- A Nouvelle Vague eredetileg egy produceri elképzelés volt, hogyan lett belőle zenekari formáció?

M. C.: Kezdetben egyáltalán nem gondoltunk arra, hogy koncertezzünk. Producerekként álltunk hozzá. Egyszer aztán valaki megkérdezte tőlünk, hogy nincs-e kedvünk fellépni, mire mi azt mondtuk: miért ne? Tudtam, hogy Olivier (Olivier Libaux - a szerk.) jó gitáros és volt egy jó énekesünk. Mindketten koncerteztek már, így aztán számíthattam rájuk. Arra gondoltam, hogy én leszek a billentyűs, végül megkérdeztem Melanie-t is (Melanie Pain - a szerk.), nem akar-e beugrani a bandába. Soha egyetlen fellépése nem volt azelőtt, mégis igent mondott. A színpadon aztán szépen lassan összeállt az egész. Ráéreztek erre az emberek is, mert egyre többen jöttek a koncertekre. Sokan úgy gondolják, hogy élőben jobban szólnak a számaink, mint az albumon, mert az egész nyüzsgőbb, őrültebb, jóval több energia jön át.

- A honlapotok szerint az együttes eredeti koncepciója szerint az énekesek ideális esetben olyan fiatal lányok, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy mi a punk, vagy a post-punk. Számodra mit jelent mindez?

M. C.: Bár igaz, hogy csak a punkról beszélünk, mégis igen erőteljes változást jelentett - egyben visszatérést az ötvenes évekhez -, abban az értelemben, hogy a magad urának kellett lenned. Vagyis ahhoz, hogy zenélhess, értened kellett a zenéhez. Így aztán ez tényleg forradalom volt az olyan csapatokkal szemben, mint mondjuk a Toto. Bár, ha úgy vesszük, ez a forradalom az én szemszögemből nem annyira fontos, hiszen én nem vagyok punk. A post-punk már számomra is sokkal izgalmasabb, hiszen ez volt az a korszak, amikor a stúdióban elkezdték feszegetni a lehetőségeket, kísérleteztek az új szintetizátorokkal, az új hangzással. Érdekes formációk születtek, a legjobb példa erre talán a Joy Division (angol rockegyüttes, amely 1976-ban jött létre - a szerk.) Az egy igazi forradalom volt!

- Szóval a Nouvelle Vague-nak - mint projektnek - inkább a technikai oldala izgat?

M. C.: Mondhatjuk így is, de a technika csupán az, amit hallasz. Ott van például a Sex Pistols. Sima gitáralapú zenét játszanak dobokkal, közben a srácok hangosan ordibálnak. Ez egy bizonyos gondolatvilág kifejezésére, politikailag jó lehet, de zeneileg, művészileg nem tartom élvezhetőnek. Ugyanakkor, ha olyan csapatokról beszélünk, mint mondjuk a Cure vagy a korai Depeche Mode… na, ezek sokkal bátrabban kísérleteztek a hangzással és a szövegeik is egész másként működtek. Művészileg is érdekesebbek.

- Vagyis tulajdonképpen az említett zenekarok dalainak feldolgozása jelenti a saját forradalmadat?

M. C.: Ezek túl nagy szavak, mivel szó sincs ilyesmiről. Csupán szerettem volna valami mást csinálni. A nyolcvanas évek hangulata még mindig benne van a levegőben, sokan beszélnek róla, újra elkezdték játszani a Joy Division és a többiek dalait. Ez önmagában nem rossz, de úgy gondoltam, hogy sokkal jobban kellene koncentrálni a dalokra. Vagyis tartsuk meg a szöveget, a dallamot, és hozzunk létre olyan dalokat, amelyek különböznek a nyolcvanas évek slágereitől. Így a szövegek és a számok újjászülethetnek. Ez érdekelt elsősorban.

 - Egyébként mi a baj a nyolcvanas évek zenéinek eredeti koncepciójával?

M. C.: Az, hogy főleg akkor működtek. Sokszor előfordult, hogy egy nagy produkció egyszerűen elöregedett – a hangzása és a témája is. Már nem arról szólt, amit ma szívesen hallgatunk. A világ oly mértékben változott az elmúlt 20-30 évben, hogy ezek a zenék már nem tudják úgy megszólítani az embereket, ahogy annak idején.

- Nem veszélyes a nosztalgia?

M. C.: Nem hiszem. Miért lenne?

- Azért, mert a nosztalgia azt is jelenti, hogy valami azért hiányzik a múltból, mert akkor sokkal jobb volt, mint manapság.

M. C.: Szerettem a nyolcvanas éveket, de hát akkor még nagyon fiatal voltam. Egyáltalán nem tudom összehasonlítani napjainkkal, abszolút más volt minden. Igaz, hogy volt akkoriban néhány legendás zenekar, de ilyeneket ma is találhatsz. Szóval nem hinném, hogy ez az egész csak a nosztalgiáról szól.

- Számodra hogyan változott a világ?

M. C.: Legfőképpen a kommunikáció stílusának, módjának gyökeres változása lepett meg – a mobiltelefonok, a számítógépek, az internet. Akkor kezdtem el zenével foglalkozni, amikor még kazettásmagnókat használtunk. Másképp készültek a zenék is. Például nem volt stúdiónk, bérelnünk kellett egyet. Drága volt. Ráadásul mindenért fizetned kellett: a helyért, a rögzítésért és persze a szalagért is. Össze sem lehet hasonlítani ezt a mai lehetőségekkel. Hiszen most már van egy saját számítógéped, amelyen az összes elképzelhető hangszer - nagyzenekari és törzsi hangszerek, effektek - fent van. Mindent megcsinálhatsz otthon, a szobádban ülve. Tudom, hogy közhely, de valóban hatalmas forradalmat jelentett az internet. Amikor fiatal voltam, és meg akartam nézni egy érdekes videót, meg kellett rendelnem Angliából, vagy Amerikából, mégpedig borítékban. Hetekig vagy hónapokig tartott, míg hozzájutottam valamihez. Ma már bármit beszerezhetsz egy pillanat alatt. A világ teljesen megváltozott, de nekem ez tetszik.

www.nouvellesvague.com

- Ezzel együtt nincs néha olyan érzésed, mintha a felgyorsult világ elvenné az időt attól, hogy úgymond a zene lelkével is foglalkozhass?

M. C.: De igen! Régebben havonta legfeljebb egy albumot vásároltam, amelyet aztán ronggyá hallgattam, az A és a B oldalt váltogatva. Mindent tudtam egy lemezről, ismertem a borítót, rengetegszer elolvastam kívül-belül, megnéztem a készítőket, kinek mondtak köszönetet, mindent. Ma már sajnos nincs ilyesmire idő. Összesen egy-két számot ismerünk egy albumról, úgyhogy még csak meg sem vásároljuk. Ennek az a jó oldala, hogy rengeteg zenéhez hozzájuthat az ember a világ minden tájáról. Az előadókról is sokkal többet tudhatsz meg az internet segítségével. De néha azért az az érzésem, hogy a nyolcvanas években a zene sokkal fontosabb volt az emberek számára.

- Épp most olvastam a honlapotokon, hogy néhány éve komolyabban foglalkoztál reklámzenékkel is. Mostanában mi a helyzet?

Marc Collin: Elég sok zenét írok különféle reklámokhoz, ráadásul már filmzenékkel is foglalkozom. Néha érdekes meló, de hogy őszinte legyek, az is motivál, hogy  jól fizető munka.

- Mi lesz így a kreativitással?

M. C.: Ebben az esetben ez nem kérdés, mivel nem erről van szó. Az a lényeg, hogy csinálsz valamit, amiért megfizetnek. Szóval, ha a srác, aki rendel tőled egy reklámzenét, azt mondja, hogy baromi rossz, amit csináltál, meg kell változtatnod, mert itt nem az számít, hogy te mit gondolsz. Vagyis nem vagy teljesen szabad. De azért előfordul olyan is, amikor egy művet az elkészülte után is te gondozol, mint például egy remixet vagy egy filmzenét. Szóval ez izgalmas is lehet.

- Sosem féltél attól, hogy esetleg a reklámiparban ragadsz?

M. C.: Nem, mert annyit azért nem foglalkozom reklámokkal, hogy kiszolgáltatott legyek. Mindig is szereztem zenéket és producerként is dolgozom. Bár az igazság az, hogy könnyen leragadhat az ember a reklámoknál, mivel, ahogy már említettem, ez egy jól fizető szakma. Néha ezért is bonyolult valamire rámondani, hogy rendben van. Előbb-utóbb ugyanis túl sokan kérnek majd tőled valamit, s ha te sokszor mondasz igent, a következő pillanatban már be is szippantott a gyár.

Hankó Viktor