A világ akkor tudta meg, hogy a démon bárkit kinézhet magának – állapítja meg e héten Szellem rovatunk cikke, megemlékezve William Friedkinről, s Az ördögűző című 1973-as horrorfilmjéről. Az Orbán-kormány propagandájában éppen Magyarországot nézte ki magának a szinte Sátánként beállított Soros György, aki ellen 2017-ben indítottak mindent elsöprő ördögűző kampányt, azzal az óriásplakátokon sulykolt üzenettel: „Ne hagyjuk, hogy Soros nevessen a végén!” Most szomorú – sőt letargikus – vélemények szerint Orbán Viktor érezheti, hogy ő nevet a végén, miután a Sorostól a Nyílt Társadalom Alapítványok (OSF) irányítását átvevő kisebbik fiához, Alexhez kötött terv értelmében a szervezet kivonulna Európából. Egyelőre csak a kormánypárti véleményvezérek ülnek tort, Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója, megszálló csapatokra utalva, még távolinak látta, hogy „az utolsó Soros-katona is elhagyja Európát és Magyarországot”.

Itt maradnak viszont a kormánysajtóban szintén Soros-katonákként megbélyegzett civil szervezetek, amelyek a vádakkal szemben gyakran olyan szociális és emberjogi munkát végeznek, amire a jelenlegi hatalom sajnálja a pénzt, illetve eszében sincs áldozni. Ők most a magukrahagyatottság érzésével küszködnek, s keresik további működésük lehetőségét – fest körképet Fókuszban rovatunk. A minden külső pénzügyi támogatás nélküli, lelkes, aktivistáikat megbecsülő civil hálózatépítésre példát ad a Magyarország rovatban bemutatott Szikra Mozgalom. Az önszerveződésükkel leckét kínálnak azoknak a kormánypropagandában szintén „összesorosozott” ellenzéki pártoknak, amelyek – mint interjújában Gáspár Kristóf politológus megállapítja – kidobták a kukába az elmúlt fél évet.

Az OSF elődjével Magyarországon 1984-ben – szintén egy ellenséges, monolit hatalommal küzdve – jelent meg Soros, aki a formálódó akkori ellenzéket különböző eszközökkel támogatta, így lehetett például a Fidesznek fénymásolóflottája és országos irodahálózata, Orbán Viktornak pedig ma már agyonhallgatott oxfordi ösztöndíja. Friedkin horrorklasszikusának egyik ikonikus jelenetében a Linda Blair játszotta tinilány – akit megszállt az asszír mitológiából átemelt Pazuzu démon – feje 180 fokot fordul. Hasonló ívet írt le a Fidesz-vezér/miniszterelnök ideológiája a liberalizmustól az illiberalizmusig, a külpolitikája pedig az atlantizmustól a kelet felé fordulásig. A következményért elég egy pillantást vetni a sportszakmailag amúgy sikeres atlétikai világbajnokság VIP-páholyára, aminek kapcsán Tóta W. Árpád véleménye állít tükröt azok elé, akik nemcsak nézni, de látni is akarnak.

Díszvendég volt Tayyip Erdogan, akit Orbán az új kedvenc szövetségesének tekint, és még az sem zavarja, hogy a svéd NATO-csatlakozás ügyében a török elnök a komplett magyar külpolitikát nevetségessé tette – szól elemzésünk a keleti átjáróházról. Mert a Magyarországnál jóval nagyobb stratégiai fontossággal bíró Törökország szintén megingathatatlan vezetőjeként Erdogan más ligában játszik, és – mint a Világ rovat bemutatja – úgy tud lavírozni Kelet és Nyugat között, hogy azt neki elnézik, ha kelletlenül is.

Mike Oldfield Tubular Bells című első lemeze a Friedkin-filmnek köszönhetően vált világsikerré, és hozzá hasonlóan Portrénk szereplője, az angol társával egy korosztályba tartozó Másik János is számos filmzenét írt. Az Alfred Jarry gátlástalan, kisszerű és aljas diktátorát idéző Übü frász című dalának 2004-ben született refrénje nemcsak a szerzőjének az akkor már tíz éve tartó kiábrándultságát tükrözi, hanem azt is, amit érezhetünk a nyereségét javarészt felélő MNB veszteségének hárítása (Gazdaság) vagy a Várhegyi Éva könyvében taglalt hatalmi bankgründolás (Szellem plusz) olvastán: „Viszed az életem, viszed a pénzem, és én este a tévében csak nézem.”

NAGY GÁBOR

vezető szerkesztő