Joe Strummer és a punk halála
A Clash együttes frontembere, a John Mellor néven angol diplomatacsaládba született Joe Strummer ötven éves korában szívrohamban meghalt. Strummer maga választotta a külvárosi rock and rollt, s a punkzene - és ami utána jött - meghatározó alakja lett.
Joe Strummer évtizednyi hallgatás után 1999-ben tért vissza egy szólólemezzel. A Rock Art and the X-Ray Style ugyanolyan vibráló, felvillanyozó muzsika, mint amilyen a Clash zenéje volt. Legfeljebb bölcsebb és kicsit halkabb. A visszatérés sikere meghozta Strummer kedvét: The Mescaleros néven fiatal zenészekből bandát toborzott, turnézott, majd újabb lemezzel állt elő. A Global-A-Go-Go (2001), amely a legkülönbözőbb népek zenéinek londoni, ezredvégi keveréke, még letisztultabb munka, mint az előző album. Az indulat azonban, amellyel Strummer énekel, ugyanolyan, amilyet 1977-ben, az első Clash lemez punk-himnuszai, a Garageland, vagy a London's Burning mutattak. A punk(mozgalom) emblematikus zenakara a Sex Pistols volt, a legjobbja viszont a Clash. Kettejükkel született meg a punkzene és -esztétika.
A meghatározó punklemezt a Sex Pistols készítette (Never Mind the Bollocks; 1977), és a banda mindössze másfél év alatt lezajlott tündöklése és bukása maga a tökéletes punk gesztus. Bár a Clash is a Pistols hatására állt össze 1976-ban és kezdett próbálni egy elhagyott gyárcsarnokban a Westway környékén, hamarosan tudatosabb, konstruktívabb lett. A Clash 1979-es London Calling című albumával a rockzene legnagyobbjai közé emelkedett, egyben el is távolodott a punktól. A rock and roll-, jazz-, reggae-, funkelemekkel átszőtt, politikus és okos lemez csak előjátéka a Clash legnagyobb és legellentmondásosabb vállalkozásának, a Sandinista! (1981) című tripla albumnak. Ezen mindent lemezre rögzítettek, ami csak eszükbe jutott, minden stílust összekevertek, ami csak a kezdődő évtizedet jellemezte a raptől a dubig. Eklektikus, epikus, néhol nehezen fogyasztható, de a mai napig elevenen ható zene született. A Clash, hogy egy lemez áráért adhassa a hármat, híven a punkmozgalom "le a gazdagokkal"-attitűdjéhez, lemondott a jogdíjakról. A gesztus gazdaságilag tönkretette a csapatot, így más bevételi forrás nem lévén, a végkimerülésig turnéztak. Utolsó közös albumuk, a Combat Rock (1982) már a szétesés jeleit mutatta. A sors és a rockbiznisz iróniája, hogy éppen ekkor lettek világsztárok: a Should I Stay or Should I Go-t az is ismeri, aki a nevüket sem hallotta.
A lemez az első ötbe került az amerikai listákon, így muszáj volt tovább turnézniuk, immár stadionokban, tízezrek előtt. A Clash-nek nem volt való az üzemszerű megasztárrock. A zenekar dobosa heroinista lett, Strummer kimerült, összeveszett a szintén holtfáradt Mick Jones gitárossal, s a banda 1983-ban bedobta a törülközőt. Jones kiszállt és Big Audio Dynamite néven techno-rock kísérletekbe kezdett, Strummer még összehozott nélküle egy gyatra lemezt (Cut the Crap;1985), aztán abbahagyta. Később filmekben tűnt fel, például Jim Jarmush Mystery Trainjében, kisegített a Pogues zenekarban, filmzenét írt, nevelte a gyerekeit. A Clash újjáalakulásáért felajánlott pénzeket pedig rendre visszautasította. Három éve megújulva tért vissza, s tavaly a Clash-t beiktatták a Rock and Roll Hall of Fame-be. A zenekar tagjai immár kibékülve ültek egymás mellé, életműinterjú, film készült róluk (Westway to the World). Ez így kerek.