Az ok meglehetősen egyszerű: a német cég nem tudta bizonyítani, hogy e védjegy a használata révén az EU területének egészén megszerezte volna a megkülönböztető képességet.

Amikor 2014-ben az Európai Unió Szellemi Tulajdoni Hivatala (EUIPO) lajstromozta a védjegyet, bejelentési kérelmében az Adidas úgy írta azt le, mint három párhuzamos, egymástól egyenlő távolságra lévő, egyenlő szélességű sávból álló védjegyet, amely sávok bármilyen irányban felvihetők a termékre.

2016-ban azonban a belga Shoe Branding Europe BVBA nevű cég benyújtott egy törlési kérelmet, mondván a védjegy nem rendelkezett – sem önmagában vett, sem használat révén megszerzett – megkülönböztető képességgel. (Valamely védjegy megkülönböztető képessége azt jelenti, hogy a védjegy alkalmas a védjegybejelentésben szereplő áruk adott vállalkozástól származóként történő beazonosítására, és így ezen áruknak más vállalkozások áruitól való megkülönböztetésére – a szerk.) Ekkor az EUIPO törölte is a védjegyet, amit – hiába az Adidas tiltakozása – mai ítéletében jóváhagyott az EU Törvényszéke is.

A döntés szerint a szóban forgó védjegy nem mintavédjegy, amely szabályosan ismétlődő elemek sorozatából állna, hanem egy közönséges ábrás védjegy. Éppen ezért az olyan alakokban történő használat, amely a védjegy alapvető jellemzőit – például a színsémát (fehér alapon fekete sávok) – illetően eltér annak lajstromozott alakjától, nem vehető figyelembe – vélte a Törvényszék, amely szerint emiatt az EUIPO helyesen zárt ki a vizsgálatból az adidas által szolgáltatott több bizonyítékot is, amiatt, hogy azok más megjelölésekre – különösen olyan megjelölésekre, amelyeken a színséma fordított volt (fekete alapon fehér sávok) – vonatkoztak.

Végül a Törvényszék megállapította azt is, hogy az EUIPO nem vétett értékelési hibát, amikor úgy vélte, hogy az Adidas nem bizonyította, hogy a szóban forgó védjegyet az Unió területének egészén használták, és az a használata révén e terület egészén megszerezte a megkülönböztető képességet. Az Adidas által szolgáltatott bizonyítékok közül ugyanis egyedül azok a bizonyítékok rendelkeztek némi relevanciával, amelyek mindössze öt tagállamra vonatkoztak, és a jelen esetben azok nem voltak kivetíthetők az EU területének egészére.