Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Hat, legalább 100 éve működő családi vállalkozás mai gazdáit kérdeztük a túlélés és a generációváltás titkáról. Többségük annak ellenére tudott megmaradni, hogy kihaló szakmákat képvisel.
Az elmúlt évtizedben a félszázat is elérte a kihaló szakmák száma. Ezeket a mesterségeket már hosszú évek óta nem oktatják, a fiatalok nem szívesen veszik át a küzdelmes boltot szüleiktől. Nemrég hat olyan családi vállalkozásnál jártunk, mely 100 éve sikeresen megoldja az utódlást, jóllehet az adott szakma már kihalófélben van. A hat vállalkozás története is azt bizonyítja: kell az a bizonyos cégér, így a fiatalabb generáció marketingtudása és újító szelleme, a luxus-, vagy egyedi igények kielégítése, no meg a nagy munkabírás elég lehet ahhoz, hogy életben tartsa a családi céget.
Hofi azt mondta neki, ez a legkönnyebb meló, de látástól vakulásig dolgozik az utolsó budai úri szabó
Az utolsó budai úri szabó, Jáni Tamás számára természetes volt, hogy átveszi a családi vállalkozást, amelyben előfordult, hogy tizenhárman dolgoztak szabóként, és Tamás is úgy nőtt fel, hogy a műhelyben egyszerre három-négy rokon munkálkodott.
„Ötévesen már a nővéremnek varrtam babaruhákat” – mondja. Az úri szabóság biztos megélhetésnek számított még a háborús években is – legfeljebb hússal fizettek az öltönyért. „A legrosszabb az elmúlt száz évben a 2017-es volt. Szerintem tavaly minden pénzüket ingatlanba fektették az emberek, nem öltönybe” – állítja Tamás. „Hofi mindig azt mondta nekünk, ez a legkönnyebb szakma a világon. Ha túlszalad a gomblyuk, csak ráfogjuk, hogy zseb” – idézi törzsvendégük bonmot-ját Tamás, akinél politikusok, üzletemberek és követségi dolgozók varratnak, és akad olyan törzsvendég, akinek a nagypapája is ide járt. A ruhaipari szakközépiskola, ahol Tamás idejében még egyszerre tíz osztályban képezték a szabókat, már megszűnt, az úri szabó pedig egy kezén meg tudja számolni, hányan maradtak a szakmában.
„Nekem rengeteg cipőt csinált az uram, de az övé mindig lyukas volt” – két összefonódó cipészdinasztia Pesten
A Nietsch–Hajmási suszterájban úgy tartják, a szakma meghalt, de az igény az egyedi cipőre nem; mesés sikerek várnának azokra, akik cipészmesterségre adják a fejüket.
„Mi majdnem mindent meg tudunk csinálni, de amit nem, azt kár is máshova vinni. Kevés helyen tudnak kézzel varrni, táskát javítani, csizmaszárat bővíteni vagy szűkíteni, komplett talpat cserélni, a színházak eltáncolt cipőit javítani” – sorolja büszkén Nietsch Robi. Édesapja, Pál még készített is egyedi cipőket, „neki elég volt, ha a vendég lerajzolta, amit megálmodott”. Az első generációváltás könnyen ment a cégnél: Pál és felesége, Ibolya is követték szüleiket a mesterségben, akik a századelőn vezettek suszterájokat, és sorsukat később is egy kaptafára formálta a magyar történelem: a II. világháború alatt mindketten honvédségi javítóműhelyeket vezettek, az államosításkor pedig mindenüket elvették. Így Pál és Ibolya már szövetkezetben dolgoztak, a nyolcvanas évek végén pedig önállósodtak, sikeres műhelyt vittek. Pál mégis eltanácsolta fiát a pályáról. „Nem akarta, hogy cipész legyek, napi 16 órát görnyedjek, és emiatt gyomorfekélyt kapjak, mint minden szakmabeli. Történelmet hallgattam az egyetemen, és marketingesként dolgoztam” – mondja Robi, aki apja halála után mégis beállt az üzletbe, és marketingtudásával virágoztatta fel azt.
A pesti optikusdinasztia tagjai már messziről felismerik a szemüveggyilkosokat
A Pilvax közben dolgozó Feszl család tanúja volt a régi technikák eltűnésének, úttörő az új eszközök alkalmazásában. „New Yorkba vitt ki nemrég tanulmányútra egy japán lencsegyártó, ahol teljesen elképedtek azon, milyen igényesen készíttetik szemüvegeiket a magyarok.
Mi viszont tudjuk, mennyit romlott itthon a helyzet ahhoz képest, mikor még mindenkit beutaltak kétévente az SZTK-ba felülvizsgálatra” – mondja Feszl Adrienn, a család nevét viselő optika harmadik generációt képviselő tulajdonosa. „Most nagyon drága a szemüveg. Hiába járt több munkával a kézi csiszolás, a rendelőkben felírt, MOM-ban legyártott lencsék és az olcsó keretek régebben mindenki számára elérhetővé tették ezt a terméket” – magyarázza Adrienn édesanyja, Gyöngyi. Nem optikai csalódás, hogy egyre több a szemüveges. „Vezetés vagy számítógépezés közben huzamosabb ideig kell egy irányba néznünk, többet is olvasunk, ez mind terheli a szemet. De az is igaz, hogy ezek a tevékenységek felhívják a figyelmet egy-egy olyan korrigálandó hibára, amit egyébként észre sem vennénk. Régen nem számított, ha kicsit homályosabban látták a mezőn a marhát” – elemzi Gyöngyi az ok-okozatot. A szakma legbonyolultabb részére, az ügyfélkezelésre nincs és nem is lesz robotizált megoldás, a többnyire idős ügyfelek elégedettségét csak türelmes kiszolgálással lehet kivívni.
„Apám két évet ült egy bőrkabát miatt” – 170 év családi küzdelmeiről mesél a szűcsmester
A Kocsis családban 1845 óta száll apáról fiúra a küzdelmes szűcsmesterség. „Belépnek, és csak ámulnak, micsoda gazdag ember lehetek én” – mutat körbe Kocsis Gyula szűcsmester a 16. kerületi háza alatti bemutatóteremében.
A bundák, kabátok, sapkák, sálak, babacipők, tárcák és ki tudja, még hányféle szűcstermék készlete valóban impozáns, mögöttük azonban évtizedek kemény munkája és a nehéz időkben beragadt termékek egész sora áll. A Kocsis-ősök úgynevezett fehér szűcsök voltak, akik a juhbőrt dolgozták fel, míg a német szűcsök a nemesprémmel foglalkoztak. „Az ő portékájuk mind ki volt hímezve, és ugyanannyiért adták, mint a fehér szűcsök. Mellettük művészet volt eladni.” Később aztán művészet lett megélni is. A Rákosi-korszakban hozzá sem lehetett férni az alapanyaghoz, a bőrkabát az ávósok privilégiuma volt. „Apámhoz bekopogott valaki, hogy szerzett kecskebőrt, varrjon neki kabátot belőle. Ezt az embert nem sokkal később letartóztatták, és hamar kiderült, ki varrta neki a kabátot. Két évet ült apám a börtönben emiatt.” A hatvanas-hetvenes években az alapanyaghiány ugyan enyhült, de a nagy gyárak rendszeresen elhappolták a jobb minőségű portékát. A nyolcvanas években Magyarországon épp túlszaporodtak a hörcsögök, tönkretették a termést, szabad volt a befogásuk. A Lengyelországból érkező, nyúlszőrből készített usánkák, illetve a rókasálak divatja csak erősítette a keresletet. A legrosszabb évük a 2008-as válságra következett: semmit nem adtak el, csak javításokból éltek. Akkor kezdtek a vásározásba, mely azonban testileg-lelkileg kimerítő: „Sokszor úgy néznek ránk az állatvédők, mint a véres rongyra. Van, aki elsírja magát, mikor meglátja a termékeinket. A kedvenceim azok, akiknek közben bőrcipő van a lábukon, és kolbászt esznek” – mondja Ádám, Gyula egyetlen fia.
„Gyönyörűség, ez volt az életünk. De nem sajnálnám az üzletet” – egy makulátlan tisztítós dinasztia a belvárosból
Tichyék kalandos sorsú családi vállalkozásában már a negyedik generáció készül arra, hogy átvegye az üzletet. A századelőn a nagymama, Ilona otthoni tisztítással foglalkozott, mivel özvegyen kellett eltartania gyermekét.
Az üzletet 1930-ban második férjével, Fröhlich Mátyással alapította, akkor még a Vármegye utcában dolgoztak. Ott érte őket a háború is; Ilona, Mátyás és Dezső 42 zsidót bújtatott a pincében, papírokat szereztek nekik, és közülük 24 életben is maradt. A szomszédok viszont feljelentették őket, és a csendőrök elől Fröhlich a második emeletről ugrott ki, életre szóló sérüléseket szerezve. Ilona és Mátyás később megkapták a Jad Vasem–Világ Igaza kitüntetést. A háború utáni talpra állásban sokat segített, hogy Ilona hírét vette: a Büfévállalatnak szüksége volt az akkoriban újranyitó balatoni teraszokhoz színes abroszokra, de ilyet sehol nem lehetett kapni. Tichyék gyorsan kiváltották a kisiparos engedélyt, és otthon festették a tarka terítőket. A lakásuktól pár háznyira fekvő, máig használt üzlethelyiségre 1953-ban találtak rá. „A nagyszüleink végig nyitva tartottak a forradalom alatt, ezt nem sok budapesti üzlet mondhatja el magáról” – mesélik az ikrek. Végig nyitva volt, az igaz, csak éppen belépni nemigen lehetett: az üzletben, mint a szardíniák a dobozban, álltak-ültek-feküdtek egymás mellett a harcok elől odamenekült járókelők. Két napig voltak az üzlet fogságában – „apu locsolta őket vízzel” – pedig sokuk csak néhány háznyira lakott. A tűzszünetben aztán mindenki futott haza. Tichyék ekkor megpróbálták bezárni az üzletet, de az ávósok felfeszítették az ajtót, ledobálták az egyenruhát, és az itteni, tisztított ruhákban menekültek el. „Volt is belőle jó sok perünk, édesapánknak még a bíróságra is be kellett mennie, hogy megfeleljen, hova tűntek a beadott ruhák. Büntetés szerencsére nem lett belőle” – mondja az unoka, Andrea. Változást a mindennapokban a rendszerváltás hozott.
Kézigránátos támadást, államosítást, maffiavilágot is túlélt a 140 éves pesti pipás cég
Az 1880-ban Gallwitz Lipót alapította családi vállalkozás 1942-ben mindenét elvesztette, három évvel később viszont már reklámfilmet forgattak róluk, és túlélték az államosítást is.
Pest első esztergályos műhelyét a mai Petőfi Sándor utcában nyitotta Lipót, fiai pedig Gallwitz Testvérek néven a Párisi utca 9. szám alá települtek, Akkoriban mindenki ezen a környéken korzózott, az üzlet virágzott; a nők gyöngysort fűzetni, hajcsatot, legyezőt, játékot és faragott elefántcsont figurákat vásárolni tértek be, a férfiak pedig biliárdgolyóért, dohányért, sétabotért, vagy öngyújtót javíttatni mentek a Gallwitzba. Meg persze pipáért és sétapálcáért, bár akkor még senki sem sejtette, hogy 140 évvel később már csak ez a két termék marad a portfólióban.
A vállalkozó kedvű és világlátott tulajdonosoknak köszönhető a madzsong magyarországi elterjedése; ők forgalmazták először, és a szabálykönyvét is lefordították. A rendszerváltás után Gallwitz Károlyné kiváltotta az iparengedélyt, lakásuk előszobájából árultak; reklámra, kirakatra semmi szükség nem volt, „aki a belvárosban élt és mozgott, ismerte a Gallwitzot. Nagyapám nem akart visszamenni az utcára. Neki elég volt, hogy egyszer elvettek tőlük mindent. Talán ennek is köszönhető, hogy teljesen kimaradtunk a kilencvenes évek belvárosi harcaiból” – mondja a Gallwitz-leszármazott Zöllner Viktor, a jelenlegi tulajdonos. „138 évet megélt, szeretném, ha még egy százast futna a cég. De a legfontosabb, hogy még mindig, mindenek ellenére, van kedvem csinálni. A Gallwitz továbbra is nyitva.”
* * * Támogatott hitel vállalkozások számára
A Széchenyi Kártya Program némileg megváltozott feltételekkel, Széchenyi Kártya Program MAX+ néven folytatódik 2023-ban. Ennek köszönhetően év végéig fix 5 százalékos kamat mellett kaphatnak kölcsönt céljaik megvalósításához a vállalkozások. Ez a jelenlegi piaci kamatozású vállalkozói hitelekhez képest 12-18 százalékos kamatelőnyt jelent. A Bankmonitor Széchenyi Hitel kalkulátorával a vállalkozások ellenőrizhetik, hogy milyen támogatott hitelt igényelhetnek.
