Richard Settersten és Barbara Ray írása viharos vitát váltott ki az amerikai társadalomtudományban és középpontba helyezte a most induló tudományos lapot is. A szerzők hangsúlyozzák, hogy a mai 23 éves fiatalok sorsa sokkal inkább hasonló nagyszüleik vagy dédszüleik életéhez, mint szüleikéhez, noha a körülmények és az okok erősen különböznek azoktól, melyek egy évszázaddal korábban érvényesültek.

 A hibridautók, mobiltelefonok, iPad ellenére az ifjú amerikaiak úgy élnek mint őseik 1900 táján: hosszabb ideig laknak otthon, gazdaságilag bizonytalanok és kevesebbet keresnek. A legfontosabb különbség 1910 és 2010 között az, hogy a mai fiatal felnőtteket mind tovább tartják el a szüleik, szemben a 20.század elejével, amikor már ők támogatták szüleiket.

A két társadalomtudós szerint a második világháború utáni generáció volt a „szokatlan”, korábbiaktól alapvetően eltérő generáció. A korai 1900-as években a fiatalok lassan, felnőttkorban hagyták el szüleiket, alapítottak családot. A második világháborút követő időszakban igen nagy és gyors társadalmi, gazdasági fölfutás következett. Sok volt a munkahely, szükség volt mind a magasan képzett, mind a képzetlen emberekre, jól fizettek és mindenféle kedvezményt adtak a jó munkahelyeken. Most viszont - már a világválság előtt is - mind több volt a gazdasági nehézség, mind nehezebb volt munkát találni. 

Ennek az lett a következménye, hogy a mai fiatalok mind tovább kötődnek szüleikhez, velük élnek, új és még újabb egyetemekre iratkoznak be, későbbre halasztják a házasságkötést, családalapítást. A tanulmány gondolatmenetét a szerzők tényekre alapozzák: már a recesszió előtt, 2005-ben tíz fehérbőrű amerikaiból három nem dolgozott, nem volt iskolában, vagy nem volt katona. A színesbőrűek esetében ez az arány még rosszabb volt: a fele volt ilyen. A harmincas korosztálynak 1969-ben csak tíz százaléka keresett a minimálbér alatt. Ez az arány 2004-re megduplázódott. A szülők manapság évi jövedelmük tíz százalékát költik felnőtt gyerekeik anyagi támogatására.