BENEY ZSUZSA költő, esszéista könyvajánlója



Volt idő, amikor a holocaustról még szemtanuk írtak, az átélés minden megdöbbentő, szubjektív élményével. Már akkor nagy kérdés volt, hogy minek alapján érezzük az egyik művet a másiknál hitelesebbnek, és még nagyobb az, hogy ez a hitelesség miképpen függ össze az irodalmi értékkel, az irodalmi műből fakadó hatás műfaji erejével. Az akkori, első generációs művek legnagyobb veszélye éppen az átélésből fakadó hitelesség érzékeltetésének közvetlenségéből fakadt: az élmény nagysága sokszor megfosztotta a szerzőt attól, hogy mindazt, amit átélt, megfelelő formába öntse, olyan formába, mely valamennyire is függetlenedik az életeseményektől. Ez a függetlenedés, a virtuális rés, mely a megtörténtet a megírttól elválasztja, avatja az élményt művé, s egyedül a mű státusza teszi lehetővé a visszafordítást, az olvasó hitelesség-élményét.

A holocaust irodalom (mely, Adorno állításával szemben mégiscsak van, sőt, talán azt is feltételezhetjük, hogy a valóságos események megtörténte óta a legutóbbi időkig egyedül ez van) már legelső megjelenése óta ezzel a kettősséggel, az élmény közlésének direkt vagy elidegenített lehetőségével küzd. Elsősorban ne az egynemű dolgokkal foglalkozzunk -- ne Elie Wiesel, Semprun, Primo Levi könyveivel az egyik oldalon és pld. Celan lirájával a másikon. Vagy hogy közelebbi példát mondjak: ne Pilinszky korai költészetének KZ verseivel, hanem a kései líra rémségekkel és rémülettel átitatott redukált nyelvével, a kimondhatatlan kimondásáért, vagy a kimondásra vágyó elhallgattatására törekvő szavakkal. Vagy a beszámoló szenvedésteliségének és a kifejezés látszólagos szenvtelenségének kettősségével (amit éppenúgy mondhatunk ellentétnek, mint ötvözetnek, s ami a diszharmónia állandó nyugtalanságával tölti el az olvasót) Kertész Imre Sorstalanságában.

Ha a fentieket érvényesnek tartjuk a holocaust az első-generációs irodalmára, mennyivel bonyolultabb mindez abban a korban, amikor a direkt emlékek helyére csak az érzelmek direkt megnyilvánulása kerülhet, s ez óhatatlanul szubjektivizálja a mondandó formáját. Ez a direkt közlés pedig (mind prózában, mind versben) csak hagyományos formában valósulhat meg. A tartalom közvetlensége azonban ma már semmiképpen nem alkothat érvényes művet, a közvetlenség óhatatlanul a banalitás érzetét keltené. Részben a beszámolók sokasága miatt, mely arra ingerli a ma olvasóját, hogy ezeket a történeteket mint már kevéssé élő, unalomig ismert, de hihetetlen, és elhinni nem akart tényeket félresöpörje, részben a történelem mai problémáit elkerülni kivánó édektelenségből. Ehhez csatlakozik a különféle okokból érdektelenné vált hagyományos forma kifejezőértékének csökkenése. A ma irodalmát bizvást nevezhetjük az áttétek irodalmának, s a mai irodalomkritika kimondva-kimondatlanul elsősorban ezeknek az áttételeknek minőségével foglalkozik. Másképpen: a szubjektivitás különböző áttöréseivel ezen a mindig elidegenitett formán -- tehát mindig egyszerre a kettősséggel, az énnek és megnyilvánulásának(e megnyilvánulás szándékosságának) problémájával.

Márton László könyvének kimagasló értéke elsősorban abból a műfogásból származik, ahogyan a történetnek, pontosabban a közlendőnek, -- véleményem szerint áldozatai sorsán át a bűn esszenciájának -- lényegét a felidézés lebegtetett módján teszi nyilvánvalóvá. A könyv (szándékosan nem használom a regény kifejezést, a narráció jellege közelebb áll a krónikához mint a regényhez) mindvégig azzal a technikai fogással operál, hogy fénycsóváját a szerző és a mű viszonyára vetiti, tehát a szerzői én dilemmáit kijátszva teremti meg azt a virtuális közeget, amelyben a nagyonis valóságos események lezajlanak. Az áttétel így kettős: a szerzői motiváció feltárulkozása és a kitaláltnak beállított szöveg attitűdjei bujkálnak egymásban, s e két nem-valóságból alakul ki a történet mélységesen hiteles valóságossága. A mű központi magja tehát látszólag maga az írás, a megírás folyamata, s elsődlegesen ezáltal ébred az olvasóban a szerzőhöz kötődő részvét, mely utat nyit a látszólagosan kitalált személyek, az elveszett fényképalbum modelljeinek képzelt, és éppen ezzel hitelesített valóságosságához. Semmiféle közvetlen leírás nem teremthetné meg bennünk a történet életszerűségének, a jellemek elevenségének, a negyvenes évek kisvárosi zsidó lakóinak ehhez hasonló tényszerűségét, és egyben a népirtás emberi vonatkozásainak, a részvétlenségnek, idegenségnek, a rossz erkölcsi távlatainak hasonló intenzitását, mint ahogyan ez az áttételes szöveg képes azt megteremteni. Ez pedig egyszerre, ugyanazon érzelmi feszültség útján ébreszti fel az olvasóban a részvét érzelmét és az erkölcsi ítélet objektivitását.

Márton László könyve nem hibátlan, a végén mintha kifáradna, kicsit vontatottá és kuszává válik. De az érzelem és ítélet szinkronitásának kényszerítő ereje, a megfogalmazás zseniális ötlete, írástechnikájának bravúros biztonsága a holocaust-irodalom egyik legfontosabb és legjelentősebb művévé avatja. S mint arra már céloztunk: tágabb értelemben a holocaust irodalma napjaink metafórájaként is olvasható.

Jelenkor Kiadó, 1999, 146 oldal, 1900 Ft