Hamilton kontra Rosberg

Amikor egy héttel a világbajnoki címe megnyerése után, 2016 decemberében Nico Rosberg bejelentette a visszavonulását, mindenki meglepődött. Még saját csapata, a Mercedes is, amelyhez papíron amúgy 2018 végéig kötötte volna a szerződése. A jó iskolákban és világbajnok autóversenyző apa oldalán edződött, műszaki mérnök Rosbergnek konkrét oka volt erre a lépésre. Ezt az okot pedig Lewis Hamiltonnak hívják.

A Hamilton–Rosberg rivalizálás megértéséhez érdemes odáig visszamenni, hogy bár Rosberg már 2010 óta a Mercedes szolgálatában állt, jó ideig nem talált fogást a 2013-ban érkezett, gyerekkora óta jól ismert barátján. Sőt évről évre mind több energiát égetett el azért – hiába –, hogy a kettejük közötti különbséget a maga javára fordítsa. Nehezen feldolgozható élmény lehetett, hogy 2014-ben 5 futamgyőzelem és 15 dobogós helyezés sem volt elég a vébécímhez, és egy évvel később is csak a frusztráció maradt.

Rosberg utólag elismeri, hogy Hamilton nála nagyobb tehetség. Ugyanakkor azt is ismételgeti, hogy ha valaki fejben erősebb tud lenni a britnél, esélyt kaphat a legyőzésére. Miután a 2015-ös szezon utolsó három futamát megnyerte, Rosberg 2016-ra egyetlen plusz területre fókuszált: Hamilton lelkiterror-játszmáinak a kioltására. Amikor aztán – most már tudjuk – utolsó szezonjának első négy futamát behúzta, Hamilton megremegett. Ennek lett a következménye a Mercedes párosának kiesése Spanyolországban, és az is, hogy az együtt felnőtt pilóták szóba sem álltak egymással.

Rosberg év végig kitartott, lelkileg mindent kibírt: többek között azt is, amikor Hamilton a gazdag gyerek – szegény gyerek húrokat pengette meg ellene az angol sajtóban, és azt is, hogy az utolsó futamon csapattársa (vezetve a versenyt) arra bazírozott, hátha képes lesz valaki elvinni a vébécímet Rosberg elől. Nem sikerült: Nico befutott, és apja után 34 évvel világbajnoki címet nyert. „Lewis annyira erős versenyző, hogy őt legyőzni egyszerűen megerőltető. Kiszívja az ember erejét – fizikailag is, de főleg mentálisan. Most viszont elértem a célomat” – mondta visszavonulása bejelentésekor. Hamilton azóta is becsapva érzi magát, amiért esélyt sem kapott a revánsra.

Hunt kontra Lauda

„Bassza meg – dühöngtem – Hunt lett a világbajnok! Aztán hazamentem” – így idézte fel Niki Lauda a Guardian újságírójának 2016-ban az 1976-ban egyetlen ponttal elveszített világbajnoki címét.

Hunt és Lauda a hetvenes évek második felének Jin és Jangja volt a Forma-1 világában. Az előbbi volt a jóképű, kicsapongó nőcsábász, az utóbbi pedig a versenyzésért élő, előreálló fogai miatt inkább introvertált civil. A pályán mindketten zseniálisak voltak, ám ezt csak egyetlen szezonban, 1976-ban tudták együtt megmutatni. Ehhez az kellett, hogy az utolsó futamon dőljön el a cím sorsa – amihez két tényezőre volt szükség. Az egyik, hogy a címvédés felé száguldó Lauda majdnem belehalt a nürburgringi balesetébe, de utána hat héttel, két futam kihagyása után, visszaült a Ferrariba. A másik viszont az, hogy a McLaren jobban fejlesztett a riválisainál, és ez lehetővé tette Hunt számára a kiemelkedő eredményeket.

A világbajnoki címről döntő Japán Nagydíjat szakadó esőben rendezték meg, melyről egy kör megtétele után Lauda tüntetőleg kiállt. A futam után Hunt is bevallotta, hogy a kiállás neki is megfordult a fejében, de végül maradt – ennek köszönhetően lett világbajnok. Kettejük rivalizálása ezzel a momentummal váltott át bizalmivá a korábbi barátságtalan kapcsolatból. „Mehettünk egymástól pár centire is, teljesen rá mertem bízni magam, mert ismertem a képességeit, és tudtam, hogy nem fog történni semmi” – mondta Lauda. A Hunt bajnokká avatása előtti évben, majd az utána következőben is Laudáé lett a trófea (sőt, harmadszor, 1985-ben is megszerezte).

A hetvenes évek végi visszavonulása után Hunt az alkoholnak és a rossz befektetéseinek köszönhetően mindenét elbukta, Lauda viszont gazdag üzletember lett. Amikor aztán Hunt végül egyenesbe jött, 45 évesen elvitte egy szívinfarktus. Lauda viszont képes volt mindent túlélni, ráadásul máig jól tájékozódik a Forma-1-ben. Jó időben és ravaszul beszállt például a Mercedes-istállóba, de miközben nem vállalt döntési felelősséget semmiért, rendszeresen beszólogat az aktuális mezőnynek. Pont olyan pimaszul, ahogyan azt anno Hunttól elleste.

Prost kontra Senna

Aki nem most kezd el érdeklődni a világ legjobb autóversenyzői iránt, az nagy valószínűséggel már állást foglalt a vébécímek sorsáról is döntő 1989-es, majd 1990-es suzukai ütközéstörténetek ügyében. Biztosan látta Asif Kapadia Senna című dokumentumfilmjét is, és azzal is tisztában van, amit Alain Prost elmondott már jó párszor, hogy „Ayrton Senna a valaha volt egyik legjobb versenyzője a Forma-1 történetének”.

Róla pedig mások mondják, mondták ugyanezt. Rivalizálásuk megítélését illetően a statisztikai adatok nem segítenek túl sokat, mert felsorolható, hogy Senna 161-szer rajtolt, 3 világbajnoki címet, 41 győzelmet szerzett, 65-ször indult az első rajtkockából és 19 leggyorsabb kört futott, szemben Prosttal, aki 202 nagydíjon indulva 4 vébécímig jutott, 51 győzelmet aratott, és 33 rajtelsősége mellé 41 leggyorsabb kört futott. Talán jobban megmutatja a kettejük közötti különbségeket az, hogy Senna a karrierje során 16 alkalommal ütközött más pilótával, míg Prost csak hétszer. Ahogyan erről az ORF kommentátor legendája, Heinz Prüller beszélt anno: „a négy évre visszamenőleg felidézhető nagy ütközésekben egyetlen közös van: Senna”. De az, hogy Senna agresszív pilóta volt, aki olykor tisztességtelen is volt a versenyek során, a francia viszont a becenevét (Le Professeur) a tökéletes vezetési stílusa, türelme és stratégiaéhsége elismeréseként kapta, vajon tényleg rosszabbá teszi-e a brazilt az összevetésben?

Az talán Prost felé billenti a mérleg nyelvét, hogy 1987 végén ő győzködte a McLarent vezető Ron Dennist, hogy az akkor éppen harmadik vébécímét nyerő Nelson Piquet helyett a csak futamgyőzelmekig jutott Sennát szerződtesse? És az felróható-e Sennának, hogy a McLarenhez igazolva egyetlen célt látott maga előtt: Prost, vagyis „a legjobb” legyőzését? Ez a terv aztán már az első évében valóra is vált, ráadásul úgy, hogy a McLaren az évad 16 futamából csak egyet nem nyert meg, viszont Senna a Prost elleni összevetésben 8:7-re hozta ki a futamgyőzelmeket. Vagy vajon mennyit ér a nagy elszámolás során az a gesztus, hogy a már visszavonult Prostnak – aki a francia tévé kommentátori állásában állt – Senna adásba mondta: „Üdvözletem küldeném kedves barátomnak, Alainnak. Mindannyiunknak hiányozni fogsz, Alain”. És ha azt is hozzátesszük, hogy mindezt egy nappal a végzetes balesete előtt, az imolai pályán száguldva közölte ország-világgal? A kérdések száma végtelen, de a Forma-1 történetének legnagyobb riválisai között biztosan csak egyetlen komoly különbség mutatható ki: az, hogy Senna meghalt a versenypályán. Erről azonban egyikük sem tehet.

Szabó M. István cikke eredetileg a HVG Extra Business 2018/2-es számában jelent meg.

Ki ne szeretne a sajátjának tudni, vezetni, netalán restaurálni egy veterán autót? A Klasszikus autók könyve átfogó képet ad az 1940-es évektől az 1980-as évek végéig gyártott több mint 250 ikonikus autótípusról. Ismerje meg a legszebb és leginnovatívabb autócsodákat és tervezőiket, valamint fedezze fel a gyártók történetét! A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel!