Tudnivalók

Alec Empire prominens alakja a kilencvenes évek popkultúrájának. A berlini születésű zenész gyerekkorától kezdve nyughatatlan: kiemelkedő tehetségű breaktáncos, tizenkét éves korában punkbandát alapít (Die Kinder), majd a rave-korszak elején egy francia tengerparton szervezett technorendezvényen akad rá az akkor híres DJ, Ian Pooley. Empire karrierje akkortájt indul be igazán, amikor a német neonáci mozgalom "igazi német zenének" könyveli el a trance technót. Hősünk válaszképpen funk- és rapszámokból használ fel mintákat számaiban, és önmagához hasonlóan határozott politikai állásfoglalású lázadó társakat választ maga mellé, velük alapítja meg az Atari Teenage Riot zenekart. Az ATR azon kívül, hogy megteremt egy új, önálló zenei alzsánert, a digital hardcore-t, egyedi, hangsúlyosan politikailag lázadó színt hoz a kilencvenes évek elektronikus színterébe. Empire zenéjét olyan zenekarok mondhatják inspirációs forrásuknak, mint a Prodigy. Az ATR a legnagyobb nevekkel együtt lép fel a nyári fesztiválokon, többek között a Rage Against the Machine-nel, a Wu-Tang Clan tagjaival vagy Beckkel. Empire a zenekar 2001-es feloszlása után saját nevén jelentetett meg anyagokat, majd 2007-ben The Hellish Vortex néven alapít új zenekart, amelynek tagja az ATR egyik korábbi kulcsembere, a japán-német származású zajzenész, Nic Endo is.

© Stiller Ákos

hvg.hu: Mit vársz 2009-től?

Alec Empire: Biztosan meglepő lesz, de izgalmas évnek ígérkezik. Ez az optimizmus részben kötődik az amerikai választásokhoz. Nem mondom azt, hogy Obama a megoldás minden problémára, de örülök, mert fellépése sok országban eredményez majd változásokat. A választási kampány közben a Phantomania filmen dolgoztunk, és gyakorlatilag végig a net előtt ültünk,  folyamatosan követtük a beérkező híreket. Izgalmasabb volt mindez az előző választásnál, számos forrásból érkeztek a hírek, és kíváncsi voltam, milyen irányultságot vesznek az egyes csatornák. Ugyanakkor még mindig Európa mellett voksolok, magamat is európainak tartom. Gyökeresen leegyszerűsítve a dolgokat, úgy érzem, sokkal erőteljesebb művészeti megmozdulásaink lehetnének, ha a különböző kultúrájú országok össze tudnának fogni és együtt tudnának munkálkodni. Sok filmrendezővel beszélgettem mostanában, az európai filmművészettel kapcsolatban pedig mindegyikük a franciákat emlegeti,  a németeket, a késő hatvanas vagy kora hetvenes évek angol filmjeit, a Free Cinemát, amelyek maguk korában roppantul izgalmasak voltak, aztán Hollywood sorban félretolta ezeket. A dolgoknak persze megvan a saját menete, de el kell érkeznie újra egy egyensúlyi állapothoz.

hvg.hu: Ha már a filmekről beszélünk, korábban említetted egyszer, hogy a rövidfilmek napjaink videoklipjei.

A. E.: Bármilyen szomorúan is hangozzék mindez: a videoklip a múlté. A repülőn beszélgettünk pont erről, hogy a videoklip a kilencvenes évek végén élte virágkorát, akkortájt ragyogó rendezők is voltak, Spike Jonze, Michel Gondry vagy Chris Cunningham. Kísérleti platformnak tekintették a videoklipet, és elég nagy büdzséből dolgozhattak, ennyiből hirdetéseket gyártanának manapság. Manapság az van, hogy bármit feltehetsz az internetre, és még talán meg is nézik az emberek, a büdzsé és az eladásból befolyó jövedelem viszont nincs összhangban. Remélhetőleg a zene és a filmművészet együtt fejlődik tovább, teljesen új irányokban, minket pedig ez érdekel.

© Stiller Ákos

Ahonnan ismerhetjük

Alec Empire számos ismert és kevésbé ismert neveket is remixelt: a Rammstein, Björk, a Primal Scream, a Mogwai vagy a Nine Inch Nails-ből ismert Chris Vrenna mellett terítékére kerültek az olyan underground nevek is, mint a Coil, a Shonen Knife, a Guitar Wolf vagy éppenséggel az Einstürzende Neubauten.

hvg.hu: Melyik rendezővel volt a legjobb dolgozni?

A. E.: Mindenkivel teljesen máshogy dolgoztunk. Ott volt például az Ukrajnában született Miron Zownir, aki New Yorkból költözött át Berlinbe. Az ötvenes éveiben járó, kifejezetten oldschool figura, rengeteget tud az időzítésről, a filmről általában. Teljesen másként viszonyul a látványhoz és a hangokhoz, mint Richard Wilhelm. Ő a legutóbbi albumom egyik számára, a 1000 Eyes-ra írt egy húszperces animációs filmet, amit idén mutatnak be a Berlinale alkalmából. Nagyon laza figura, hiába van egy ötlete, ha megnézi a jelenet helyszínét, és valami feltűnik neki a sarokban, átírja a teljes jelenetet, csak hogy az jobban nézzen ki. Ez tükröződik abban is, ahogyan a zenéket kezeli. A filmes munkálatokban amúgy az a legfontosabb, hogy érezzem, a jelenet miről szól és mit akar a rendező mondani. Ez a szórakoztató része, az ezt követő munka pedig gyors. Minden rendező meg volt lepődve azon, hogy mennyire át tudom érezni a szereplőiket, mindegyiküktől kaptam olyan visszajelzést, hogy elkezdték látni az alakításoknak azt az oldalát is, amire addig nem is figyeltek, olyan mélységet észlelnek a karakterekben, ami a zene nélkül nem is lenne ott. Idén például egy nagyon  furcsa filmen is dolgozom: egy olyan autista fiúról szól, akinek a szemszögéből látjuk az egész filmet. Ehhez különleges filmzene kell, ugyanis a mindennapi dolgokat teljesen más szemszögből látjuk viszont, a képnek és a hangnak pedig teljesen új módon kell együttműködnie.

hvg.hu: Legutóbbi blogodban forradalmi változásokat említesz, azt mondod, a zeneipar romokban hever, erre csak rátesz a jelenlegi gazdasági válság. Hogyan éled meg mindezt?

© Stiller Ákos

A. E.: Nem éreztük még ezeket annyira. Amikor kijött 2002-ben az Intelligence & Sacrifice album, akkor már tudtuk: az albumot le lehet tölteni az internetről, ezt a csatát elvesztettük. Aztán hiába láttuk meg, hogy az albumeladások jók, és majdnem annyi fogy ebből, mint a korábbi ATR-lemezekből, mindenkitől azt hallottam, hogy ingyen lehet dolgokat találni a neten, ezt és ezt, itt és itt. Én erre azt mondtam: annyi dolgot lehet beszerezni fizetés nélkül az interneten, hogy nem is vagyok hajlandó vitába bocsátkozni vagy depresszióba kergetni magam ezek miatt. A dolgoknak már ez a menete és alkalmazkodnunk kell mindehhez, amilyen hamar csak lehet. Örülök is, hogy mindez sikerült nekünk. Akkoriban jöttem rá, hogy a karrierem gyökeresen különbözik a legtöbb emberétől, mindig is megpróbáltam mozgásban tartani az undergroundot, imádtam kísérletezni és megújítani dolgokat. Ismerem magam, zenerajongóként nem hallgatnám csak ugyanazokat a lemezeket. Nem is tudom azonosítani magam a legtöbb popzenével, mert mindig ugyanazokat az üzeneteket hallom, ezek pedig nem is szórakoztatóak. A major lemezkiadók és a mainstream média legnagyobb problémájának tartom azt, hogy a biztos középízlést célozzák be a legnagyobb eladási példányszám reményében, nincsenek témáik, apró különbségeket is csak a marketingben lehet észrevenni. Az MTV a legszomorúbb példája mindennek: hogyan lehetne egyáltalán azonosulni ilyen élethelyzetben ilyen videoklipekkel?

hvg.hu: Mennyire fontos manapság egy zenésznek az önmarketing, medig mehet el benne, mennyire kell megragadnunk az online jelenlétet? Ami a blogodat illeti, magad frissíted vagy a kiadóra bízod mindezt?

A. E.: Mindkettő. Néha a kiadótól valaki frissíti a blogot, néha meg én rakok fel valamit, például a ma esti koncert után is kikerülhet valami. Úgy látom azonban, hogy ez csak olyan zenészeknél működik, akiknek van is valami mondanivalójuk azon kívül, hogy "elkészült az új számunk". Ez nekünk jó, ugyanakkor ezzel a hátunk mögé utasítunk olyan zenészeket, akik csak a zenéjükre figyelnek, tegyük hozzá, ez is ugyanolyan jó hozzáállás, mint a miénk. Sokszor az emberek azt vágják a fejünkhöz, hogy nem vagyunk állandóan a net előtt. Ez pontosan olyan, mint a Crystal Castles-szerű MySpace-zenekarok, akik hatalmasat durrannak az  interneten, de a zenéjük nem győz meg engem, és elég hamar el is tűnnek. Az online lét előnye az, hogy nem vagy időhöz kötve, nem feltétlenül kell megragadnod az albummegjelenések utáni első kettő-négy hetet. Példának okáért a last.fm-en most hallgatják csak igazán a Golden Foretaste of Heaven, a legutóbbi nagylemez számait, míg amikor az album megjelent, még csak a régebbi anyagokat hallgatták. Ugyanakkor a rajongóim nem feltétlenül azok, akik last.fm-et hallgatják, ők inkább a fizikai dolgokat akarják megragadni, olvasnának, érdekli őket, hogy mit gondoltam vagy miért úgy írtam meg egy számot, ahogyan.

© Stiller Ákos

Azt hiszem, 2009-ben rengetegszer látjuk majd azt, hogy az embereket a pánik és a félelem irányítja. Nem tudják majd megmondani többször, hogy ki kerül fel a slágerlistákra vagy melyik banda koncertjegyei fogynak el. A kiadók A&R embereit gyakorlatilag 9/11 óta irányítja a pánik, nem lehetett akkor kikerülni sem a krízis gazdaságra gyakorolt hatását, sem pedig az mp3-akat. Beszélgettem nemrégiben valakivel, aki szerint a csengőhangbizniszből annyi pénz jön, hogy az embernek a karrierjével sem kellene foglalkoznia, a zeneiparban pedig sokan így gondolkodnak, ugyanúgy, ahogy a Wall Streeten. Futtass fel valamit, szerezd meg belőle a lehető legtöbb profitot, lépj át a következő nagy dologra. A legjobb példák egyike talán megint a Crystal Castles lenne. Nem mintha nem kedvelném ezt a bandát, de borzasztó koncertet adtak, amikor Berlinben játszottak, az emberek pedig azt kérdezték: hogy engedhetik meg ezt maguknak, miközben a MySpace-n negyedmillió barátjuk van? Ez pont olyan, mint a Wall Street: buborék, ami bármikor kipukkanhat.

hvg.hu: Több interjúdban is említetted, hogy olyan frekvenciákat használtok a színpadon, ami a tömeget lázadásra, lázongásra készteti. Beszélhetsz erről a frekvenciatartományról vagy mindezt titokként kezelitek?

A. E.: Egyáltalán nem titok. Két dolog működik egyszere: bármi jó, ami az 1-2 kilohertzes tartományban van, ebben mozog többek között a torzított gitár hangja is. Amit azonban sokan nem értenek meg, hogy az agy a 16 kHz feletti információkat is megpróbálja értelmezni. Ez az a frekvenciatartomány, ami az mp3-akban már ki van szűrve: ez a formátum velejárója. Ez a két frekvenciatartomány a zaj(zene) szempontjából is nagyon fontos. Attól, hogy valamit nem hallunk meg a fülünkkel, attól még az agyunk reagál rá. Ez a baj nagyon sok digitális formátummal - a miniatürizációs törekvések miatt kidobálják azokat a frekvenciákat, amiket az emberek füllel nem érzékelnek. Ugyanez a helyzet a nagyon mély basszussal is, ami nagyon is fizikálisan tudja megütni az embert - többet kéne használni a szórakoztatóiparban, a játékokban, bármi izgalmasabb lehetne tőle!