Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A visegrádi csúcson 1991 februárjában Budapest, Prága és Varsó politikusai óvatosan próbálták magukat kivonni a szovjet érdekszférából - anélkül persze, hogy felbőszítenék Moszkvát. Közben itthon Göncz Árpád és Antall József körül izzott a levegő: kicsinyes viták zajlottak arról, ki kit láthat vendégül a visegrádi csúcson.
Az 1991-es visegrádi csúcsról szóló cikksorozatunk első részében a háromoldalú megbeszélések előtti kínos és súlyos problémákat soroltuk fel, amelyeket a magyar kormánynak kellett megoldania. Antall Józsefnek ekkor, 1991 februárjában kellett ugyanis szembenéznie a felbomlóban lévő Szovjetunió esetleges konzervatív fordulatával, Moszkva fizetésképtelenségével – s ennek megfelelően a magyar nagyvállalatok, például az Ikarus krízisével. Ekkor zajlott az első Öböl-háború Irak ellen, Magyarország helyzete pedig tovább súlyosbodott a horvát fegyverszállításokkal.
A visegrádi csúcs előtt súlyos terhek nehezedtek a magyar-román kapcsolatokra is – ezek a csehszlovák-lengyel-magyar tárgyalásokon is szóba kerülnek majd, illetve a hazai belső politikai helyzet is kínos presztízscsatákhoz vezetett Göncz Árpád és Antall József között. 1990 végére, a taxisblokád után az ellenzéki SZDSZ-es kötődésű köztársasági elnök, Göncz és az MDF-es miniszterelnök, Antall közötti viszony mélypontra jutott. 1991 elején, a visegrádi csúcs előtt még egy kicsit borzolták a hazai közvélemény és külföldi tárgyalópartnereink kedélyeit.
"Az élet igazságtalan"
A Népszabadság 1991. február 13-án számolt be arról, hogy a Külügyminisztérium sajtóértekezletén felvetődött: miért kap Göncz Árpád köztársasági elnök csupán protokollárisnak minősíthető szerepet a visegrádi csúcstalálkozón, amikor az alkotmány szerint a nemzetközi kötelezettségvállalásokat ő írja alá. A lap szerint a Budapesten akkreditált diplomaták között is feltűnést keltett, hogy a köztársasági elnöknek e találkozón formális szerep jut csupán. Az akkori külügyi államtitkár, Katona Tamás azt mondta: „Az élet igazságtalan, az egyik országban így, a másikban másként rendelkezik az alkotmány a kormányfő és a köztársasági elnök szerepéről”. Mint mondta, a csehszlovák és a lengyel elnök alkotmányos jogköre eltér a magyarétól. (A két másik visegrádi ország delegációját az államfők vezették 1991-ben.)
A másnapi Magyar Nemzet pedig mintha csak erre reagált volna, amikor ezt írta Egon Lansky csehszlovák külügyminisztériumi szóvivőre hivatkozva: „a magyar fél illetékes megadni a magyarázatot azokra a hírekre, melyek szerint nem Göncz Árpád köztársasági elnök, hanem Antall József kormányfő fogja vezetni a magyar küldöttséget a pénteki magyar-lengyel-csehszlovák csúcstalálkozón. Lansky ezzel összefüggésben arról beszélt, hogy – bár Budapest a magyar államfő jogkörének korlátozott voltára hivatkozik – lényegében a csehszlovák köztársasági elnök sem rendelkezik az alkotmányban rögzített végrehajtói jogokkal. A csehszlovák delegációt – mint ismeretes – Václav Havel vezeti majd Visegrádon.”
Végül is furcsa megoldás született: a február 15-ei csúcs előestéjén a Budapestre érkező lengyel küldöttség például Göncz Árpád és Antall József között ingázott a magyar fővárosban. Göncz Árpád ugyanis fogadta Haveléket és a Walesáékat, Antall József pedig a lengyelekkel találkozott. A Népszabadság korabeli tudósításából kiderült, hogy Gönczhöz előbb a lengyel államfő, Walesa és felesége, illetve Krzysztof Bielecki miniszterelnök és Krzysztof Skubiszewski külügyminiszter érkezett. Ezután Havel és csehszlovák kormányfő, Marian Calfa jött el. A Göncz házaspárral együtt Konrád György köszöntötte e vendégeket.
„Vita nem várható”
Göncz Árpád a visegrádi találkozóról annyit mondott az újságíróknak, hogy „vita nem várható, az viszont igen, hogy a csúcs politikai súlyt és nemzetközi jelentőséget kapjon”. „Ez a térség a Szovjetunió és Nyugat-Európa között feltehetően erősen felértékelődik a közeljövőben” – hangsúlyozta Göncz, hozzátéve: a most alakuló regionális együttműködésünk e tény természetes felismerése.
A magyar államfő nem tartotta valószínűnek, hogy kétoldalú problémák előtérbe kerüljenek. Ezzel nyilván a bős-nagymarosi vízlépcső körüli vitákra célzott. Február hatodikán a magyar országgyűlés környezetvédelmi bizottsága 16. alkalommal tárgyalta az erről szóló parlamenti határozat szövegét, és ekkor sikerült elfogadni azt az indítványt, amely szerint „az országgyűlés felkéri a kormányt, hogy a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság kormányával haladéktalanul kezdjen tárgyalásokat a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer megvalósításáról és üzemeltetéséről aláírt államközi szerződés közös megegyezéssel történő megszüntetéséről”.
A visegrádi találkozót megelőző budapesti „protokolláris villongásokról” Göncz megjegyezte: Károly Róberték 650 évvel ezelőtti tárgyalásán is lehetett hasonló, s ma mégsem ezért emlékszünk rá. (A visegrádi csúcsot az 1335-ös visegrádi lengyel-magyar-cseh királytalálkozóra is emlékezve tartották meg másnap.)
A február 15-ei csúcs
Magáról a február 15-ei csúcsról ilyen címmel be Népszabadság másnap: „Együttműködés egymásért”. A cikk szerint Visegrádon átfogó együttműködési nyilatkozat és egy ünnepélyes nyilatkozat aláírásával ért véget Magyarország, Csehszlovákia és Lengyelország vezetőinek egynapos csúcsértekezlete. A tanácskozás Budapesten, a Parlamentben kezdődött el reggel: a magyar tárgyalócsoportot Antall József miniszterelnök vezette, a csehszlovákot Václav Havel, a lengyelt Lech Walesa államfők irányították.
A résztvevők határozottan leszögezték a Népszabadság szerint, hogy kapcsolatrendszerük senki ellen nem irányul. A Magyar Nemzet ennek kapcsán azt emelte ki, hogy a megszűnő Varsói Szerződés helyét a három együttműködő ország nem kívánja valamiféle multilaterális katonai kooperációval betölteni. Áthidaló megoldásként azt fogalmazták meg, hogy kétoldalú katonai szerződéseket kötnek ugyan, ám ezeket hármas körben hangolják össze. Így nagyjából azonos tartalmú bilaterális szerződések jöhetnek létre.
Románia nem csatlakozhatott
„A három ország gazdasági és politikai fejlődése, de külső megítélése is közel áll egymáshoz” – hangzott el az egyik tudósításban. Erre utalva úgy ítélték meg a visegrádiak, hogy jelenleg nem lenne célszerű a kört újabb tagokkal bővíteni, bár egyes tervek megvalósításába kívülálló államok is bekapcsolódhatnának. Ez azért volt fontos, mert Antall József közölte: levelet kapott Bukarestből. Ebben Petre Roman kormányfő kijelentette: szívesen csatlakoznának a hármas együttműködéshez.
Romániával azonban ekkoriban igencsak kiélezett volt a magyar viszony: a marosvásárhelyi etnikai összecsapások után alig egy évvel Romániában éppen az új alkotmánytervezetről tárgyalt februárban a parlament két házának együttes ülése. Eszerint „Románia szuverén, egységes és oszthatatlan nemzeti állam. A román állam kormányzati formája – köztársaság.” A bukaresti parlamentben Domokos Géza, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség akkori elnöke „a nemzeti állam” fogalmának jogi meghatározhatatlanságára, valamint a körülbelül ötmilliónyira tehető nemzeti és etnikai kisebbségekre hivatkozva javasolta, hagyják el ezt a jelzőt. Ám végül a bukaresti törvényhozás kimondta Románia nemzetállami jellegét a hónap végén. (A román alkotmány 2003-ban ismét változott, akkor a nemzetiségek nyelvhasználati jogát bővítették az alaptörvényben.)
Az „ünnepélyes” és a „politikai” nyilatkozat
A visegrádi csúcsra visszatérve, a parlamenti tárgyalás után Göncz Árpád fogadta a küldöttségeket, és kifejtette: mindhárom ország áhított végcélja, az egyesült Európa felé regionális együttműködéseken át vezet az út. Ezután Visegrádra utaztak a delegációk, és aláírták az úgynevezett Ünnepélyes nyilatkozatot - az elnökök is -, amely kimondta: „Károly Róbert magyar, János cseh, Kázmér lengyel királyokra, s azok 1335. évi találkozójára emlékezve (…)elhatározott szándékunk, a feladatokkal bátran szembenézve, erőfeszítéseinket a közös összekötő történelmi hagyományokra alapozva, a hagyományos európai értékekkel és fő folyamatokkal összhangban mindent megteszünk nemzeteink békéjéért, biztonságáért és felemelkedéséért”.
A politikai, együttműködési nyilatkozat aláírói pedig azt hangsúlyozták: „tiszteletben tartják minden más nemzet jogát identitásának egyidejű kifejezéséhez. Hangsúlyozzák, hogy a nemzeti, etnikai, vallási és nyelvi kisebbségeknek az európai hagyományos értékeknek megfelelően, az emberi jogokról szóló nemzetközi dokumentumokkal összhangban, az összes jogokat élvezniük kell, a politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális élet, valamint az oktatás területeit is beleértve”.
Antall elveti a dunai konföderációt
A résztvevők egyetértettek abban, hogy a KGST-nek (a korábbi szocialista országokat tömörítő, gyakorlatilag Moszkvából gazdasági szervezetnek) „jelenlegi formájában” meg kell szűnnie. A magyar kormányfő, Antall József elvetette egy új dunai konföderáció gondolatát is, mivel a három ország szerinte nem az európai egységfolyamatok konkurenciája kíván lenni.
„A Varsói Szerződés mint politikai szervezet még talán az idén, de legkésőbb 1992 első negyedévéig megszűnik. A katonai szervezet Gorbacsov elnök javaslatára 1991. április 1-jével befejezi működését, erről február 25-én fognak véglegesen dönteni a tagállamok külügy-és honvédelmi miniszterei Budapesten” – erősítette meg Antall. (Ez később valóban így történt, ezután 1991. július 1-jén hivatalosan megszűnt a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testülete is.)
A találkozó visszhangja
A találkozó visszhangjáról a Magyar Nemzet tudósított a legterjedelmesebben: a „Budapest-Prága-Varsó tengely a résztvevők elhatározása szerint senki ellen sem irányul, sem Németország, sem a Szovjetunió ellen” – írta akkoriban a világsajtó. A Frankfurter Allgemeine Zeitung tudni vélte, hogy a nyugati partnerek szinte kötelezték a három országot az együttműködésre azzal, hogy elkülönítve kezelték őket Romániától és Bulgáriától, valamint Jugoszláviától.
A francia Libération szerint a felek fel akarják mérni, mennyire marad függő gazdaságuk a nagy szomszédétól, mennyire sebezheti meg őket a Szovjetunió belső válsága. A Le Figaro terjedelmes eszmefuttatásában kifejtette, hogy Moszkva katonai ereje következtében továbbra is képes lesz nyomást gyakorolni egykori szövetségeseire, amelyek most abban a kényelmetlen helyzetben találják magukat, hogy a párizsi szerződés értelmében mintegy demilitarizált övezetként helyezkednek el a destabilizált, de katonailag még mindig szuperhatalomnak számító Szovjetunió és a NATO által védett Nyugat-Európa között.
A Financial Times szerint Budapest, Prága és Varsó egyszerre akar védekezni a szovjetunióbeli visszarendeződés, a KGST-kereskedelem összeomlása és a balkáni politikai bizonytalanság hatásai ellen. Elszántak arra, hogy bizonyítsák a térség stabilitását a nyugati kormányok és befektető számára.
Nem lesz védőövezet a Szovjetunió körül
Két nappal később a Magyar Nemzet már így írt a világsajtó visszhangjáról: „A visegrádi csúcstalálkozót mint új korszak kezdetét méltatja a nemzetközi sajtó számos tudósítása. A The New York Times beszámolójában azt emelte ki, hogy a három érintett ország gondosan ügyelt arra, nehogy felingerelje a Szovjetuniót". A lap idézi Antall Józsefet, aki szerint a megállapodások nem irányulnak mások ellen, valamint Lech Walesát, aki - akárcsak utóbb Havel elnök - tagadta, hogy egyfajta védőövezet létesítése volna a cél, a virágzó Európa és a széteső Szovjetunió között.
Amikor Demszkyék még a 4-es metró ellen kampányoltak
Mementó 1990: kik és hogyan emlékeztek 1956-ra?
Mementó 1991: a Kalasnyikov-botrány és egyéb zűrök a visegrádi csúcs árnyékában
Mementó 1990: a taxisblokád története és következményei
