Vita a költségtérítéses képzésről: mi van a Széll Kálmán tervben?
Új szereplő lépett a felsőoktatás átalakításának eddig is sokszereplős területére – derül ki a Széll Kálmán-tervből. E programban a felsőoktatás átalakításáról olyan szempontok olvashatók ugyanis, amelyek eddig nem jelentek meg a készülő felsőoktatási törvényről szóló vitákban, most viszont a tervezett oktatási reform hangsúlyos elemévé váltak.
A vitatott szöveget a felsőoktatási kérdésektől eddig magát távol tartó Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM) illesztette az alapvetően gazdasági problémákra koncentráló kormányzati tervbe, és az „újításról” a Fidesz oktatáspolitikusainak sem volt tudomásuk előre. Meg is lepte őket alaposan, főleg az államilag támogatott hallgatók számának jelentős csökken-tésére és az állami intézményekben a költségtérítéses képzés kivezetésére vonatkozó kormányzati szándék.
A gazdasági tárca véleményére még rátett az oktatási ügyeben eddig magát szintén nem exponáló Szijjártó Péter miniszterelnöki szóvivő, aki a Duna Tv-ben már azt mondta, hogy „világosan szét kell választani az állami és a magánegyetemek rendszerét”, amiben az is benne lehet, hogy a költségtérítésesek nem járhatnak állami egyetemre. A Széll Kálmán-terv ezzel kapcsolatban úgy fogalmaz, hogy „a költségtérítéses szektor az egyik fő oka a képzési struktúra torzulásának, a konstrukció fokozatos kivezetése az állami intézményi körből ezért is indokolt”.
A szintén kevésbé oktatáspolitikusnak tekinthető Kósa Lajos debreceni polgármester e véleményeket viszont úgy interpretálta, hogy nem történik majd más, mint hogy a költségtérítéses képzésben részt vevőket kötelezik arra, hogy képzésük százszázalékos költségét fizessék meg. A szöveg szerzőitől egyelőre semmilyen to-vábbi magyarázat nem született, pontosan melyik olvasat is az igazi.
A költségtérítéses képzés valóban furcsa szüleménye a felsőoktatásnak, hiszen nem jelent mást, mint hogy a diákok egy része tandíjat fizet – ami jelenleg képzéstől függően oktatási félévenként 100 ezer és közel 2 millió forint között szóródik –, miközben ugyanazokat az órákat hallgatja, ugyanazon tanmenetek szerint halad, mint államilag támogatott társai. Az effajta képzés lényegében nem jelent mást, mint az intézmények bújtatott támogatását, illetve a felsőoktatási expanzió terheinek levételét az állam válláról. A kilencvenes évek közepétől ugyanis a mindenkori oktatási kormányzat fő célja volt minél több diák beiskolázása a felsőoktatásba, amit állami keretek között nem lehetett megvalósítani, egyszerűen hiányzott hozzá a megfelelő mennyiségű pénz.
A kormányzati tervekről, valamint az egyetemi reakciókról a HVG e heti számában olvashatnak.
