Noha a kötélhúzás a világ egyik legbrutálisabb érintkezésmentes sportja, ezer év alatt szinte senki nem halt meg kötélhúzásban. Ez akár korunk találó metaforája is lehetne Parag Khanna stratégiai gondolkodó szerint.
A világ legrégebbi csapatjátéka, a kötélhúzás olyan hagyomány, amelyet az ősi sziklarajzokon is megörökítettek. Gyakran játszották királyi ceremóniákon, a nagy seregek katonái pedig erősítésre használták. A kora 20. században a kötélhúzás hivatalosan is része volt öt egymást követő nyári olimpiának, ahol az éremgyűjtésben az európaiak bizonyultak a legsikeresebbeknek.
Az Oxford English Dictionary szerint a kötélhúzás
„a fölényért folytatott kemény összecsapás”.
A győzelem a legnagyobb erőt, kitartást és akaratot követeli. Noha a kötélhúzás a világ egyik legbrutálisabb érintkezésmentes sportja, ezer év alatt szinte senki nem halt meg kötélhúzásban. Ez korunk találó metaforája lehetne.
Több ezer év történelmén keresztül lehettünk tanúi a hadseregek – területszerzés és önvédelem céljából történt – nagy kiterjedésű mozgósításainak, és a mai világ is tele van feszültséggel. De a szignifikáns erőszak az összes veszteségével együtt sem határozza meg, és nem is uralja a világon átívelő versengés természetét. Ténylegesen kevés társadalom áll akár belső, akár külső háborúban, de mindegyik társadalom a globális kötélhúzás részese. Az államok közötti háborúk száma csökken, miközben az ellátási láncokért vívott háborúk száma nő. A kötélhúzás azonban nem a területért, hanem az áramlásokért folyik – pénzért, termékekért, erőforrásokért, technológiáért, tudásért és tehetségért. Ezek az áramlások olyanok, mint a kötél a kötélhúzásban: versenyzünk értük, miközben összekötnek minket. A globális kötélhúzás arról szól, hogy a világ ellátási láncait magunk felé húzzuk, hogy a termékek és az erőforrások legnagyobb előállítói legyünk, és a lehető legnagyobb részt kaparintsuk meg a tranzakciók értékéből.
A brit elitiskola, a Sandhurst Katonai Akadémia kiadott egy kézikönyvet, amely a kötélhúzás sikerességének vélt stratégiáit mutatja be, kiemelve, hogy egy jó csapat „addig a pontig szinkronizálja mozdulatait, amíg azt nem érzik, hogy húzásuk olyan, mintha egyetlen egyesült lényből eredne”. A kötélhúzás a kötél lankadatlan feszítését kívánja: a lazulás mindenkit destabilizál, miközben a túlzott kifeszítés kettészakíthatja a kötelet, levághatja az ujjakat és a kezeket. A kulcsstratégia nem csupán annyi, hogy önmagában brutális erőt vessünk be, hanem hogy ügyesen építsük mozgásterünket, miközben megtartjuk az egyensúlyt.
Gondoljunk egy analógiára a mai világ geostratégiai környezetében! Vissza kell-e rántania Amerikának több millió gyártási munkahelyet Kínából az olcsó energia és automatizálás kombinációján keresztül, vagy ez meggyengítené azt a kínai gazdaságot, amely irányába Amerika fel akarja lendíteni exportjait, és ahhoz vezetne, hogy megválik dollárjaitól, és az amerikaiak számára megemeli a kamatokat? A kötélhúzás ezért a lassú és óvatos győzelem játéka. Az okos csapatok beássák sarkukat, hogy stabilan álljanak, és kifárasztják ellenfelüket, miközben közösen tesznek kis lépéseket, hogy végül megszerezzék az irányítást.
A globális stabilitás jövője attól függ, hogy a nagyhatalmak a szuverenitás vagy az ellátási láncok, a háború vagy a kötélhúzás által definiált világban gondolkodnak-e. A háború főszereplői a hadseregek és a szövetségesek; a kötélhúzásban az állampolgárok és a vállalatok. A kötélhúzás még mindig egy vég nélküli háború, egy maraton befutó nélkül. Az új ellenfelek folyamatosan megjelennek, és minden irányból támadnak – mintha egyszerre több kötelet húznánk. Valójában a 21. századi kötélhúzás olyan, mint egy többszereplős játék, amelyben az országok, városok, vállalatok és számos más közösség mind harcol egy mindent átfogó küzdelemben.
Winston Churchill tanácsa szerint konfliktusok megoldása esetén a diplomácia sokkal jobb választás, mint a háború. A mai világ a két dolog keveréke: egy vég nélküli „húzd meg, ereszd meg”.
Vihar előtti csend?
Az 1990-es években, ahogy a hidegháború pora leülepedett, a Pentagon stratégiai tervezői már a harmadik világháború miatt izgultak. A geopolitikai történelem azt sugallta, hogy az elkövetkezendő háború a leggyorsabban koncentrálódó hatalom (Ázsia), a hanyatló hegemón (Amerika) és a fejlődő hatalom (Kína) között robban majd ki. A háború indokával kapcsolatban konszenzus uralkodott: Tajvan. Mégis, 25 évvel később szinte senki sem gondolja úgy, hogy a harmadik világháború a Tajvan feletti ellenőrzés megszerzése miatt fog kitörni.
Mi történt, hogy szertefoszlott az, ami egykoron elkerülhetetlennek látszott? Az elrettentés természetesen fontos szerepet játszott. Négy évtizeddel az amerikai fegyvereladások és biztonsági garanciák után, Tajvan hadserege ijesztő erővé vált, még akkor is, ha Kína hatalmas modernizációs befektetései a Népi Felszabadítási Hadseregbe garantálják végső előnyét. Ugyanakkor, Tajvan és Kína kétoldalú kapcsolatai a „nincs kapcsolat, nincs kompromisszum, nincs tárgyalás” dogmából eljutottak egy olyan stádiumig, amely az „egy Kína, két értelmezés” elvére emlékeztet.
Hetente több mint 300 járat repül Tajvan és az anyaország között, számos ezek közül tajvaniak tömegét szállítja, akik a magasabb gazdasági növekedést kihasználva az anyaországba költöznek. Kína még egy 120 km-es alagút megépítését is javasolta a Tajvan-szoroson keresztül. Kína messze a legnagyobb célpiaca a tajvani exportnak: ezzel a sziget évente több mint 100 milliárd dollár kereskedelmi többletre tesz szert. Tajvan külföldi befektetéseinek 80%-a szintén Kínába irányul – gondoljunk a Foxconnra, arra a tajvani cégre, amely Kínában gyártja a világ iPhone-jait és iPadjeit. Az ellátási lánc, amelytől Tajvan – és az amerikai fogyasztók – függnek, legalább annyira a kínai ellátási lánc is.
Léteznek olyan lehetséges forgatókönyvek, ahol a jelenlegi békés újraegyesülés felé tartó politika leáll, vagy akár meg is fordul. A Kuomintang vezetőjének, Ma Jing-csiunak a 2015-ös tajvani választásokba került az, hogy puha hozzáállást hirdetett Kína felé. A választást így végül a jóval nacionalistább politikát hirdető Demokratikus Progresszív Párt (DPP) nyerte meg. A DPP szorgalmazta, hogy az ország hivatalos neve Tajvan legyen, emellett nagyobb szuverenitást tudott kivívni a szigetvitákban. Azután itt van a Foxconn cég és vezetője, Terry Gou, aki azt tervezi, hogy gyárait Indonéziába helyezi át – illetve engedelmes robotokat telepít emberek helyett – költségcsökkentés céljából. Ha a tajvani üzletek elkezdik Kínában lévő ellátási láncaikat kioldani, miközben a DPP képes lesz függetlenedni, az újraegyesítés úgy tűnik, elkerülhető lesz. Ezek közül semmi nem jelenti azt, hogy ebből a folyamatból háború lesz – de a kötélhúzás folytatását mindenesetre garantálja. Vajon örökre átváltoztathatjuk a háborút kötélhúzássá?
Manapság nem okoz nagy megrökönyödést egy olyan hír, hogy Izrael megtámadta Iránt, Kína elsüllyesztette a japán hadihajókat, vagy Oroszország elfoglalt egy másik volt szovjet tagköztársaságot. A harmadik világháború mostanra már legalább tízszer kitörhetett volna, mégis a fent említett legfőbb geopolitikai feszültségek közül egy sem robbant ki. Az elmúlt két évtized bármely súlyos katonai eszkalációjának esetét vizsgáljuk is, nemcsak annyi történt, hogy a vezetők visszavonultak a szakadék széléről, de ahogy Kína és Tajvan esetében is, a felszín alatt húzódó folyamatos integrációs dinamika szintén előretört.
Mióta 1947-ben India és Pakisztán párhuzamosan elnyerték függetlenségüket, három nagy háborút vívtak egymással, nukleáris arzenált építettek ki, összecsaptak a Himalája hegységben, és továbbra is vitatják Kasmír státusát. De az elmúlt években megnyitották határaikat az egyre gyakoribb textil-, gyógyszeripari és más javak kereskedelme előtt, enyhítették a vízumkorlátozásokat, és kereskedelempolitikájukban garantálták egymásnak a legnagyobb kedvezmény elvét. India és Kína 1962-ben szintén jelentős háborút vívott a még mindig vitatott határaik mentén. Ráadásul India ad otthont a dalai lámának, akit Kína veszélyes szeparatistának ítél. És mégis a Kína és India közötti kereskedelem robbanásszerűen, évi több mint 100 milliárd dollárra növekedett, és a tendencia folytatódik.
A Dél-Ázsiáról szóló stratégiai diskurzus az elmúlt pár évtizedben az olyan egyszerű geometrikus állításokra fókuszált, mint az indiai–pakisztáni–kínai „stratégiai háromszög”, ahol az utolsó kettő összefog, hogy feltartóztassa az elsőt, miközben India lépésről lépésre csatlakoztatja erőit a „globális NATO-val”, az Egyesült Államokkal, Japánnal és Ausztráliával, hogy körbevegyék Kínát. Ez a fajta régimódi stratégiai felfogás – amely igazán alaposnak és megfontoltnak tűnik – felfed egy szinte már tudatos vonakodást attól, hogy a jóval komplexebb realitásokat értékeljük.
Ha a geopolitikai fatalizmus értelmében bármilyen történelmi vita felváltotta Tajvant, akkor az bizony a Kína és Japán közötti Szenkaku/Diaoju-szigetek feletti vita. Egy sor lakatlan szikláról van szó, amelyek egyenlő távolságra találhatóak Japántól, Kínától és Tajvantól – utóbbi kettő egyetért abban, hogy a szigetek Tajvanhoz tartoznak, miközben Japán követeléseit az 1895-ös kínai–japán háborúban aratott győzelmére vezeti vissza. A szigetek alatti potenciális olajtartalékok felfedezésével az ellentétek drámai mértékben fellángoltak. A parti őrség és a tengeri hadihajók összeütköznek a deklarált kontrollal rendelkező, egymást átfedő zónákban, és különböző harci repülők tülekednek, hogy felügyeljék az eget keresztező kereskedelmi repülőket. A legkisebb hiba is hadüzenetnek számít. De akár a kínai akciók, akár a japán nacionalizmus okolható a jelenlegi, megnövekedett ellenségeskedésért, végül kiderül, hogy a felek tanultak a történelemből.
Az elrettentés ugyanis masszívan megemeli a konfliktus tétjét, és a gazdasági kezdeményezések sokkal jobban összeegyeztethetők a status quóval és az integrációval, mint az eszkalációval. Miközben a napilapok arról tudósítanak, hogy Kína japán teherszállító hajókat foglal le, bojkottálja a japán autógyártókat, vagy hogy a japán parti őrség hajói zár alá vesznek egy kínai halászhajót, addig a japán vezetők delegációit vörös szőnyegen fogadja a kínai kereskedelmi miniszter, vagy a Kínába irányuló japán gépjárműeladások hatalmas mértékűre növekednek, és a két fél közötti éves kereskedelem több mint 340 milliárd dollár értékű. Japánnak szüksége van Kína piacára, és Kínának szüksége van Japán technológiájára.
Ázsia bővelkedik más kockázatos háborús forgatókönyvekben. A Pentagon stratégiai tervezői az 1990-es években helyesen látták, hogy amennyiben kitör a harmadik világháború, az bizonyosan Ázsiában történik: a jelenlegi katonai eszkaláció és a gazdasági integráció közötti dinamika talán csak előjáték egy nagy háborúba való elkerülhetetlen zuhanás árnyékában. Kína hirtelen felemelkedése és növekvő magabiztossága valójában emlékeztető, hogy az ázsiai politikai intézmények bizony éretlenek maradtak, és a katonai eszkaláció útjába legfőképpen a kereskedelmi integráció állhat.
Ideális esetben Ázsia számára az Egyesült Államok katonai jelenléte olyan tényező lenne, amelynek célja, hogy fenntartsa a csendes-óceáni stratégiai egyensúlyt, és ezzel lehetővé tegye a diplomáciai szerveknek, hogy felnőjenek a feladathoz, ahogy tették ezt a háború után Európában is, amikor az amerikai biztonsági ernyő lehetővé tette a politikai integráció előrehaladását. A francia külügyminiszter, Robert Schuman bölcsen látta előre, hogy amennyiben a francia és német termékek piacait az Európai Szén- és Acélközösségen keresztül integrálják, akkor a két állam közösen birtokol majd egy egyesült ellátási láncot, és így nem háborúznak soha többet.
Nemcsak az ázsiai ellátási láncok integrálódtak mélyen Kínán, Japánon, Dél-Koreán és Délkelet-Ázsián keresztül, hanem Ázsia vált számos közös amerikai–kínai ellátási lánc középpontjává is. Ez az, amiért Samuel Locklear admirális, az Egyesült Államok csendes-óceáni parancsnokságának korábbi vezetője azt mondta, hogy az Egyesült Államok és Kína 80%-ban konvergál mindenben.
Az igazság az, hogy miközben a vezetők az állami fogyasztás „vörös vonalairól” beszélnek, és a naivak veszélyesen közel kerülnek a közvetlen tűzhöz, a tőkepiacok továbbra is termelnek, mivel tisztában vannak azzal, hogy két kölcsönösen garantált pusztítás érvényesül: a katonai és a gazdasági. A katonai hadműveletek nem árulnak el eleget abból, hogy mi a nagyhatalmak közötti befolyás hajtóereje, sem arról, hogy miért készek harcolni. Napjaink rendszerének összekuszált komplexitása arra kényszeríti a vezetőket, hogy a határokon túl gondolkodjanak, és funkcionális költség-haszon számításokat végezzenek stratégiájukról – ugyanakkor teljes mértékben tisztában kell lenniük azzal, hogy az ellátási lánc háborúja nem csupán egy ellenséget takar „odaát”, hanem van még saját kifejezett érdeke is „odaát”.
Háború másképp
Könnyű leleplezni, hol érettek a konfliktusok feltételei, és kihirdetni, hogy a háború a küszöbön áll. Különösen 2014-ben, az első világháború kitörésének 100. évfordulóján bővelkedtek a média és az akadémiai szféra okfejtései az ilyen történelmi analógiákban. Abbéli igyekezetünkben azonban, hogy napjaink globális dinamikái és az első világháború előtti Európa között analógiákat vonjunk, a legtöbb megfigyelő nem vett észre egy hatalmas különbséget a kettő között.
Az európai nemzetek az első világháborút megelőző időben aktívan kereskedtek egymással, de mindezt vertikálisan integrált, kereskedő birodalmakként tették, saját hatalmas kiterjedésű gyarmataik erőforrásait kiaknázva. Késztermékekkel kereskedtek, és nem szervezték ki a termelést egymáshoz. A 19. és a 20. század elhozta a kölcsönös kereskedelmi függőséget; a 21. század pedig a komplex ellátási láncok szétszóródását is. A globális határokon átívelő kereskedelem és befektetés növekvő jelentősége a kötélhúzást sokkal komplexebbé teszi, mint az a korábbi geopolitikai érákban volt.
A globális gazdaság olyan, mint a Scrabble társasjáték, ahol milliónyi darabot (betűt) osztanak szét az országok (játékosok) között, akik együtt dolgoznak, hogy a darabokból végül termékeket (szavakat) állítsanak elő. Nemcsak termékekkel, hanem különböző „feladatokkal is” kereskedünk az ellátási láncok mentén. Számos szektorban – például az autógyártásban és az elektronikában – az export importmennyisége 50% körül mozog, ami azt jelenti, hogy nagy része annak, amit egymásnak eladunk, olyan dolgokból készül, amelyeket egymástól vásároltunk. A Nyugat – a végeredmény és a munkahelyek tekintetében – jobban rá van utalva a világ többi részére, mint valaha.
A hidegháború geopolitikai paradigmája alatt a riválisok még egymás területére sem fektettek be; az Egyesült Államok és a Szovjetunió mindenesetre biztos, hogy nem. De napjaink robusztus globális befektetési áramlásai a barátok és ellenségek – „barátellenségek” (frenemies) – között még inkább kiemelik, hogyan mozdultunk el a vesztfáliai világból az ellátási lánc világába. A világ vezető hatalmai pénzügyileg integrálttá váltak, és befektetési kapcsolataik legalább olyan fontosak, mint kereskedelmi kapcsolataik.
Ez különböző megjelenési formákat ölt: több trillió dollárnyi, egymás valutájába és részvényeibe fektetett eszköz formájában és a kézzelfogható, produktív tőke – gyárak, ingatlanok, bankok, mezőgazdaság – képében. Ezeket megvásárolták és kiépítették egymás területén belül azért, hogy egymás piacaihoz hatékonyan és profitábilisan hozzáférhessenek. Az ellátási láncok így tehát eltörlik a konfliktusra ösztönző tényezőket, miközben ha elválunk tőlük, akkor az ellentétek terjedésének eshetőségét növeljük. Akik azt hiszik, hogy a globalizációt egy gombnyomással ki lehet kapcsolni, azok akaratlanul is a háború logikáját valószínűsítik.
A háború esemény; a hálózatépítés folyamat. Egy hiperösszekapcsolt, multipoláris világ még felfedezetlen terület, de a kötélhúzás paradoxonja talán az lehet, hogy minél több ideje tart, annál többet nyer mindenki. Napjaink geopolitikai manővereiben a gazdasági nyomásgyakorlás megelőzi a katonai ellenségeskedést. A szankciók kölcsönös kiterjesztése – legyen az kereskedelmi vagy pénzügyi – jóval költségesebb mindkét fél számára, mint egy évszázaddal ezelőtt, mivel ezek a lépések egyből sebet ejtenek az egyik fél saját üzletén, amely a rivális országban működik.
A fenti cikket – amely Parag Khanna Konnektográfia című könyvének szerkesztett részlete – a HVG Extra Business magazin jóvoltából olvashatta.
Friss lapszámunkban olyan etikus befolyásolási módszereket mutatunk be, amelyekkel jobb hellyé tehetjük a világot, javíthatunk megítélésünkön vagy könnyebben eladhatjuk termékeinket. Keresse a magazint az újságárusoknál, vagy rendelje meg itt kedvezménnyel! Ha megtetszett az újság, fizessen elő egy évre, és Simon Sinek A jó vezetők esznek utoljára című könyvét adjuk az előfizetés mellé.
Ha érdeklik a gazdasági, üzleti témák, lájkolja a HVG Extra Business Facebook-oldalát!
Most akkor kell-e félnünk attól vagy sem, hogy elveszik a munkánkat?
