Létezik-e veleszületett tehetség? Malcolm Gladwell szerint igen, ám ez nem elég a boldoguláshoz. Kivételesek című könyvében rámutat: a siker függhet többek között a családtól, a szorgalomtól, sőt, még akár születési dátumunktól is.
Nem sokkal az első világháborút követően egy Lewis Terman nevű pszichológus elhatározta, hogy az istenadta tehetségek tanulmányozásának szenteli az életét. Intelligenciatesztek segítségével összegyűjtötte az ifjú kaliforniai zseniket, majd hosszú éveken át végigkísérte kiválasztottjai pályafutását.
A pszichológus hitt benne, hogy e fiatalok - akiket később Termeszeknek neveztek el - alkotják majd az Egyesült Államok jövendő elitjét. Aztán valahogy nem így lett.
Gladwell szerint Terman csúnyán tévedett, és e tévedése máig kísért a közgondolkodásban. Az IQ és a siker közötti összefüggés ugyanis csak bizonyos pontig működik: a 120 pont után az IQ további növekedése már nem vetíthető rá valós teljesítménykülönbségekre. Egy középkorú tudósnak például, akinek felnőttkori intelligenciahányadosa 130, ugyanakkora esélye van a Nobel-díjra, mint egy 180-as tudósnak - mutat rá Gladwell. Idézi Barry Schwartz pszichológust is, aki a fentiek alapján egyenesen azt javasolja, hogy az elit iskolák felejtsék el bonyolult felvételi eljárásaikat, és a küszöb felett teljesítő felvételizők közül egyszerűen sorsolják ki a leendő diákokat.
Terman hibája a Termeszek felnőtté válásával azonnal lelepleződött. Védencei közül néhányan ugyan befutottak a tudomány világában vagy az üzleti életben, de csak nagyon kevés zseni nőtte ki magát országosan ismert figurává. Egyetlen Nobel-díjas sem akadt köztük, volt azonban két általános iskolás diák, William Shockley és Luis Alvarez, akiket annak idején Termanék kirostáltak, később mégis Nobel-díjat kaptak. Terman kritikusai egyenesen azt állítják: ha csak véletlenszerűen kiválasztottak volna egy csoportot olyan gyerekekből, akiknek családi háttere azonos a Termeszekével, nem törődve az intelligenciahányadosokkal, akkor e társaság ugyanannyi jelentős dolgot vitt volna véghez, mint a zsenik gondosan összeállított csoportja.
Terman értetlenkedve kereste a magyarázatokat. Megnézte alanyai testi és mentális egészségét, a hobbijaikat, a szakmai érdeklődésüket, azt, hogy mikor tanultak meg beszélni, és mekkora volt az IQ-juk az iskolában. Végül arra a következtetésre jutott, hogy csak egyetlen dolog számít: a családi háttér. A sikeresek túlnyomórészt közép- vagy felsőosztálybeliek voltak, a bukottak a skála másik végén helyezkedtek el: egyharmaduknak az anyja vagy az apja még érettségi előtt kimaradt a középiskolából. Vagyis megmutatkozott, mit tesz, ha valakit a családja kitanít arra, hogy mindig a legjobb arcát mutassa a világnak - és mit jelent, ha valakit megfosztanak ettől. Az alacsonyabb társadalmi és gazdasági rétegből származó zseniális gyerekek közül szinte egyetlenegy sem tudta megcsinálni a szerencséjét; hiányzott nekik a közösség, amely megfelelően felkészítette volna őket a világra.
Gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni… – 10 ezer óra a profizmusig
Gladwell szerint a tehetség mellett legalább annyira számít a szorgalom. Idéz egy vizsgálatot, mely során három csoportba osztották a berlini zeneakadémia hegedűseit. Az elsőbe a legtehetségesebbek, a másodikba a „jók”, a harmadikba pedig a többiek kerültek - azok, akik talán már maguk is tudták, legfeljebb iskolai zenetanár lehet belőlük. Amikor megnézték, ezek az emberek pályafutásuk során hány órát gyakoroltak, kiderült: a legjobbak közé soroltak többet gyakoroltak, mint bárki más. A tanárok által legjobbnak ítélt hegedűsök háta mögött 20 éves korukra egyenként 10 ezer óra gyakorlás állt, a jónak tartottakra 8 ezer, a leendő „zenetanárokra” pedig 4 ezer órás gyakorlás esett fejenként.
A vizsgálat eredménye azért is döbbenetes, mert a kutatók nem találtak egyetlen „őstehetséget” sem, azaz olyan zenészt, aki erőfeszítések nélkül ért volna a csúcsra, és olyat se, aki keményebben dolgozott, mint bárki más, mégsem sikerült eljutnia a legfelső szintre. Az eredmények azt sugallják, hogy amennyiben egy zenész elég tehetséges ahhoz, hogy bejusson egy jó zeneiskolába, onnantól kezdve csak az különbözteti meg a ragyogó előadóművészt a többiektől, hogy sokkal keményebben dolgozik.
E vizsgálatra hivatkozva Daniel Levitin neurológus azt állítja: a 10 ezer óra gyakorlás lényegében bármiben elég lehet a mesteri szintre. Viszont Gladwell arra is rámutat, hogy egyszerűen képtelenség, hogy valaki fiatal felnőtt korára elérje e számot csak önmagára hagyatkozva. Kellenek a szülők, a speciális programok (például az ifjúsági válogatottság) és a különleges lehetőségek.
Utóbbira példa Gladwell szerint a Beatles és Bill Gates esete. Előbbi csapat feltörekvő középiskolás rockbandaként a németországi Hamburg klubjait haknizta körbe, órákon át tartó, nonstop előadások keretében, a hét hét napján. Bill Gates pedig egy számítástechnika szakkörben tanulta meg szakmája alapjait, autodidakta módon, és később is többször lehetősége nyílt arra, hogy korát meghaladó technológiai környezetben gyakorolhasson. Gates kihasználta e lehetőségeket, ki sem lehetett robbantani a gépek mögül. Amikor másodévesen kimaradt a Harvardról, és elindult a maga útján, már hét éve szinte megállás nélkül programozott.
Hogyan befolyásolhatja sikerességünket születési dátumunk?
Gladwell a kanadai hoki példáján azt is bemutatja, hogyan dönthet valakinek a jövőjéről akár egy olyan marginálisnak látszó tény is, hogy az illető mely hónapban született. Ebben Roger Barnsley kanadai pszichológus megfigyelésére hivatkozik. Barnsley azt vette észre egy utánpótlás hokimeccsen, hogy a csapatlistán sok januári, februári és márciusi születésű játékos szerepelt. Megnézte a profi hokijátékosok születésnapját, és ott ugyanerre a mintára bukkant.
A magyarázat a jelenségre a maga egyszerűségében elképesztő. Kanadában a korosztályi besorolás határa ugyanis január elseje - tehát a januáriak elvileg olyanokkal is játszhatnak együtt, akik ugyanazon év decemberében ünneplik születésnapjukat. Márpedig a prepubertás időszakában 12 hónapnyi eltérés hatalmas különbséget jelent a testi fejlettségben - mutat rá Gladwell. Így nem csoda, ha az utánpótlás kiválogatásakor tehetségesebbnek ítélik azokat a gyerekeket, akik nagyobbak, ezért ügyesebbek és jobb a mozgáskoordinációjuk.
És a csavar csak ezt követően jön! A kiválasztottak jobb edzőt kapnak, csapattársaik színvonalasabbak lesznek, sok meccset játszanak és többet gyakorolnak. A kezdeti méretbeli fölény 14-15 éves korra valós különbséget hoz létre. A hokijátékosok kiválasztásának kanadai módszere kifejlett példája a Robert Merton szociológus nevéhez fűződő, úgynevezett önmagát beteljesítő jóslatnak.
Gladwell szerint ugyanez a minta más területeken is érvényesül, például a társadalmi helyünket meghatározó oktatásban. Azok az előnyök ugyanis, amelyek az iskolakezdés elején érik a gyereket (például évvesztesek esetén a plusz egy év óvodával), nem múlnak el az idő múlásával sem. A kezdeti kicsi előny vagy hátrány kitart a továbbiakban is, és akár hosszú évekre bezárja a gyereket az eredményes vagy az eredménytelen, a sikeres vagy a sikertelen mintázatba.
Robert Merton az Újtestamentumból merítve Máté-effektusnak nevezte el e jelenséget. „Mert mindenkinek, a’ kinek van, adatik, és megszaporíttatik; a’ kinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, a’ mije van…” Azok lesznek ugyanis sikeresek, akik a legközelebb vannak a tűzhöz, akik a legnagyobb eséllyel kapják meg a különleges lehetőségeket, amelyek révén később sikeressé válhatnak. A szociológusok kedvelt fordulatával élve: a siker nem más, mint a „halmozottan előnyös” helyzet eredménye.
Rejtett előnyök, kivételes lehetőségek
Könyvében Gladwell nem hisz abban, hogy a siker egyéni teljesítményen alapuló megközelítése működőképes lenne: minden sikeres ember támaszkodik a rejtett előnyökre, a kivételes lehetőségekre és a kulturális hagyatékra. Szerinte az emberek nem a semmiből érkeznek: igenis fontos a jó származás és a pártfogók támogatása. Őseinktől kapott kulturális örökségünk előre megrajzolja teljesítményünk mintázatát - éspedig olyan fokig, hogy elképzelni sem tudjuk.
