- Maga aztán szerencsés ember! – állapítják meg azonnal, ha valaki bevallja, hogy szereti a munkáját, mi több a munkahelyét is. Elég sokaknak megadatik, hogy egy életen át helyesnek tartsák azt a fiatal korukban hozott döntésüket, amelynek alapján elindultak egy pályán. De ha ki is tartanak eredeti hivatásuk mellett úgy, hogy örömüket lelik benne, az egyes munkahelyek melletti elkötelezettség már koránt sem ilyen erős.

A klasszikus megállapítás szerint minden szerelem hét évig tart, s a munkahelyet is érdemes legalább hétévenként megváltoztatni. Mostanában azonban egyre távolabbra kerülünk a klasszikus korszaktól, ami abban is megnyilvánul, hogy a munkavállalók piaci aktivitása jelentősen felerősödött. Ez részben a folyamatos szakmai önképzésben, vagy iskoláztatásban nyilvánul meg, részben pedig abban, hogy az emberek könnyebben váltanak munkahelyet. A változás frekvenciája azért gyorsult fel, mert a munkahelyeken is intenzívebb tevékenység folyik, s az a bizonyos hét év (ameddig ugyebár boldogan bírjuk egy helyen) sebesebben leketyeg Azaz gyorsabban élünk, így a munkahelyeken gyorsabban jönnek a sikerek, a kudarcok, az előléptetések, a ledorongolások, a baráti kapcsolatok és a személyes ellentétek is.

Ez aztán oda vezet, hogy az adott munkahelyből a korábbiaknál gyorsabban kihozzuk a relatív maximumot. Ezután jön a stagnálás, az unalom majd a hanyatlás. A többség tisztában van ezzel, mert egyszerűen érzi, hogy egyre nehezebben képes elviselni ezt a helyzetet, amelyben a legnagyobb kihívást az jelenti, hogy a munkaidő végéig valahogy kihúzza a napot. Menni kell tehát, de merre?

Két szélső stratégia létezik, amelyek felé aszerint orientálódnak a munkaerőpiacra lépők, hogy a személyes prioritásaik mit engednek meg. Az egyik végponton azok a megfontolt (többnyire) családfenntartók vannak, akik már leszámoltak nagy önmegvalósító terveikkel, s inkább gyermekeik boldogulását kívánják menedzselni, semmint a saját karrierjüket. Ők inkább hajlandóak szürke, de biztonságos munkát választani. Úgy viselkednek, mint azok a befektetők, akik nagy befektetési alapok legbiztonságosabb értékpapírcsomagjait vagy állampapírokat vesznek. A másik oldalon azok foglalnak helyet, akikben lobog a tettvágy, akikben élesen élnek a karriereszmények, illetve az új dolgok kipróbálása és létrehozása iránti érdeklődés. Ők azok akik a tőzsdén a legkockázatosabb papírokat vásárolnák az adrenalin és a nagy nyereség kedvéért.

Az egyik csoport az átmeneti felfrissülés után újra belecsúszik a hétköznapi szürkeségbe, a másik pedig előbb-utóbb folytatja a korábbi hadakozását a környezetével és a világgal. A többség azonban a két pólus között foglal helyet, s igyekszik megtalálni az optimális munkahelyet.

A tapasztalatok azt mutatják, hogy az elégedettséget érdekes módon nem azok az emberek érik el elsősorban, akik olyan munkahelyet találnak, amely mindenben megfelel a kívánságaiknak, hanem azok, akik kénytelenek kisebb kompromisszumokat kötni. Ennek az az oka, hogy a biztonságra törekvők kicsivel több színhez, levegőhöz jutnak, kénytelenek leporolni a kreatív képességeiket, s ismét megérzik az alkotás örömét. Míg a „vadak” miközben kénytelen visszavenni egy keveset, nem rohannak el olyan értékek mellett, amelyeket a nagy pörgésben korábban legfeljebb elmosódott foltként érzékeltek. Javulnak emberi kapcsolataik is, mert lesz idejük másokkal is törődni. Ettől színesebbé válik a világuk, hiszen új nézőpontokat, gondolatmeneteket ismernek meg. Ettől nem csak gazdagodnak, hanem a többiek iránti megbecsülésük is nő, amit vissza is kapnak.

Így aztán az álláskeresés irányához érdemes egy nagyon egyszerű eszközt szerkeszteni. Egy tízes skála egyik végére azt kell felírni, hogy szürkeség, unalom, biztonság, a másik végére pedig, hogy pörgés, harc a világgal, kockázat. Aztán a skálán meghatározni azt a pontot, ahol a legszívesebben élnénk munkás életünket. Amikor ez megvan, döntsük el, hogy szívünk mélyén melyik végpont áll a szívünk legmélyéhez, elfojtott énünkhöz közelebb, s az ellenkező irányba lépjünk egy fokozatot. Az lesz a tuti jó munkahely, amely megfelel nekünk, mert elfogadható kompromisszum alakul ki a szív és az ész között.