Magyarországon – a legutóbbi népszámlálási adatok szerint – a lakosság csaknem 5 százaléka valamilyen fogyatékossággal rendelkezik, vagyis 20-ból 1 ember fogyatékosnak számít. Ezen emberek több mint fele, 232 ezer személy mozgássérült, többségük fogyatékossága pedig legalább 50 százalékos. Beszédes adat az is, hogy minden második fogyatékossággal élő embernek problémát jelent a közlekedés és a mindennapi élet, körükben az átlagosnál alacsonyabb az iskolázottság és magasabb a munkanélküliség, ami egyértelműen a megfelelő integráció hiányát mutatja.

Pedig nincs vita, a legfontosabb cél az, hogy a fogyatékosok meglévő képességeik alapján a legjobban megállhassák a helyüket a társadalomban. Számos érdekvédelmi szervezet is elsősorban azt hangsúlyozza, hogy a sérült emberek többsége nem segélyt szeretne kapni, hanem adót fizetni. A kulcsszó tehát az integráció lenne. Ehhez azonban az is szükséges, hogy a többségi társadalom képes legyen befogadni azt, aki fogyatékkal él. Nincs vita a szakemberek között arról sem, hogy az „ép” emberek csak akkor képesek befogadni a sérülteket, ha egészen kisgyerek koruktól kezdve együtt nevelkednek. Ehhez képest – bár papíron létezik integrált oktatás, de ez leginkább bölcsődében és óvodában, akkor is erősen intézményfüggően valósul meg – az intézményrendszer arra állt be, hogy 18 éves kor után akarja a sérülteket a társadalomba integrálni.

Az ép és fogyatékos emberek nem ismerik egymást. Sőt, míg például az egészséges családokban teljesen természetes, ha a testvérek egy intézménybe vagy akár egy csoportba járnak, ugyanez egy fogyatékos testvérrel már nem biztos, hogy megoldható. A fogyatékos gyerekek kiszorulnak a játszóterekről, játszóházakból, a közösségi terekből, mert azok nehezen megközelíthetőek, és sokszor a sérültek számára használhatatlanok – így sokszor az egész család „otthon marad”, elszigetelődik, magára marad. Ezen szeretne változtatni egy aprónak tűnő megoldással néhány szülő: olyan játszótéri játékokat álmodnak, terveznek, és szeretnének megcsinálni, amelyeket a sérültek is ugyanúgy használhatják, mint az egészséges társaik.

 Még mindig el kell magyarázni, miért fontos az integráció

Magyarországon nagyjából 32 ezer mozgássérült gyerek él. Számukra az egyik legjobb integrációs hely a játszótér lehet, ami a gyerekek életében az egyik első fontosabb szocializációs, közösségi tér. Harsányi Eszter, aki maga is nevel egy „speciális” gyereket is, 2013-ban négy másik hasonló sorsú anyukával állt össze, és társadalmi vállalkozásba kezdtek MagikMe néven.

Külföldön persze léteznek olyan játszóterek, ahol a mozgássérült gyerekek is tudják használni a játékok többségét, de csak a kerekesszékükkel, vagy maximum szülői segítséggel. (Idehaza is van néhány olyan játszótér, egyebek között a Margitszigeten, ahol van kerekesszékkel használható játék.) Egy gyereknek azonban fontos, hogy a szülőtől külön is legyen, hogy egyedül, vagy a másik gyerekkel játsszon, homokozzon, hintázzon. Ezzel szemben egy sérült gyerek sokszor csak nézheti a többieket, ha nem tud stabilan ülni, még a homokozóba se lehet betenni. „Valami olyat akartunk csinálni, aminek a segítségével a „spéci” gyerekeink együtt nevethetnek és játszhatnak az egészségesekkel” – mondta a hvg.hu-nak a vállalkozás projektmenedzsereként is tevékenykedő Eszter.

Az öt anyuka a tervezésbe bevont gyógytornászokat és gyógypedagógusokat, míg a konkrét terveket rehabilitációs mérnökök készítették. Végül három játék ötlete született meg: egy homokozóé, egy banánhintáé és egy olyan labirintus elnevezésű rugós hintáé, amelyben a gyerekek a hintát közösen mozgatva tudnak egy labirintuson keresztül a célba juttatni egy kishajót.

Közösségi finanszírozás

A szülők eddig az egész vállalkozást társadalmi munkában – a „rendes” munkájuk és a család mellett –, és alapvetően saját zsebből finanszírozták. Mivel külföldön jóval egyszerűbb és olcsóbb társadalmi vállalkozást létrehozni, ezért a háttércéget Angliában alapították, itthon egyelőre egy alapítványon keresztül dolgoznak, de ha sikerül a projektet működtetni, létrehoznak egy magyar leányvállalatot. Az összköltség eddig több mint egymillió forint volt, ennek nagy részét a tervezés vitte el. Személyes kapcsolatok révén két banktól kaptak 200-200 ezer forintot, de máshonnan nem jött anyagi támogatás.

Most az első játék – a labirintus – legyártáshoz szükséges pénzt az egyik legnagyobb közösségi finanszírozási platformon, az Indiegogón  próbálják összegyűjteni. Bő egy hete indult a kampány, és a szükséges 8000 font, vagyis úgy 3,2 millió forint fele már három nap alatt összejött, így jó esély van arra, hogy meglesz a gyártáshoz szükséges teljes összeg. Ez amúgy a MagikMe tulajdonosok terveit messze felülmúlja, ugyanis a kampányt negyvennaposra tervezték. A közösségi finanszírozású projekteknél a kampány elindítása utáni néhány nap a sorsdöntő. Mint korábbi cikkünkben írtuk, a statisztikák azt mutatják, hogy ha 48 óra alatt nincs meg a vágyott pénz 30 százaléka, akkor könnyen kudarc lehet a pénzgyűjtési projektből.

Tudták ugyanakkor, hogy ha a kampánya sikeres is, de a gyártás után még hátravan az engedélyeztetés, majd pedig keresniük kell olyan játszóteret, amelyek „befogadja” a játékokat. Ez pedig kezdettől fogva kemény diónak tűnt. Bár több önkormányzat szóban korábban érdeklődést mutatott a játékok iránt, pénzzel nem igazán akarták támogatni a projektet (pedig az önkormányzati játszótereket bizonyos időnként – uniós jogszabályok alapján – fel kell újítani, vagyis akár forrásuk is lehetne rá a fenntartóknak). Végül itt is a kampány segített: a kampány hatására ugyanis lett befogadó játszótér, így eldőlt: az első játékot a XIII. kerületben a Madarász utcai játszótéren vehetik majd birtokba a gyerekek.  

 Ha szeretne további hasznos híreket olvasni, iratkozzon fel hírlevelünkre!