyag és fém teremtményeivel, mint addig soha. És persze ott van a cyberspace, ami megintcsak eléggé eltér jó előre vizionált formájától.
Gibsonnál ebben a kegyetlen videójáték-hackervilágban csak katonák, kémek és halálosan profi bűnözők mozognak, elképzelhetetlen, hogy bárki a barátai képeit lájkoklja vagy éppen pornót nézzen. Nálunk mégis ez lett a milliók konszenzuális hallucinációjából, már ha az internetet annak vesszük.
Senki sem próféta a saját jövőjében. Akadt, ami úgy-ahogy bejött, sok minden nem, de a szerző már a kezdetektől bölcsen letagadta a jós szerepét. Egyszerűen történeteket ír, amelyek sokkal inkább szólnak születésük körülményeiről, mint bármi másról. Ahogy a párhuzamosok közeledtek, a Híd-trilógia a kilencvenes években már csak augmentált valósággal jött, a teljesen párhuzamos jövőben jelenben játszódó Pattern Recognition (magyar címén: Trendvadász) és folytatásai legfőbb gondja pedig a kúlság természetéről és rejtett brandekről elmélkedni.
A fikciós művek ezzel együtt magalapozták írójuk már-már félisteni státuszát, és lehetővé tették, hogy a szájtáti közönség lassan a bevásárlólistájára is magasirodalmi csodaként tekintsen. Aminek a kiadók nyilván örülnek, és szerzőként is könnyű vele visszaélni – Gibson van olyan becsületes, hogy a DTPF előszavában bevallja, némileg csalásnak érzi irodalomként elsütni az efféle resztlit.
Nincs szüksége a mentegetőzésre. Ha bárkiben, hát benne megvan a képesség, hogy posztminden korunk fura lelkének egy-egy oldalát villantsa elénk a valóság egy pillanatokra megnyíló hasadékában, vagy egyszerűen minket is lenyűgözzün egy rég látott alak eszméletlen menőségével, még ha a kérdéses mű nem is szól másról, mint egy vélhetően heroinista country-zenész kúl farmernadrágjáról (Skip Spence’s Jeans). Az elszánt rajongó itt-ott már találkozhatott a termés pár darabjával, bár itt nem az illegális forrásokra gondolunk és nem is honfitársaink azon csekély hányadára, akik járatják a Rolling Stone-t vagy a Wired magazint.
A Distrust That Particular Flavor esszégyüjteménye a kiberkor előfutárának, egyben kárszenvedőjének alkotási folyamatába, gyerekkorába, utazásaiba, miegyebébe enged betekintést, de vajon érdekelhet-e ez bárkit a rajongókon kívül? Hogyne érdekelne.
A „lelketlen céges látomás”-ként megragadott Szingapúr (Disneyland With The Death Penalty) lejött már egy hivatolos weblapon, a Gibson gyerekkori zenerajongását leíró Rocket Radio meg egy romantikus kiberpunk fanzinban, ha nem csalódom. Az anyag nagyjából két nagy részre osztható, egyikben az önéletrajzi elemek váltakoznak az írói módszer alakulásának emlékeivel (Any ’Mount of World vagy Since 1948), a másikban útleírások keverednek nagyjából ugyanezzel - Szingapúr, mint fent, vagy a My Own Private Tokyo, avagy hogyan bírják a japánok olyan jól a jövősokkot? Hát úgy, hogy 150 éves gyakorlatuk van benne, azóta csinálják, mióta Perry kapitány partra szállt csillogó készülékeivel.
Tán mindennél megvilágosítóbbak azok az esszék, ahol WG saját rajongásának enged utat, legyen a csodálat tárgya egy japán színész a Johnny Mnemonic forgatásán (The Baddest Dude on Earth – ugyanerről szól egyébként a Johnny: notes on a Process is, meg arról, milyen különös az önfejünkből származó, képzelt világ díszeletei közé a valóságban besétálni) vagy Jorge Luis Borges, akinek gyüjteményes kiadásához volt szerencséje előszót írni afféle méltatlan lakájként (An Invitation).
A legnagyobb löketet mégis a My Obsession pár sora: hősünk ábrándos ifjúkora, 1970, az isztambuli bazár évszázadok óta nyitva tartó régiségboltja, az „idegen jövőiességgel” világító Sony fényreklám, és az üvegtáblák mögött vásári manipulátorokkal nyúlkáló kereskedő, amint éppen egy ősi vicek-vacakot halász elő. Íme, a pont, ahol a jövő megmozdult, a világ kezdett önmaga térképévé válni, hogy évtizedekkel később virtuális mása tényleg túlfejlődjön a valódin, és visszaüssön. Tessék, ha az új idők minimalista nyelvezete után bárkinek elvonási tünetei lennének a hőskor költői képei iránt, ne is menjen tovább. Nem csak a rajongók, de bárki nyugodtan bízzon abban a bizonyos mellékízben.
(William Gibson: Distrust That Particular Flavor)
