Amikor Orbán Viktor pár éve eljátszott a gondolattal, hogy megfontolandó lenne a halálbüntetés visszaállítása, az ötlet kritikusai figyelmeztettek: a lépés összeegyeztethetetlen volna Magyarország uniós tagságával. A radikálisok oldaláról felmerült – és e körben azóta is napirenden tartott – kormányfői felvetés kapcsán csupán egy dologról nem esett szó. Arról, amivel a kormány most a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő, a maga – és a hozzá hasonló helyzetben lévők – életének törvényes befejezéséhez Strasbourgban jogi támogatásért harcoló Karsai Dánielnek üzen: „Az emberi életről nem az embernek kell rendelkeznie.”

 

Az eutanáziával kapcsolatos vita tipikusan olyan, amelynek során végre pártállás nélkül lehetne ütköztetni az érveket és ellenérveket. Érdemi konzultációs téma lehetne ez, persze nem tendenciózusan megírt kérdésekkel, ahogy az errefelé lenni szokott.

Amikor a HVG úgy döntött, pár nappal a strasbourgi tárgyalás előtt kiemelt terjedelemben foglalkozik a témával, fel sem merült, hogy állást foglaljunk. Nincs nálunk a bölcsek köve. Egy olyan szerkesztőségi közvélemény-kutatás esetén, amilyet országos reprezentatív mintán lapunk kérésére a Medián készített, alighanem házon belül is megoszlanának a válaszok. Amikor a kinyilatkoztatások helyett a legkülönbözőbb területek elismert szakértőit kértük fel arra, osszák meg a véleményüket – például a püspöktől (Beer Miklós) a biológus-etológuson (Csányi Vilmos) át írókig (Tompa Andrea, Visky András) a filozófussal (Kis János) bezárólag –, nem tettünk mást, mint ami a közszolgálatra hivatott állami média dolga lenne.

Egy, a normalitást az abnormális elé helyező országban persze az sem fordulhatna elő, hogy a kormány azt az embert támadja, akitől segítséget remél. Az Ursula von der Leyent célkeresztbe állító, „szuverenitásvédelminek” mondott kampányról Magyarország rovatunkban írunk, bemutatva, hogy saját példaképével harcol a „családbarát” kormány, amikor a hétgyermekes, kereszténydemokrata politikust támadja. A vicc kategóriája lehetne, ha nem lenne véresen komoly, hogy nagy buzgóságában a kormánysajtó már a külföldiek munkavállalásáról szóló törvénytervezetet is a szuverenitási csomaghoz sorolta, amely lehetővé teszi, hogy – a nem létező migránsgettók helyett – vendégmunkás-rezervátumok jöjjenek létre. Emellett – mint Tágra zárt kapuk című cikkünkből kiderül – a háborúk és az éhínség elől menekülők kivételével szinte bárkinek lehetővé teszi a letelepedés jogának megvásárlását, ha kisebb summáért bevásárol a jelentős részben Tiborcz Istvánhoz köthető ingatlanalapok valamelyikéből. Nem vita tárgya, hogy kellenek a munkáskezek, s ha nincs utánpótlás, szükség van „behozatalra” is, ám ahogy azt Szilágyi Katalin közgazdász elmagyarázza, ha a növekedés motorja a hatékonyságjavulást nélkülöző mennyiségi változás (még több és több akkugyár), a lengyeleket sem érjük utol soha.

Annak, hogy a világ miként halad el mellettünk, könyvtárnyi irodalma van – ezekből is szemezgettünk ünnepi könyvmustránkban. A valódi intellektuális izgalmakra, az értelmes érvek csatájára kiéhezett magyar olvasó azonban nem hagyhatja ki az Arab szemmel címmel, Közel-Kelet szakértővel, illetve az EU ukrajnai biztonságpolitikai missziójának egykori vezetőjével készült beszélgetéseinket sem.

Dobszay János

vezető szerkesztő