Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A Kocsis családban 1845 óta száll apáról fiúra a küzdelmes szűcsmesterség, portrénk főszereplőjének édesapja még Rákosi börtönét is megjárta miatta. Most az újabb generációnak kellene továbbvinnie ezt a testileg-lelkileg megterhelő szakmát.
„Belépnek, és csak ámulnak, micsoda gazdag ember lehetek én” – mutat körbe Kocsis Gyula szűcsmester a 16. kerületi háza alatti bemutatóteremében. A bundák, kabátok, sapkák, sálak, babacipők, tárcák és ki tudja, még hányféle szűcstermék készlete valóban impozáns, mögöttük azonban évtizedek kemény munkája és a nehéz időkben beragadt termékek egész sora áll.
Már egy 1875-ből fennmaradt házassági levél is Kocsisék szűcsmesterségét bizonyítja, sőt a család ennél is korábbról, 170 évvel ezelőttről származtatja a szakma elsajátítását, azóta pedig minden generációban akadt legalább egyvalaki, aki továbbvitte a stafétát, Gyulának például a testvére is szűcs.
A Kocsis-ősök úgynevezett fehér szűcsök voltak, akik a juhbőrt dolgozták fel, míg a német szűcsök a nemesprémmel foglalkoztak. Gyula már mindkettőhöz ért, mert megköveteli a piac. Nagyszülei idejében a sváb szűcsök komoly konkurenciát jelentettek: „Az ő portékájuk mind ki volt hímezve, és ugyanannyiért adták, mint a fehér szűcsök. Mellettük művészet volt eladni.”
Később aztán művészet lett megélni is. A Rákosi-korszakban hozzá sem lehetett férni az alapanyaghoz, a bőrkabát az ávósok privilégiuma volt. „Apámhoz bekopogott valaki, hogy szerzett kecskebőrt, varrjon neki kabátot belőle. Ezt az embert nem sokkal később letartóztatták, és hamar kiderült, ki varrta neki a kabátot."
Két évet ült apám a börtönben emiatt.
A hatvanas-hetvenes években az alapanyaghiány ugyan enyhült, de a nagy gyárak rendszeresen elhappolták a jobb minőségű portékát. „Apámnak az volt a mondása, hogy ami van, azt meg kell venni, mert később nem lesz. Így aztán mi mindig mindent felvásároltunk, amit otthagytak.”
A hetvenes évektől egyre nagyobb kereslete volt az irhabundáknak, az aranykor azonban egy évtizeddel későbbre tehető. A nyolcvanas években Magyarországon épp túlszaporodtak a hörcsögök, tönkretették a termést, szabad volt a befogásuk. A Lengyelországból érkező, nyúlszőrből készített usánkák, illetve a rókasálak divatja csak erősítette a keresletet.
A hazai csincsillatenyészetek is akkoriban alapozták meg hírnevüket, azóta a legnagyobb szőrmeaukciókon a magyar árak az irányadóak. A csincsillabunda pedig annak ellenére kelendő, hogy ez az egyik legkényesebb szőrme; a pihe-puha szőrszálak és a papírvékony bőr még megfelelő tárolással, azaz a szükséges páratartalmat és hőmérsékletet garantáló úgynevezett megóvás-szolgáltatásban is csak néhány évig bírja.
A csincsillát azért veszik, hogy a szomszédot megegye a sárga irigység – összegzi Gyula.
A szőrme ára és tartóssága között egyébként fordított arányosság áll fent; minél drágább az alapanyag, annál kevésbé bírja a terhelést. Gyuláék így továbbra is elsősorban fehér szűcstermékeket állítanak elő, és azokat minden hétvégén más-más vásárban értékesítik. A vásározás testileg-lelkileg kimerítő: „Sokszor úgy néznek ránk az állatvédők, mint a véres rongyra. Van, aki elsírja magát, mikor meglátja a termékeinket.”
A kedvenceim azok, akiknek közben bőrcipő van a lábukon, és kolbászt esznek – mondja Ádám, Gyula egyetlen fia.
Gyula apjuk halála után különvált öccsétől, és otthagyta az ügyfélkört is. Egy ideig a Kazinczy utcában volt boltja, de a kétezres évek eleji plázaboom teljesen ellehetetlenítette az üzletet. A legrosszabb évük a 2008-as válságra következett: semmit nem adtak el, csak javításokból éltek. Gyula a város szélére költözött, a családi ház alá műhelyt és üzletet épített.
„Akkoriban még kukoricaföldek voltak körülöttünk, nem látszottunk ki belőle” – indokolja Gyula, miért fogtak vásározásba. Abban is bíztak, hogy az irhakabátokra vidéken nagyobb lesz a kereslet; bár a könnyített irhák már 5 C°-tól hordhatók, autós, városi élet mellett ilyesmire alig van igény. „Ádám párszor eljött segíteni, aztán azt mondta: apa, nem lehet igaz, hogy csak így tudjunk eladni” – nevet Gyula.
Ádám kereskedelmet és marketinget tanul az egyetemen, ő készítette a honlapot, keresőoptimalizál, stratégiát ír. „Nagyon tetszik apa mestersége, de nem tudtam még rászánni magam, hogy belevágjak, mert láttam, milyen küzdelmes. Most abban bízom, hogy a négy lánytestvérem közül majd valamelyik átveszi a műhelyt.”
A mesterséget megtanulni már csak inaskodással lehet, megszűnt a bőripari középiskolai oktatás Magyarországon. Az inasévek viszont nagyon hosszúra nyúlhatnak, „fel kell kötni hozzá a textíliát”. A képzés után Gyula például évekig csak a hozott kabátokat bonthatta szintén szűcs nagybátyjánál és unokatestvérénél, aztán újabb évekig kisebb darabok összevarrását bízták rá.
Pedig a szakmát szinte már az iskola előtt kitanulta: „Mindig a rámázóasztal alatt játszottunk az öcsémmel, hát apám befogott minket tűbe fűzni a cérnát. Sosem tudtunk olyan gyorsan végezni, mint ahogy ő pikírozta a szőrmét.” A fortélyokat állítólag nem is lehet maradéktalanul elsajátítani – legalábbis Gyula azt mondja, minél régebb óta van a szakmában, annál jobban elbizonytalanodik a tudásában.
A nagy nehezen megszerzett szakismereteket viszont rengetegen a sutba dobták, szűcs ismerősei közül alig maradtak a pályán, „többségük ma szőrt se akar látni”. De nemcsak a szűcs szakma van kihalófélben, hanem a szőrmekikészítőé is: „Budapesten ezzel már szinte senki nem foglalkozik, és az a jó minőséget garantáló vidéki mester, akitől mi vásároltunk, nyugdíjba ment. Most egy spanyol cégtől kell beszereznünk a bárányszőrt.”
Gyula viszont azt vallja, ő nem megy nyugdíjba, hiába van már meg a negyven éve. „Amíg tudok mozogni, csinálom.” És egyelőre van mit: a honlap miatt például már amerikai magyarok is megtalálták őket, aki ide hozzák javíttatni bundáikat. A hazai megrendelők többsége egyébként érdekes módon a fiatalabb, 35-45 éves korosztályból kerül ki.
Elegük lett a kínai termékekből, a környezetszennyező műszőrméből, és abból, hogy mindenki a pufidzsekinek nevezett, vatelinnel tömött műanyagban közlekedik
– indokolják Kocsisék, miért ez a korosztály találja meg őket. Míg a báránybőr egy, a kikészített szőrme öt év alatt lebomlik, ha elássák, a műszőrme – melyhez, méteráru lévén, szűcs sem kell – csak 500 év alatt képes erre. Kocsisék most azt fontolgatják, hogy átállnak a teljesen bio kikészítésű alapanyagokra, ez egyébként a szűcsbetegségnek számító rák kockázatát is mérsékelné.
Gyula azt mondja, egy jó bunda sosem csak a gazdagok kiváltsága volt. „Bár vannak régi nemesi családok a vevők között, akadnak bőven olyanok is, aki spórolnak, hogy vehessenek egy minőségi kabátot. Egyikük jól megfogalmazta, miért tesz félre érte: mert túl szegény ahhoz, hogy gagyit vegyen.”
