„Szeptemberben lesz egy éve, hogy a galéria megnyitotta kapuit a nagyközönség előtt, azóta túl vagyunk számos kiállításon és egy átalakításon is” – meséli Romvári Márton, aki Tallér Ágnessel közösen álmodta meg és működteti a főként fiatal képzőművészek alkotásainak helyt adó, két polgári lakásból kialakított Inda Galériát.

Romvárinak nem ez az első szárnypróbálgatása e téren. A fiatal művész 2001-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán. Első galériáját egy barátjával közösen hozta létre. „Ifjonti kezdeményezés volt. Béreltünk egy lakást. Körülbelül másfél évig tudtuk fizetni a költségeket” – idézi fel a kezdeti nehézségeket Romvári, aki jelenlegi - művészeti szervező - tevékenysége mellett közel tíz éve tanít is, emellett időről időre neves művészeknek otthont adó művésztelepeket „hív életre”.

Romvári Márton. Képes elme © Stiller Ákos

Egy galériát Romvári szerint csak úgy lehet sikeresen és színvonalasan működtetni, ha nem kell állandóan azon görcsölni, hogy el tudják-e adni azt a négy-öt képet havonta, amelyek ára fedezi a fönntartási költségeket. Ha egy multinacionális cég áll a galéria mögé, amely büdzséjébe és PR-tevékenységébe beépíti a művészeti támogatást, az intézmény üzemeltetője sokkal szabadabban mozoghat, és nem annyira sérülékeny, mint az a galéria, amely non-profit alapon, állami támogatással működik.

„Természetesen keressük a támogatókat, de nem törjük össze magunkat” - mondja Romvári, hangsúlyozva, hogy az Inda for-profit alapon működik. Éppen ezért a kiállítások és egyéb művészeti, kulturális programok szervezése mellett a képeladás is hangsúlyos része a galéria tevékenységének. Ehhez ki kell építeni egy stabil bázist, a gyűjtőknek egy olyan szűk kis körét, amely állandóan figyelemmel kíséri a kiállító művészek alkotásait - hogy aztán a nekik tetsző művet megpillantva ne habozzanak megvásárolni azt. Ez nem egyszerű feladat, mert bár a kortárs képzőművészeti alkotások iránt egyre nagyobb az érdeklődés, egy-egy tárlaton többnyire ugyanazok a gyűjtők, látogatók bukkannak föl. Színes és széles a kínálat, ám viszonylag kevesen vásárolnak kortárs műveket. Nem annyira az ár, sokkal inkább a műtárgy jellegzetességei intik óvatosságra a gyűjtőket: ezek az alkotások ugyanis teret követelnek maguknak, nem mindegy, hogy milyen környezetbe kerülnek (az antik bútorokkal berendezett lakásba nehéz elhelyezni egy színpompás, nonfiguratív motívumokból fölépülő festményt).

Kortárs üzenetek © Stiller Ákos

A legtöbb vásárló, sőt, a műgyűjtők is megpróbálnak alkudni valamennyit, míg a galériások igyekeznek tartani az árat  - bár pár százalékos engedményt mindig belekalkulálnak. Külföldön, ahol pártolják a kortárs alkotókat, kimondottan nagy hagyománya van az alkudozásnak.

„Az árakat a művésszel közösen állapítjuk meg. Természetesen egyikünknek sem áll érdekében, hogy a kiállított daraboktól áron alul váljon meg, ráadásul ez a vásárlókkal szemben sem lenne tisztességes” - magyarázza Romvári. A felek közti megállapodás értelmében a művészek nem tehetik meg, hogy saját szakállukra értékesítik kiállított műveiket, még akkor sem, ha történetesen több hónapja nem kelt el egyetlen alkotásuk sem.

Hogy a képzőművész az egyetem elvégzése után kap-e megrendelést, lehetősége nyílik-e arra, hogy a nagyközönségnek is megmutassa magát, attól függ, milyen kapcsolatokat épít ki. Ha a fővárosban él és alkot, még akkor is nehezen érvényesül, ha számos szakmai díjat, elismerést bezsebelt már, és három-négy egyéni kiállítást tudhat maga mögött. Előfordulhat, hogy öt-hat év is eltelik, mire neve a szakmai berkekből „kiszivárog”.

Önként vállalt szimbiózis © Stiller Ákos

Minden galéria kialakít egy szűk, tíz-tizenöt művészből álló kört, nekik többé-kevésbé állandó munkalehetőséget biztosít: külföldi kapcsolatokat építhetnek az intézmény égisze alatt, és kiállíthatják műveiket.

„A tárlat anyaga bizonyos szempontból zsákbamacska, hiszen amikor a felek megállapodnak az időpontról, még nem dől el, hogy mely alkotásokat tárják a nyilvánosság elé” - válaszol Romvári a kétkedő felvetésre, miszerint a művész ilyenkor bizony megrendelésre dolgozik. Ma már nagyon kevesen engedhetik meg maguknak, hogy fizetést adjanak művészeiknek, az is ritka, hogy a galéria műtermet biztosít egy-egy alkotónak. „Hogy hogyan választjuk ki azt a tíz-tizenöt művészt, aki a csapatba tartozik? Szubjektív szempontok alapján. A nálunk kiállító fiatal képzőművészeket egy ideje már ismerem” – indokolja Romvári a csapásirányt.

A galéria programja 2008-ig megvan. Hatan dolgozunk a koncepció kialakításán, egységesítésén – avat be a kulisszatitkokba a művészeti vezető. „A galéria csapatmunka. Mindig megvitatjuk a szakmai kérdéseket: Tallér Ágnessel közösen hozzuk a döntéseket, három művészettörténész – kurátor – és egy PR-szakember segít nekünk. Az önálló kiállítások mellett fontos a külföldi kapcsolatok kiépítése, ápolása, valamint a hazai és nemzetközi kiállításokon, vásárokon való megjelenés, hiszen ez jó alkalom a bemutatkozásra művészeknek és galériáknak egyaránt - összegzi Romvári. A következő kortárs képzőművészeti kiállítást és vásárt (Budapest Art Fair - a szerk.) novemberben rendezik a Műcsarnokban.

Sándor Krisztián festőművész © hvg.hu

„Későn kerültem a pályára, huszonöt éves voltam, amikor felvettek a Képzőművészeti Egyetem festő szakára” – meséli Sándor Krisztián, a fiatal művész, aki idén diplomázott. Teljesen más területről érkeztem, évekig egy autósboltban dolgoztam, de mindig élt bennem a vágy, hogy festő legyek. Egyszer csak eljött a pillanat, amikor úgy gondoltam, hogy erre kell indulnom – indokolja a késői pályaválasztást Krisztián. „A családomban nem volt művész, tudtam, hogy ez nehéz út lesz, de erre tettem föl az életemet” – teszi hozzá.

A kezdeti félelmek ellenére a fiatal művész szinte rögtön pályára állt. Bár az egyetem első két éve alatt a tanulás mellett dolgozott, hamar elérkezett a fordulópont: 2004-ben elnyerte az Amadeus Ösztöndíjat. Ez nemcsak biztos anyagi hátteret jelentett számára, hasznos ismeretségeket is hozott: ekkor kötött barátságot az alapítvány elnökével, Dr. Balogh Péterrel. Krisztián mögé egy hazai fiókkal is rendelkező német bank állt.

„Szerencsém volt, mert nem sok pályakezdőnek adatik meg ez a lehetőség”- vélekedik a festőművész, aki  New Yorkba is eljutott (Ludwig Ösztöndíjjal), sőt 2003-ban fél évig Thaiföldön élt. Az egzotikus környezetben – egy kis faluban a maláj határ mentén – eltöltött hat hónap mély nyomott hagyott benne.

„Rengeteg időt töltök a műteremben, szinte állandóan festek. A képeim sokszor valamiféle visszaemlékezést, elképzelt helyzeteket  tükröznek. Soha nem tervezem meg előre, hogy mit festek, hagyom, hogy elragadjon a hév. Gyakran hónapokig érlelődik egy-egy kép, ha nem tetszik, újra és újra átfestem, közben előfordul, hogy elforgatom egyiket-másikat, és teljesen új tereket fedezek föl. Közben csak a belső hangokra figyelek” – avat be a munkafolyamatba Sándor Krisztián.

Sok(k)színű műalkotás © indagaléria.hu

Elmondása szerint a külföldiek egyelőre nyitottabbak műveire. Ez nem feltétlenül abban nyilvánul meg, hogy zsebből ki tudják fizetni a hazai viszonylatban borsosnak mondható vételi árat (egy-egy kortárs festmény ára százezres nagyságrendű, alkotótól és képmérettől függően), sokkal inkább az eltérő kulturális szokásokban gyökerezik. Nyugaton ugyanis szélesebb platformja van a kortárs művészeknek és alkotásaiknak. „Itthon sokan már attól is félnek, hogy bemenjenek egy galériába, mert apróságok elriasztják őket: például nem tudják, hogy kell-e fizetni a belépésért, vagy mit mondjanak, ha a galériások megkérdezik tőlük, hogy segíthetnek-e” – magyarázza a festőművész.

Hogyan lehet megmaradni a pályán? „Föl kellett építenem a vállalkozásomat, mert bizonyos értelemben erről van szó, hiszen amellett, hogy festek, időt szakítok az ügyintézésre is: tartom a kapcsolatot a galériával, frissítem a honlapomat, intézem a pénzügyeimet. Bizonytalan szakma a miénk, van úgy, hogy jó ideig nem sikerül eladnom egyetlen képet sem, majd hirtelen több mű is kikerül a kezem alól. Véletlenek, szerencse, megszállottság és rengeteg munka – talán így lehet összefoglalni, mi kell a boldoguláshoz” – mondja Krisztián.

Tüntetés. Külföldi gyűjtőé © indagaléria.hu

Anyagi biztonság ide-oda, azért a művésznek nem az a legfontosabb, hogy minél több képen adjon túl. „Ha eljön hozzám egy gyűjtő, és olyan festményt választ ki, ami szerintem nem sikerült jól, lebeszélem róla” – hangzik a sajátos stratégia, amely tükrözi, hogy még a legelhivatottabb művész is bizonytalan olykor, önkritikája pedig gyakran a kelleténél szigorúbb értékítéletre sarkallja.
 
Sándor Krisztián azonban bízik magában, decemberben egyéni kiállítása nyílik. „Lesz bő két-három hónapom arra, hogy megfessem a tárlatra szánt képeket. Nincs olyan periódusom, amikor elkerül az ihlet. Akkor sem blokkolok le, ha határidőre dolgozom. Ha most a kezembe adnának egy ecsetet, kellene ugyan tíz perc, de utána mindent elfelejtenék magam körül, és belemélyednék a munkába” – meséli.

Gilly Tamás egyike azon fiatal szobrászoknak, akinek megadatott, hogy még egyetemista korában részt vegyen egy - szó szerint hatalmas - vállalkozásban. A Műegyetem megrendelésére immáron közel egy éve készülő négy, női alakot formázó három és fél méteres szobor egyikén dolgozik.

Formálódó szobrok © hvg.hu

„Tavaly nyáron kezdtük a mintázást, idén februárban a kőfaragást. Szeptemberre el kell készülnünk” - meséli Tamás, hangsúlyozva, hogy a kőfaragással most ismerkedik. Míg a munkának ebben a szakaszában csak segédkezik a profi kőfaragók mellett, addig az egyik szobor mintázását rábízták. Először egy méretarányos, harmincöt centis viaszmakettet készített, majd hungarocellből és gipszből elkészült a szobor „prototípusa”: erről mintázták a kőbe faragott alakokat. Ezek mindegyike - a méretükre való tekintettel - három kőtömbből áll össze.

Hogyan jut fiatal kora ellenére egy szobrász ilyen lehetőséghez? „A Műegyetem meghirdetett egy pályázatot a négy szoborra, amit a mi egyetemünk (Magyar Képzőművészeti Egyetem) is megpályázott. Elnyertük. Negyedévesként én vagyok a legfiatalabb a csapatban, melyet a mesterem, Farkas Ádám (az MKE tanára - a szerk.) toborzott.

Bár kővel - különösen ekkora tömbbel - korábban nem dolgoztam, nem ez az első nagy munka, amiben részt veszek. Kecskeméten művészeti szakközépiskolába jártam, és nyaranta Lakatos Pál szobrász (akkori mesterem) keze alá dolgoztam. Paksra egy '56-os emlékművet öntöttünk, és Győrbe is készítettünk egy köztéri szobrot. A legemlékezetesebb mégis az két és fél méteres Szent István szobor volt, amelyen több hónapig, napi tíz-tizenkét órát dolgoztunk. Ekkor lestem el a bronzöntés minden csínját-bínját - meséli Gilly Tamás.

„Igazából fával és fémmel szeretek dolgozni, de a többi anyagot - például a követ - is szívesen kipróbálom. Korábban mindig volt egy kiindulási alapom: emberi testrész vagy portré, abból készítettem az absztrakt szobraimat. Így állt össze egy „lábfej-sorozatom” bronzból, alumíniumból, fából. Igyekeztem egy organikus látásmódot kialakítani, és arra törekszem, hogy ezt a visszafogott, „szűkszavú” kifejezésmódot kövessem” - hangzik az önvallomás. 

Gilly Tamás. Nehézsúlyú pályakezdő © hvg.hu

Egy évfolyamon, szobrász szakon körülbelül tízen vagyunk. Minden év végén van egy „kipakolás”: a műtermeket ilyenkor kiürítjük, az osztályok berendezik saját kiállításukat, amit a nagyközönség is megtekinthet. Emellett egyéni és csoportos kiállításokat is össze lehet hozni: tavaly a POSZT (Pécsi Országos Színházi Találkozó) idején négy osztálytársammal közösen rendeztünk egy kiállítást az egyik pécsi galériában. Míg egyetemre járunk, szabadon használhatjuk  az intézményhez tartozó kőfaragó, bronzöntő, gipszöntő, hegesztő műhelyt és a műtermeket - ezt érdemes kihasználni.

A lehetőség adott, mindenki maga dönti el, él-e ezekkel. „Ez még az az időszak, amikor minden munkát elvállalok, hogy fenn tudjam tartani magam. Ha valaki nem érzi biztosan, hogy ezt akarja csinálni, akkor ne kezdjen bele. Én optimista vagyok, azt mondom, csinálni kell, nem szabad, hogy az anyagi gondok befolyásolják az embert” - vallja a fiatal művész.