Az Oktatási Minisztérium (OM) és a Fidesz vezetőinek szópárbaja után Mádl Ferenc úgy döntött, nem lát alkotmányosan semmi kivetni valót a módosított közoktatási törvényben. Lát viszont a Fidesz-MPSZ, amely az Alkotmánybírósághoz fordul, mert alaptörvénybe ütközőnek tartja a pedagógusokra vonatkozó titoktartási kötelezettséget – amely egyébként az OM álláspontja szerint épp olyan, mint az orvosokra és az ügyvédekre vonatkozó rendelkezés. Vagyis nem számít bizalmas információnak a gyermek magatartása, szorgalma, tanulmányi előmenetele, valamint az egészségét veszélyeztető körülmények. A törvény célja e szerint mindössze az, hogy valóban bizalmi viszony jöjjön létre a pedagógus és a tanuló között. Ha például egy ifjú leányzó teherbe esik, a szüleitől való félelem miatt esetleg tanára segítségét kérhesse.
A PDSZ a titoktartási passzusokon kívül kifogásolja a túlmunka szabályozását, a törvénynek azt a passzusát, hogy az alsó tagozatos „tanító néni” bizonyos óraszámban ötödikben-hatodikban is továbbviheti a gyermekeket, valamint, hogy csorbul az iskolaválasztás szabadsága – amennyiben a fenntartó döntheti el, hány óvodai kiscsoport, illetve első osztályt indít. Nem tetszik a PDSZ-nek a buktatás új szabályozása sem, amelynek helyességét valóban csak a gyakorlat döntheti el. A törvény ugyanis a szülőkkel való egyeztetési kötelezettséget ír elő, amely tartalmilag rímel arra az új rendelkezésre, hogy szöveges értékelést is kell adni a gyermek eredményeiről, készségeiről és képességeiről. Ez olyan elmélyült, személyenkénti foglalkozást (gyermekenkénti elemzést) feltételez a pedagógusok részéről, amely ideális esetben és ideális iskolákban kétségkívül megvan, de országosan nem jellemző.
Mint ahogy az sem jellemző, hogy az egytől ötig tartó skálán való osztályozástól eltérnének az iskolák. A törvény e tekintetben is csaknem teljes szabadságot ad: mindössze akkor kell a hagyományos osztályzattal is kifejezni a tanuló eredményét, ha netán iskolát vált. Mi több, bizonyos tantárgyak esetében egyáltalán nem szükséges értékelni a tanuló teljesítményét, beleértve a magatartást és a szorgalmat is; az alól az érettségi tárgyak szigorú kivételt jelentenek. Tehát az iskola mentesítheti a rossz hangú kamaszt az énekóra-frásztól, vagy az ügyetlen tanulót a tornatanári „terror” alól. Még a hétvégi – szüneti - házi feladat alól is, ha az iskola vezetése úgy dönt.
Egyáltalán, a megmaradó nemzeti alaptanterven (nat) belül vagy éppen a többé nem kötelező kerettanterveken kívül az iskolák a pedagógiai programjukat önállóan állíthatják össze. Így például akár plusz egy tanévet is beiktathatnak nyelvtanulásra vagy informatikai oktatásra. A sikertelen(ebb) tanintézmények vezetői tehát többé nem hibáztathatják a központi akaratot, az előírásokat. A tanulóknak viszont számos korrekciós lehetőséget kínál a törvény. Ilyen az alsó tagozatosok felzárkóz(tat)ását segítő bukásmentes időszakon kívül az a lehetőség, hogy szabadon megválaszthatják, hol érettségiznek („a tanulói jogviszony megszűnése után bármelyik, a bizonyítvány kiállítására jogosult iskolában tehető alapműveltségi vizsga, illetve érettségi vizsga”). Továbbá, az általuk nem eléggé sikeresnek ítélt alapérettségi után javíthatnak is ("az érettségi egyes vizsgatantárgyaiból letett vizsga megismételhető”). Fontos eleme a törvénymódosításnak az is, hogy nem lesz dupla stressz: az emelt szintű érettségi egyúttal felvételi vizsgának, a nyelvi érettségi pedig nyelvvizsgának számít.
A törvénymódosításnak sok ellenzője van, és még a hívei közül is sokan aggódnak: élni tudnak, élni akarnak-e a pedagógusok és a diákok - értelemszerűen a szüleikkel együtt – az új lehetőségekkel, vagy minden marad a régiben. A törvény ez utóbbit sem zárja ki. Vagyis a mérleg csak évek múlva vonható meg. Elválik, a törvény bukik-e meg, vagy azok, akikre vonatkozik. Hacsak addig egy új politikai kurzus át nem írja a szövegét.