Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Lenni vagy nem lenni színpadon, Magyarországon. Lenni vagy nem lenni embernek. Egyenrangú, meghallgatott feleknek. Lenni vagy nem lenni akkor is, amikor az a másiknak esetleg nem tetszik. Íme, ilyen lett Alföldi új Hamlet-rendezése.
Szakadozik a színházi tér, ezért erősebb metaforák kellenek. Ez Alföldi irányelve. A dán királyi udvar bezárt színház, a csillár becsomagolva, az épület felállványozva. A nézők a színpadon ülnek, a színészek a nézőtéren botladoznak, a sírásók kellékeket csomagolnak. Viccelődnek, de miért ne, hiszen mindenki viccelődik. Furcsa azt írni egy Hamlet-előadás megnézése után, hogy jót nevettem, de így van. A feszes főpróbán sokat, a kicsit kopogós premieren eleget.
Nádasdy Ádám zseniális újrafordítása egyetlen humorziccert sem hagy ki, és Alföldi kezében jó helyen van a szellemes szöveg. Shakespeare brillírozik. A királyfi humora metsző és kegyetlen, míg Rába Roland Polonius szerepében két lábon járó szatíra. Alföldi ugyanilyen remek filológiai munkát végzett az aktuális politikai utalások felfedezése terén is.
A vezetők hazugsága, a populista retorika, melyek mind ott vannak az eredeti darabban, itt előtérbe kerülnek. Fortinbras Norvégiája így egyszer az EU, máskor a fenyegető szélsőjobboldal jelképe lesz egy színpadon, ahol minden jelenteni akar valamit. A rengeteg nyelvi lelemény és a néhány ötletes térbeli megoldás mellett a néző azon kapja magát, hogy sajnálja: Alföldi Róbert nem fordított ugyanekkora figyelmet az emberi dráma kidolgozására. Pedig a Hamlet szövegében, minden dekoráció ellenére, ugyebár erről van szó.
A dekorációt a néző nem tudja magával hazavinni. Díszekből nem épül katarzis. A Hamlet szövege már amúgy is „sok”, de mintha Alföldi nem bízna eléggé szeretett Shakespeare-jében. Minden szálon van extra csavar, és egy óra után tökéletesen el is vész, hogy akkor most a Hamlet hercegnek mi is a baja.
Az előadás végig a bohózat és a melodráma között ingázik. Szabó Kimmel Tamás Hamletje vagy őrjöng, vagy őrjöngve parodizálja magát, miközben Alföldi értelmezése szerint nem őrült, csak megjátssza. A Bush-lánynak öltöztetett Ophelia plasztikus jelenlét, akit a többi szereplő kerülget, kivéve Claudiust, aki nem csak kerülgeti, hanem úgynevezetten él királyi jogaival. (Micsoda?! - kérdezné az angoltanár és a londoni idegenvezető.) Szabó Kimmel egész testével játszik, alakítása sokszor tökéletesen eltaláltan, megindítóan intenzív, időnként azonban eltúlzott.
Helyzete a színpadon abszolút ellenzéki, és ennek feltételezhetően nem rendezői szándék áll a hátterében, hanem egyszerűen arról van szó, hogy Rába Roland és Makranczi Zalán karizmatikus jelenlétében nehéz Szabó Kimmelnek helyzetbe kerülni. A másodiknál jóval sikerültebb első felvonást teljes mértékben Rába udvari/politikai tanácsnok/PR-főnök/talpnyaló/eunuch Poloniusa uralja, míg a második felvonásban még koncentráltabbá válik Makranczi kezdettől hajszálpontos Claudiusa, és onnantól ő a főszereplő. Szatory Dávid Laertese érzelembomba; Szatory a szokott módon lecsupaszítja magát a színpadon, de ebben a környezetben ő is komikusnak hat.
László Zsolt mint Szellem kissé súlytalan, ami mögött viszont érezhetően rendezői szándék állt. Mintha Alföldi félt volna komolyan venni az apai parancsot, holott ez a darab kulcsa. Ha elröhögjük ezt is, akkor miért is ez az egész ámokfutás? Lászlót Színészként is viszontlátjuk egy hosszú, túlspilázott epizódban, amely még hatszor megérteti a nézővel, hogy nagyon rossz a színházak helyzete. Mivel addigra a néző egy órája egy becsomagolt, felállványozott nézőteret néz, valószínűleg már érti.
A néző színpadra ültetése ötletes, feltéve, ha a szabad ültetésben az ötödik sor körül találunk helyet, ám feljebbről szinte lehetetlen bármit hallani. Leszámítva a teljesen felesleges hangerejű fegyverropogást, ami miatt nem ártana a honlapon feltüntetni, hogy idegi és szívbetegségben szenvedők csak saját felelősségre üljenek be a darabra. Nem viccelek. Azt is ki szokták írni, amikor az első sorba nem tanácsos helyet foglalni, ha olyan elegánsan szeretne a néző hazafáradni, ahogy érkezett.
Ezeket a némileg zavaró apróságokat leszámítva az átalakított, stilizált tér sok mindenre alkalmas. Az őrök kezdeti kincsesbarlang-jelenete lélegzetelállító és jobban elszorítja a torkot, mint bármi, ami azután történik a színpadon. Máskor, mint az intim környezetet kívánó hálótermi vitánál, amikor Hamlet konfrontálódik az anyjával, ez a tér megszűnik működni és kifejezetten idegesítő lesz. Söptei Andrea Gertrúdja a darab végi párbajjelenetben teljesedik ki, illetve Hamlet Opheliára átvetített nőgyűlöletében.
Mivel már az előadás felütése is komikus, a sírásó-epizód nem emelkedik ki. Ahogy az elmosódó Ophelia sem a szövegből kapott kontúrokat, hanem egy cselekménymódosítással igyekeztek összeszedni, úgy a sírásójelenet is „fel lett turbózva” a magyar történelem minden kellékével, ami a közönség fele szerint hallhatóan nagyon vicces volt. Persze abba, hogy az auschwitzi rabruha hogy kerül a sírásó/színházi kellékes kezébe, talán jobb nem belemenni. Meg igazából abba se, hogy bármilyen ügyes is a Claudius/magyar miniszterelnök párhuzam, nekünk nem volt két hónapja még igazságos királyunk. Akik szerint meg volt, azok szerint még mindig van.
Frappáns politikai utalások ide vagy oda, nemcsak az apával való találkozás sikkad el Alföldi Hamletjében, hanem a Gertrúd-konfliktus is kidolgozatlan. Pedig a politikusoknak is van magánélete, ugye. Alföldi tartózkodik attól, hogy komolyan nyúljon erkölcshöz, csalódottsághoz, idealizmushoz, és emiatt a néző csak pislog, hogy akkor ő most mit néz és miért. Az egyetlen, aki erőteljesen, stabilan van jelen és fejlődési ívet jár be, az Makranczi összetett, intelligens és ellentmondásos Claudiusa, aminek teljesen abszurd módon az a vége, hogy bár neki a megvetett jelenkori magyar hatalom jelképeként kellene funkcionálnia, a néző vele azonosul. Nem biztos, hogy neki drukkol, de empatizál vele, hiszen érthető, átélhető, ami végbemegy a királyban. Hamlet egy szenvedélyes kamasz mellette, aki csak tetézi Claudius nehézségeit, és ezzel tovább érleli a szerepét. Lehet, hogy Szabó Kimmel karaktere pont emiatt lesz újgenerációk Hamletje: mint a való világban, rengeteg a duma, rengeteg az energia, de lehetetlen a kitörés az ellenzékből addig, amíg nincs mögötte igazi motiváció, igazi irány, igazi alternatíva.
