Fekete kalapos nő

Bárhonnan közelítjük is a XX. század első felének magyar művészetét, Vaszary Jánossal mindig találkozunk. Naturalizmus, plein air, posztimpresszionizmus (ő maga impresszionistának nevezte magát 1901-ben), szimbolizmus, szecesszió, neorokokó, modernizmus, késő expresszionizmus és art deco -, ha az irányzatok felől; festészet, grafika, szobrászat, iparművészet, plakát, litográfia - ha műfajok szerint vizsgálódunk. És a témák! A kétkezi munka és a mondén nagyvárosi élet, bibliai jelenetek, cirkusz, színház és bikaviadal, úrlovasok, katonák, tűz, szenvedés, halál, szomorú gyermekarcok és önfeledt napozók, idill a lugasban, tájak, csendéletek és nők - nők mindenütt: fürdőben, budoárban, ágyban és színpadon, kertben, strandon, műteremben, a nappali korzón és a villanyfényes éjszakában. Rendezzünk kiállítást bármilyen szempontból: Vaszary mindenütt ott van. A Magyar festők szobrai című tárlaton éppúgy, mint 2007 tavaszán Bécsben a Kunstforum erotikakiállításán (Eros in der Kunst der Moderne). Képe egy hosszú fal közepén függött, az egykori Brücke-csoport festőinek társaságában, és a magyar néző örömmel nyugtázhatta, hogy itt valójában csak Nolde múlja felül. Joggal érdemel önálló méltatást tanári és művészetszervezői működése, írásai, de ha egyszer valaki tanulmányt ír a szecessziós képek és képkeretek kapcsolatáról, Vaszary abban is előkelő helyet kapna.

Ez a sokoldalúság előny és hátrány egyszerre. Korszakait, tevékenységeit és műveit ki lehet játszani egymás ellen, és a különféle irányú elfogultságok ezt meg is tették. Korok és kritikusok mást és mást méltányoltak munkásságából. Kállai Ernő 1926-ban a Búcsúsokat (Pihenő nógrádi búcsúsok) emelte ki, mint a jellegzetes magyar „festő érzékiség" példáját. Elek Artúr következetesen a fekete alapú festményeket dicsérte - minden más rovására. Az ötvenes években a korai paraszti életképek „kritikai realizmusát" fedezték fel. A hatvanas évek a szecessziós és szimbolista Vaszaryt ünnepelte, vagyis azt, amit Fülep Lajos 1906-ban „zavaros és mesterkélt, akadémikus zöld szósz"-nak nevezett. A kiállítás egyenlő hangsúllyal mutat be mindent. Így hát alkalmunk van meggyőződni arról, hogy az a bizonyos „zöld szósz" több korai képen is ott van, de ma már nem zavaró, akár „sejtelmes olajzöld alkonynak" is érzékelhetjük. Ha volna is bennünk bíráló szándék (nincsen!) az Ádám és Éva „intenció nélküli" akadémizmusa miatt (szintén Fülep szavai), elnyomja ezt az az öröm, hogy a képet 94 év után ismét Budapesten láthatjuk. (A festmény 1913-ban a Szépművészeti Múzeumból letétként került Marosvásárhelyre, és ott maradt.)

Eddig hatvanezer

A közönség több mint négy évtized után láthatta ismét összegyűjtve Vaszary munkásságának kiemelkedő darabjait, hiszen a festőnek a legutóbb 1961-ben volt önálló tárlata a Magyar Nemzeti Galériában. A tárlaton mintegy kétszáz festményt, száz grafikát, valamint számos iparművészeti alkotást és dokumentumot láthatnak a látogatók még február 24-ig.     A kiállítás végigkíséri Vaszary János (1867-1939) közel fél évszázados pályáját a tanulóévektől kezdve az életmű kiteljesedéséig. A jól ismert művek mellett számos újonnan felfedezett vagy eddig lappangó alkotással ismerkedhet meg a látogató. A Vaszary életművét bemutató tárlat az előzetes becslések szerint több mint 60 ezer érdeklődőt vonzott, a látogatottság az intézmény többi kiállításához viszonyítva kiemelkedő volt.

Vaszary nehezen szabadult meg a korai képek mindent uraló zöldjétől. 1905-ös dél-európai utazása nyitotta fel a szemét, hogy hamarosan a magyar festészet egyik legnagyobb koloristája legyen. Pályájának további nagy fordulatai is egy-egy megrendítő vagy felszabadító élményhez kapcsolódnak: a háborúhoz, majd pedig az 1925-ös párizsi utazásához. Közben ott van az 1910-es évek elejének rövid epizódja, a kacérkodás a modernizmussal, inkább csak kaland, semmint egy új korszak, de nagyszerű rajzokkal és néhány kitűnő képpel, amelyek egy része lappang.

A kiállítás nézője, aki alaprajzzal a kezében bolyong a termekben és folyosókon, szüntelenül azon töpreng: mi van ennek a művészi nyugtalanságnak a mélyén, mit keresett ez a festő oly csapongóan, mi lehet Vaszary titka?

Nemcsak korszakváltásokat figyelhetünk meg, hanem mintha ide-oda ugrálna a művészeti kérdések és megoldások között, mintha nem vinné végig, amit elkezdett, és az olykor zseniális rátalálások is folytatás nélkül maradnak. Ő maga ezt az ingadozást a „komplikált modern ember", de még inkább „a töretlen úton járó és saját ösztönösségére utalt kereső" sorsának tartotta - ahogy ezt Rippl-Rónairól írt kitűnő tanulmányában kifejtette. A „természetlátás és képszerűség" ellentétpárjában foglalta össze azt a művészi dilemmát, amelynek feloldásával összhangba kell hozni a műalkotás mimetikus és nem mimetikus elemeit, a forma, a tér, a sík, a szín, a fény, a kompozíció problémáit. A kép ugyan-olyan „szuverén, mint maga a természet - írta, és Vaszary ennek a kétféle szuverenitásnak az egyeztetésére keresett egyéni megoldást, ha tetszik: egyéni stílust.

Golgota

Tájékozottsága bámulatos. Mindent ismert, amit a modernek a „képszerűség" terén kimunkáltak, és számos hazai kortársával ellentétben, mindent meg is értett. Nemcsak Ripplről, de Csontváryról is írt méltató tanulmányt, és nagyszerűek a kortársakról adott rövid, találó jellemzései. Magánemberként zárkózott volt, de a modern élet és a modern művészet jelenségeire hallatlanul nyitott. Látta, hogy az élet milyen új „mozgatóerőket" vonultat fel (a tudományos kutatás, a gépkultúra, a pszichoanalízis, a metafizika, az idő és a tér legyőzésének szándéka), és vallotta, hogy a művészetnek ezekkel összhangban kell lennie. Nem a tárgyak formáját, hanem azok tulajdonságait, belső lényegét kell a művésznek kifejeznie, de ő nem tudott lemondani ezekről a külső formákról. Tudta, hogy „át kell menni a nagy művészi világnézetek tisztító tüzén", de semmihez vagy senkihez sem akart csatlakozni. Megmaradt természetelvű festőnek, akinek mindig szüksége volt a látvány (a modell) inspirációjára, de mintha csak ürügy lenne, valójában nem az érdekelte.

Módszert keresett a valóság meglátására (meghökkentő, szellemes kivágatai vannak) és annak átírására. Ez az átírás azonban már nem történhetett egyetlen korstílus (például a szecesszió) szellemében, ezért állandóan új megoldásokkal kísérletezett „a kép belső szándékának" és a „képfelület optikai szépségének" összehangolására.

Számos művén érzünk valamilyen furcsa kettősséget. Így például a szenvedélyesen, elementáris erővel felrakott színek és az enervált mozdulatú, személytelen figurák között, amelyek visszafogják a kép lendületét azzal, hogy konkretizálják a látványt. „A kép ... a festő elképzelése, víziója, de ábrázolás is" - vallotta, az ábrázolás azonban gyakran megtöri Vaszary valóban nagyszabású vízióját. Máskor az érdektelen témát éppen a szín-vízió ereje emeli meg, mint a Duna-korzó képeit vagy bizonyos csendéleteket. Viszonya a múlthoz szintén ambivalens. Meg akart szabadulni tőle, de tudós festő volt, aki csodálta és elemezte a múltak művészetét. Az 1910-es évekbeli vázlatain egyiptomi, japán, indiai, bizánci és itáliai reneszánsz motívumokat, hatásokat követhetünk nyomon, érezzük, hogy valami nagyszabású dologra készült (talán falképtervre), amiből csak töredékek valósultak meg. Amikor húsz évvel később ismét megjelennek a reneszánsz motívumok, akkor már olyanok, mint a posztmodern idézetek.

Ellentétekből épül az életmű, mintha állítana valamit, majd gyorsan vissza is vonná. Hogy mennyi volt ebből a külső kényszer (megrendelők, gyűjtők, korízlés) és mennyi a belső késztetés - az egyelőre rejtély. A megélhetés, a pénzkereset biztos, hogy beleszólt. Felesége azt írja, hogy 1913 körül voltak olyan anyagi helyzetben, amikor „nem kellett koncessziót tenni a vásárlóközönség ízlésének, mert közömbös volt, a kép elkel-e vagy nem; nyugodtan kísérletezett s fejleszthette művészetét, s ez saját bevallása szerint döntő hatással volt egész pályafutására." Erre az időszakra esik Vaszary úgynevezett avantgárd periódusa, a kubistának nevezett, valójában analitikus rajzok sora, amelyeken „a természeti formák alatt mint álarc alatt jelentkező értelem"-ben találta meg a képszerűség új megoldását. A háború ezt megszakította, utána pedig a folytatás lehetetlen volt. A késői, fehér alapú képekre minden bizonnyal nagy hatással volt a gyűjtő és mecénás Révész István, aki - egy tanítvány visszaemlékezése szerint - „belevitte a divatlap-illusztrációkba." Mindez akár igaz is lehet, de a gyakran hangoztatott vád, hogy Vaszary „ügyes és üres", nem igaz. Vannak felületes, csak a műkereskedelemnek szánt képei (a rendezők ezeket kihagyták a kiállításból), de Vaszary megküzdött a látszólagos könnyedségéért. Az ellentmondásnak benne magában, a személyiségében kellett lennie. Zárkózott volt, indulatos és kemény. Kortárs kritikusai gyakran használják az „erőszakos" jelzőt mind személyére, mind művészetére. „Dzsingisz khán frakkban" - jellemezte őt Rabinovszky Máriusz, Elek Artúr pedig lényének „lappangó brutalitásá"-ról ír. Külseje, viselkedése ezt a szenvedélyességet visszafogta, és mintha a képein sem merte volna teljesen szabadon engedni. Mindez persze csak sejtés. Többet kellene tudni róla, a személyes történetéről, de kérdés, hogy vannak-e még feltáratlan források, dokumentumok. Addig is, újra ki kellene adni - de most bő és szakszerű jegyzetekkel - az írásait, amelyek kulcsfontosságúak művészete megértéséhez, és nagy segítség lenne egy alapos és elemző recepciótörténet is.

Az eleven kulcs

Magányos volt és távolságtartó, csak Rippl-Rónaival és Csók Istvánnal tegeződött. Társasági ember volt, aki nem járt társaságba, valószínűleg azért, mert nem találta azt a szellemi közeget, amelyet igényelt volna. Közéleti ember, aki ambicionálta a vezér szerepét, de tisztánlátó és becsületes, így hamar kikerült a közéletből. Híres és hírhedt tanár volt, aki végletes érzelmeket váltott ki. Tanítványai vagy rajongtak érte, mint Vaszkó Erzsébet, vagy elmenekültek tőle, mint Barcsay Jenő. Mindenkit befogadott, akit máshonnan kirúgtak. Olyan „renitensek" végeztek nála, mint a szobrász Beöthy István és Vörös Béla. Anna Margit, Szántó Piroska úgy érezte, hogy mindent neki köszönhet, de én még találkoztam azokkal a korrekt festő-tanárokkal, akik jól ismerték Vaszaryt, a tanárt, és öregkorukban is értetlenül álltak szüntelen váltásai, követhetetlen korrektúrái előtt. Tanítványainak elvont fogalmakat (félelem, feszültség) vagy elvont színharmóniákat kellett megfesteniük, és aki erre fogékony volt, az túl is lépett mestere dilemmáin. Bár ő maga nem volt „modern", a modern magyar festészet az ő iskolájában született meg. Az Európai Iskola tagjai nagyrészt az ő növendékei voltak. Ez akár ki is jelölheti a következő kiállítás témáját: A Vaszary-tanítványok és az Európai Iskola.

A Nemzeti Galéria jelenlegi tárlata azt a monografikus sort folytatja, amelyet a Rippl-Rónai- és a Mednyánszky-kiállítások kezdtek el. Vaszary művészetével ma sokan foglalkoznak, elsősorban a műkereskedelem révén, de nincs olyan elkötelezett kutatója, mint Ripplnek Bernáth Mária vagy Mednyánszkynak Markója Csilla, akik éveket, évtizedeket áldoztak életükből az adott művészre.

A kiállítás rendezői - Gergely Mariann és Plesznivy Edit - nem az új koncepcióra, hanem a Vaszary-filológia elmélyítésére törekedtek, és ez sikerült is nekik. Vaszarynak több mint negyven éve nem volt kiállítása, de állandóan jelen volt nemcsak a különféle tárlatokon és aukciókon, hanem a mindennapi életben is. Kis és nagy könyvek, albumok egyaránt megjelentek róla, akárcsak a bibliográfiája, ami kevés művészről mondható el, és rendszertől függően vagy a Szolgalegény, vagy a Parkban biztos, hogy ott volt a különféle reprodukciós összeállításokban. A Fiatalkori önarckép pedig 1987-ben, egy akkor rendkívül népszerű kultúrtörténeti könyv (Nemeskürty István: A kőszívű ember unokái) borítólapján aratott osztatlan sikert. A „kihívó tekintetű, dacos fejtartású, húszesztendős fiatalember" mind a szerző, mind az olvasók tudatában egy nemzedék képviselője lett (jóllehet a könyv szereplői egy generációval idősebbek). Vaszarytól nagy anyag van a galériában, és a katalógusból megtudhatjuk, hogy ezek a képek bejárták a világot. Nem felfedezni, hanem összeszedni és rendszerezni kellett tehát, és ez talán még nehezebb feladat.

A rendezők időrendben, a nagy egységeken belül pedig tematikus csoportosításban mutatják be a képeket. Érződik, hogy sajnáltak kihagyni a begyűjtött anyagból, így nehezen küzdöttek meg a termek rossz adottságaival. Másutt viszont hiányérzetünk támad. A tízes évek kísérleteiből eleve kevés mű maradt meg, ezért kár, hogy a szintetikus és a „kubista" (analitikus) rajzok sorozataiból nem láthatunk több darabot. Ezek összetartoznak, és szinte didaktikusan szemléltetik a kísérletező Vaszary útkereséseit.

A kiállítás, mindent egybevetve, imponáló. Minden olyan emblematikus mű itt van, amelyet vártunk, és vannak meglepetések, nekem elsősorban az Ősz (kat. sz.: 185). Előkerültek ismeretlen művek, új datálások születtek, új összefüggések derültek ki. A katalógus előkészítő vázlatokat, variációkat, analógiákat mutat be, és remek elemzéseket olvashatunk benne. Vaszary titka azonban megmaradt. Ez a nagy tárgyismerettel és kitűnő ízléssel rendezett, korrekt kiállítás viszont megteremtetteaz alapot ahhoz, hogy ezt a titkot egyszer feltörhessük.

Nagy Ildikó