Velence, magyar pavilon: az idő tényleg múlik
A filmkészítőként ismert Forgács Péter Col Tempo című munkája szerepel idén a nagy kortárs képzőművészeti seregszemlén, a Velencei Biennálé magyar pavilonjában. A Rényi András kurátorral közösen jegyzett munka egy eredeti náci fajbiológiai kutatási anyagra épül. A Műértő kritikusa Velencében járt.
Az 1998-ban a bécsi Természetrajzi Múzeumban megtalált náci fajbiológiai kutatási anyag – Josef Wastl fényképei, filmfelvételei, mérései, gipszmaszkok – képezi a 2009. évi Velencei Biennále magyar pavilonjában Forgács Péter installációjának (Col Tempo. A W.-projekt, kurátor: Rényi András) alapját. A több tízezernyi tételt kitevő anyagban hadifoglyok, zsidók és nem zsidók képei, mérési adatai szerepelnek. Az anyagból 1939-ben Wastl maga is „tudományos” kiállítást rendezett. Ennek a dokumentumegyüttesnek a művészi feldolgozására hívták meg bécsi szakemberek Forgács Pétert. A meghívást Forgács – aki filmjeiben a dokumentum, a talált fényképek és filmek felhasználásának egyéni felfogását dolgozta ki – nemzetközi ismertségének és elismertségének köszönheti. Egymás mellé szerkeszti a mikro- és makrotörténelem képeit, nem tünteti el a szerkesztettség nyomait sem, s mindehhez Szemző Tibor minimalista zenéje járul.
Forgács ismertsége a világban Esterházyéhoz, Nádaséhoz hasonlítható. A magyar pavilon kiállítását nagy várakozás előzte meg, Forgács Péter és a téma, az újonnan megtalált dokumentumanyag egyaránt fokozta ezt az izgalmat. Ráadásul faji, etnikai előítéletekkel foglalkozni manapság sajnálatosan időszerű. Hasonló problémákat vet fel Krzysztof Wodiczko a lengyel és Fiona Tan a holland pavilonban is, hogy csak az idei biennálénál maradjunk. Wodiczko és Tan saját bőrükön megtapasztalva tudják, mit jelent idegennek, másnak lenni.
Forgács Péter: Col Tempo - A W.-projekt; 2009 Részlet az installációból © Műértő |
Pergőtűzben |
A velencei kortárs művészeti seregszemlén a videóé lett a főszerep – tapasztalta meg a helyszínen a HVG munkatársa. A mozgóképesítő trendet diktáló alkotók közé tartozik a magyar Forgács Péter is. A HVG beszámolója a Velencei Biennále nyitányáról itt! |
Nem kockázatmentes vállalkozás. Az egyetemes értékek lelepleződtek, kiderült, hogy bármilyen szépek is az elvek, valójában szűk értékrendet reprezentálnak. A magasabb, általánosabb szintre emelés jelen esetben az átesztétizálás, az esztétikai keretbe helyezés. Az arcképek, a foglyok és az „ellencsoport”, az őrök vagy helybeliek a „múzeumban” megfosztatnak korábbi kontextusuktól, az új kontextusra viszont semmilyen kritikai reflexió nem utal.
Belépünk a Galériának nevezett térbe, és Szemző Tibor zenéje máris arra invitál, érezzük a magasztos múzeumi, mauzóleumi hangulatot. Hiába oly nagyszerű Szemző, itt nem helyénvaló, sőt kimondottan zavaró, parancsoló a zene. Nem engedi, hogy a képek megszólítsanak. Vagyis a kiállítás maga is úgy tesz, ahogyan az oly sok kritika alá vont múzeum: kiveszi tárgyát eredeti közegéből, lecsupaszítja, megfosztja eredeti funkciójától, s egy másik összefüggésrendszerbe, a tradicionális múzeumfunkcióba kényszeríti bele. Az új kontextusba helyezés akkor izgalmas, ha nem megfosztást jelent, hanem újra értelmezést, az értelmezés kiterjesztését. Innen nézve hiábavaló Giorgione és Rembrandt behozatala is ebbe a közegbe – ugyanúgy, ahogy a másik emberi arcba pillantással töltött időről, az emberi arcról és az így megtapasztalt időről általánosságban, kliséink mozgósításával beszélni. Ismét csak kínálkozik a Fiona Tannal való összevetés, az ő portrésorozatában is „mozgó fényképeket” nézhetünk, de ő magára a műfajra is rákérdez: mi is történik, amikor egy arcot láttatunk.
© Műértő |
Sajnálom, hogy szinte elsikkad annak a fiúnak a története, aki ott volt a hadifogolytáborban, aki túlélőként saját maszkját tarthatja kezében, s most Forgács interjújában visszaemlékezik. Az idős férfival készült interjút alig tudjuk meghallgatni. Egy korábbi kiállításról már ismert, perspektivikusan torzított székek és a kis doboztér ugyanis nem engedik, hogy hozzáférjünk. Lehet, hogy ezek a székek a történelmi tudáshoz való hozzáférés nehézségeit, akadályait, a közvetlen, direkt tudás megszerzésének lehetetlenségét jelképezik, de sután konkretizálják ezt a valójában mentális akadályt. Ez történik azzal a résszel is, ahol három egymás felé fordított felületen megy – a kiállítás talán legérdekesebb része – három dokumentumfilm-töredék Wolsbergből, az áldozatok, a bűnösök és be nem avatkozók háromszögéről, a foglyokról, az őrökről és a „kutatókról”, illetve a helyi lakosokról. Érzékeljük ezt a kapcsolatot, de alig látunk valamit abból, ami pedig ma a legtöbbet mondja nekünk.
© Műértő |
Turai Hedvig