A forradalom mint színpadi botrány
Arthur Schnitzler A zöld kakadu című darabját nem most játszották először magyarul: már az első világháború alatt, Tomszkban bemutatta egy hadifogoly-színház, majd utóbb, a nyolcvanas években, Zalaegerszegen már zenés játékot is faragtak belőle szorgalmas színház-iparosok. Decemberi bemutatója a Ráday utcában mégis eseménynek számít, a maga korában nagy visszhangot szerző hazai rehabilitálásának.
Fodor Tamás és Rusznák Adrienn az előadásba Komiko-erotiko-politiko © Súdió K |
A zöld kakadu párizsi lokál és bordélyház, melyben, hogy felcsigázzák az előkelő vendégeket, kisebb, az „életből ellesett” történeteket, jeleneteket adnak elő. Ez a hely vonzza mindazokat, akik megszegik a törvény, hiszen a személyzet kétes alakokból, luxusprostituáltakból és bűnözőkből áll. Prospere, a tulajdonos most szerződteti az új, nézőcsalogató figurát, egy, a börtönből most szabadult liliomtiprót. A „társulat” legnevesebb tagja, egy forradalmárrá vált színész 1789 július 14-én este tér vissza a lokálba, az utolsó fellépésre. De előtte fellázította párizsi népet, mely már megindult a zsarnokság szimbóluma, a Bastille ellen, hogy kiszabadítsa az ott őrzött hat (!) köztörvényes rabot, s mellesleg lemészárolja az őröket, parancsnokukkal az élen, akik jóhiszeműen megadták magukat a tömegnek.
Fodor Tamás „hátborzongató (komiko-erotiko-politiko) valóságsónak” nevezi Schnitzler darabját,, melynek központjában Henri, a forradalmár színész konfliktusa áll Lansac márkival, a „régi rend képviselőjével”. (Őt a rendező, Fodor Tamás alakítja.) A lokál vendégei csak nevetnek az utcákat elözönlő nép ordításán, és Henri forradalmi szónoklatát sem veszik komolyan, amíg a színész, megérezve, hogy az erőviszonyok átalakultak, egy hirtelen ötlettől hajtva, féltékenységből le nem szúrja Lansac márkit, s ezzel „behozza a forradalmat” a lokál falai közé. De mert a bécsi Schnitzler vérbeli drámaíró, a konfliktus dramaturgiailag alaposan „meg van csavarva”. Henri, az idealista színész, (Nagypál Gábor játssza) ugyanis épp azon a nevezetes napon vesz feleségül egy prostituáltat, hogy új, tiszta életet kezdjen vele, valahol vidéken. A nőnek azonban nincs kedve feladni mesterségét, ragaszkodik Lansachoz, aki a király kegyence. Henri sejt valamit a viszonyról, és július 14-én este, a „búcsufellépésen” éppen azt a történetet adja elő közönségének, miként ölte meg a márkit. A hatás döbbenetes. Mindenki valóságosnak véli az önleleplezést. Henri ebből a fogadtatásból tudja meg a valóságot, s amikor belép az élő márki, Jacqueline-nal az oldalán, Henri valóban megöli, amit persze a közönség játéknak, tökéletes rendezésnek vél.
A drámai szituáció most a bűnhődésbe menne át: feleséggyilkosságba, öngyilkosságba, börtönbe, ha nem találkoznék össze a mindent magába ölelő történelmi szituációval. A Bastille-t leromboló tömeg népi hősként szabadítja ki és ünnepli a gyilkos színészt. Vagyis a történeti szituáció határozza meg a tett és az elkövető minősítését, és a morális ítéletek, ha a történelem úgy hozza, egyetlen pillanat alatt a visszájára fordulnak. Ez a tanulság ismerős a huszadik századi történelemből is, s ki tudja, mikor válik újra aktuálissá.
Kár, hogy Fodor Tamás rendezésében a Stúdió K előadása ezt az árnyalt mondanivalót nem rajzolja fel teljes pontossággal: a darab a Ráday utcában mindenek előtt a testi örömök gátlástalan tobzódását hangsúlyozza, és a forradalom által felszabadított ösztönöket, a felbomlásra ítélt társadalom haláltáncát viszi színpadra. (Előbbit, vagyis az ösztönök tobzódását a rendezés azzal hangsúlyozza,, hogy a nézők zsíros kenyeret kapnak felszeletelt retekkel, amit tele pofára zabálhatnak, és ha kedvük van hozzá, ihatnak a színpadon bőséggel szétlocsolt vörösborból is.) A darab végül teljes káoszba, forradalmi felfordulásba és orgiába fullad – talán érdemes lett volna végig „mederben tartani”, nem feladni a Fodor Tamástól megszokott pszichologizáló alaposságot.
Mindazonáltal csak üdvözölni lehet az igazi Arthur Schnitzler visszatérését a magyar színpadra, azét a szerzőét, akinek életművét Adolf Hitler „zsidó méregnek” nevezte. Mindenképpen érdemes őt összevetni a szintén zsidó Molnár Ferenccel, akivel pályája számos hasonlóságot mutat. Abban is, hogy mindkettőjük művészetét „erkölcstelennek” bélyegezte a konzervatív kritika, hogy azután az antiszemiták, még a nácik hatalomra jutása előtt botrányokat szervezzenek a darabjaik előadásain. A prózaírónak is tehetséges Schnitzler, a bécsi író ugyanis magyar gyökerű: apja Nagykanizsán született orvos volt, aki a császárvárosba költözött, és ott nagynevű gégespecialista lett. A tizennégy évvel később született Molnár apja is orvos volt, akinek Lilom című darabja, Bécsből indult világhódító útjára, és a Burgtheater legalább annyira „hazai pályájának” számított, mint a Vígszínház.
De nemcsak az életrajzi adatok mutatnak hasonlóságot. Sigmund Freud írta Schnitzlernek: „Az a benyomásom, hogy Ön intuitív alapon – valójában érzékeny önmegfigyelés révén – színpadra viszi mindazt, amit én az intenzív munkám során megtanultam, illetve másoktól hallottam.” Freudnak ez a megjegyzése természetesen nem annyira A zöld kakadura, hanem Schnitzler Anatol és Körtánc című darabjaira, illetve prózai műveire vonatkozott, melyekben a férfi és nő átalakuló viszonyát újszerűen, pszichoanalitikus szempontból is értelmezhetően ábrázolta. Az, amit Freud elmondott az egyébként kollégájának számító (hosszabb ideig szintén gégeorvosként praktizáló) Schniztlerről, többé-kevésbé igaz Molnár darabjaira is. Mindenekelőtt az Ördögre, A testőrre, vagy a Marsall című egyfelvonásosra, melyet Kosztolányi Dezső hasonlított A zöld kakaduhoz a Nyugatban.
Feltétlenül örvendetes és figyelemre méltó, hogy a Stúdió K újra színpadra vitte ezt a darabot. Az előadást végig kíséri a forradalmi nép kívülről jövő, fel-felerősödő, eltorzult üvöltése, mely a szereplők lelkében dúló zűrzavar érzékeltetése mellett alkalmas arra is, hogy felidézze közelmúlt Budapestjét, egyenes adásban közvetített „forradalmi színjátékaival” együtt.
Pelle János