Egy rendszerváltás utáni példátlan megszorításnak köszönheti a Fidesz, hogy a kilencvenes évek közepén ellenzéki pártként erőre kaphatott. A Horn-kormány nevéhez kötődő, de máig emlegetett Bokros-csomag éppen a fideszes marketingnek köszönhetően nőtt túl önmagán, majd vált a Fidesz csodafegyverévé: politikai démonná. Ennek hatására került ki a Fidesz szótárából a “megszorítás” mint kifejezés, és így lett Orbán és csapata a családok és a magyar emberek védelmezője. Az energiaválságba belebukott rezsicsökkentés ennek az évekig épített identitásnak az egyik legfontosabb szimbóluma.
“Valóságos gazdasági közegben kell megvalósítanunk a fenntartható fejlődés programját, s ezért szükség van megszorításokra” – 1995 áprilisában nyilatkozta ezt a Magyar Hírlapnak Orbán Viktor, még ellenzékben. Ez volt talán az utolsó olyan nyilatkozatok egyike, amiben Orbán ilyen kontextusban ejtette ki a száján a “megszorításokat”. Később már legfeljebb csak véletlen elszólások, vagy nagyon körmönfont megfogalmazások esetében volt tetten érhető, ha egy fideszes politikus, pláne Orbán ilyesmiről beszélt (A hvg.hu által készített 2006-os interjúnkban Orbán Viktor a megszorításokról nem negatív kontextusban beszélt. A Fidesz sajtóosztálya akkor megjelenés előtt a hvg.hu főszerkesztőjével megpróbálta átíratni a megszorítás szót, sikertelenül.). A Fidesz egyfelől nagyon tudatosan lökte el magától ezt a kifejezést, másrészt legalább ennyire tudatosan nyomta rá a politikai ellenfeleire – függetlenül attól, hogy azok éppen kormányon vagy ellenzékben voltak. Hosszú évek rendkívül fegyelmezett politikai munkája volt ez, az így épült kommunikációs bástya akkor is stabilan áll, ha néha egy-egy kormánypárti politikus esetleg elszólja magát vagy kibeszél. Mint például Varga Judit igazságügyi miniszter, aki néhány héttel ezelőtt zárt körben, bírók előtt beszélt megszorításokról. Hogy mennyire érzékeny erre a Fidesz, mi sem bizonyítja jobban, minthogy Varga magyarázkodni kényszerült.
A Fidesz még fiatal szervezetként egy életre megtanulta, milyen politikai lehetőséggel kecsegtet az, ha a megszorításokkal mint mumussal riogathatja a választókat, és a másik oldalon azt is látta, milyen politikai kárt okozhat egy kormányzó pártnak, ha olyan intézkedéseket vezet be, amely forráselvonásokkal, adóemelésekkel és egyéb, a szavazók számára nem tetsző változásokkal járnak, és csökken az életszínvonal. A leckét egy egykori pénzügyminiszter, Bokros Lajos esete tanította meg nekik.
A rendszerváltás utáni években, 1993-1994 körül a magyar gazdaság megcsúszott, és rákerült egy olyan pályára, ami katasztrófával fenyegetett. Ezzel a politikai elit is tisztában volt, az ellenzék és a kormányoldal egyaránt. A helyzetet súlyosbította, hogy az akkori, Horn Gyula vezette MSZP–SZDSZ-es kormánnyal szemben a külföldi befektetők bizalmatlanok voltak, a gazdaság akut egyensúlyi problémákkal küzdött. Az akkori ellenzék ellenezte a gazdasági kiigazítást. Csak egyetlen ellenzéki párt volt, amelyik ha nem is a Bokros-csomagot, de valamiféle stabilizációs törekvést támogatott: a Fidesz. Az akkor még a Fidesz parlamenti padsoraiban ülő, ma már az Orbán-rezsim kritikusának számító Urbán László közgazdász például azért érvelt, hogy vissza kell fogni a költségvetésből finanszírozott fogyasztást, például a nyugdíjkifizetéseket. De ide tartozik a cikk elején szereplő idézet is, amely Orbán Viktor szájából hangzott el. Az az interjú nem sokkal azután jött le, hogy Bokros Lajos pénzügyminiszter bejelentette azt a megszorító csomagot, amitől még a kormánypárti politikusok is hidegrázást kaptak.
Ez volt az úgynevezett Bokros-csomag. Közgazdászok a mai napig vitatkoznak azon, hogy a Bokros-csomag jót tett-e az országnak, vagy sem, de az tény, hogy az amúgy szociálisan meglehetősen érzéketlen kormányzati lépés megmentette az országot a csődtől. Ennek azonban súlyos politikai ára lett: az életszínvonal csökkent, több miniszter lemondott, pedagógusok, diákok, tűzoltók tüntettek az utcákon, a kormány népszerűsége mélyrepülésbe kezdett, Bokros Lajos pedig a rendszerváltás óta a legnépszerűtlenebb politikus lett.
Orbánék azonban tanultak a kormánypárt kárából. A Fidesz, amely 1994-ben még szorgalmazta is a megszorításokat, a Bokros-csomag társadalmi fogadtatását látva, az emberek hangját meghallva a leghangosabb ellenzője lett. Ehhez persze kellett az MSZP–SZDSZ-kormány rossz kommunikációja is, az, hogy a közgondolkodásban a “reform” és a “megszorítás” szavak hallatán a legtöbb ember libabőrös lett. Ekkoriban még gyerekcipőben járt Magyarországon a politikai píár, az egyszerű, közérthető üzenetek helyett a politikusok gyakran olyan kifejezéseket használtak, amelyet csak egy szűk elit értett meg. Emlékezetes jelenet volt például, amikor a Bokros-csomag ellen a Kossuth téren tüntető diákok közé ment Bokros Lajos, hogy megpróbálja megmagyarázni, mit miért tesz, de a demonstráló fiatalok kifütyülték őt.
A Fidesz felismerte, hogy a Bokros-csomag nem csak a gazdaságról, nem csak a pénzügyekről szól, hanem jóval több ennél. Így lett a Bokros-csomag egy olyan viszonyítási pont, egy olyan politikai szimbólum, amihez képest a Fidesz meghatározza magát. A Fidesznek, amely 1994-re egy kicsiny parlamenti frakcióra zsugorodott, valójában jól jöttek a megszorító intézkedések, hiszen ellenzékben könnyen ekézhette a válságkezelő kormányt. Az idő az ellenzéknek dolgozott, míg az MSZP népszerűségét gyakorlatilag legyalulta az antipolitikus pénzügyminiszter. A Bokros-csomag elleni kirohanásokkal az akkor még “tiszta” párt úgy tudta pozicionálni magát, mint egy olyan politikai alakulat, amely a rendszerváltás veszteseinek az oldalán áll. És mivel a vesztesekből több volt, mint a nyertesekből, a siker sem maradt el: a kisgazdákkal karöltve 1998-ban a Fidesz alakíthatott kormányt.
Ahogy a “rezsicsökkentést”, úgy a Bokros-csomag emlékét sem engedhette el a Fidesz 1998 után sem, a megszorítások szelleme továbbra is fontos identitásképző szerepet töltött be. Még a 2002-es kampányban is a Fidesz egyik fő témája a baloldal megszorító politikájára, a Bokros-csomagra épült, szembeállítva az első Orbán-kormány egyik vívmányával, a Széchenyi-tervvel. Igaz, ezt a csatát Orbán nem nyerte meg, de az már tisztán látszott, hogy a populista politikára vevők az emberek: a következő miniszterelnök Medgyessy Péter pénzszórása is ezt az irányt követte. Akkoriban sokan gondolták úgy a balliberális oldalon, hogy marketingben a Fideszt kell követni.
A mai harmincas generáció nem lehetnek élő emlékei a Bokros-csomagról, de a Fidesz még most is tud Bokros Lajossal riogatni. A 2022-es kampányban az egykori pénzügyminisztert idézték a kormánypárt propagandistái, mondván, Bokros szerint ha a baloldal nyer, akkor megszünteti a rezsicsökkentést.
A Bokros-csomag célkeresztbe állításával a Fidesz már a kilencvenes évek második felétől rá tudta égetni az akkori MSZP–SZDSZ-koalícióra a “népnyúzó” billogot. Ez tökéletesen illeszkedett abba a narratívába, amire a Fidesz a mai napig építkezik: a fideszes valóságértelmezés szerint a magyar “baloldal” csak megszorító, “népnyúzó” intézkedésekkel reagál a válságokra, úgy, ahogy azt a külföldi pénzügyi körök (például az IMF) megkövetelik, ellentétben a Fidesszel, amely nem ismer olyat, hogy megszorítás.
Ezzel a történetmeséléssel a Fidesz is szűkítette ugyan a mozgásterét, de ez valódi hátrányt nem okozott neki. Leginkább azért nem, mert egészen mostanáig Orbán Viktor egyik kormányának sem kellett olyan erős válsággal szembenéznie, mint a háborúval, energiaválsággal és inflációval terhelt mostani, ami valóban megmutatja, mennyire sebezhető egy ország.
Az első Orbán-kormány idején nem volt szükség gazdaságstabilzációs intézkedésekre – közgazdászok szerint részben éppen a Bokros-csomag hatása miatt. Ám 2010-ben kormányra kerülve már a Fidesz is megszorítani kényszerült, amikor Angela Merkel Orbán Viktor értésére adta, hogy nem lehet 3 százalék fölötti a hiány. Ez volt az az időszak, amikor a kormánypárti politikusok kínosan ügyeltek arra, hogy még véletlenül se ismerjék be, hogy egy-egy kormányzati intézkedés bizony megszorítás, még ha nem is így nevezik.
Össze se lehet hasonlítani a Bokros-csomag csípősségével, de 2011-2012 környékén szép számmal akadtak olyan kormányzati döntések, amelyeket nyugodtan hívhatunk megszorításoknak: adóemelések, a korkedvezményes nyugdíj megszüntetése, a felsőoktatástól elvett pénzek, a magánnyugdíjak einstandolása, hogy csak néhány példát említsünk. Bár ezeket a Fidesz nem nevezte megszorításoknak, egy kis politikai veszteség nélkül még így sem úszta meg. 2012 nyarára tízéves mélypontra került a kormánypárt támogatottsága (22 százalékon állt). És bár ekkor az MSZP a Fidesz nyakában loholt, de még így is a kormánypártnak volt a legnagyobb támogatottsága.
Ám a Fidesz népszerűségének csökkenése nem tartott sokáig, a párt megtalálta a csodafegyvert a rezsicsökkentésben, amellyel lényegében hatósági árassá tették az energiafelhasználást, és arra kötelezték a szolgáltatókat, házmestereket, hogy szorgosan hirdessék, kinek köszönhető az égi adomány. 2013 őszére már megerősödött a kormánypárt.
Mindehhez a rezsicsökkentés mellett talán az is hozzájárult, hogy a második, nyíltan unortodox gazdaságpolitikát követő Orbán-kormány kritikusainak nem lett igazuk. Több, a Fidesszel szemben kritikus közgazdász 2011 és 2012 környékén összeomlást vizionált, mondván, a brüsszeli és washingtoni jelzéseket rendre figyelmen kívül hagyó Magyarországot az IMF és az EU cserbenhagyja, a piac pedig „szétszedi”. Nem így alakult a történelem. A Fidesz 2014-es választási győzelme után még a Magyarországot “maffiaállamnak” nevező közgazdászok között is akadt, aki elismerte, hogy bizonyos értelemben hasznos volt a magyar gazdaság számára, hogy az Orbán-kormány szakított azzal a doktrínával, amely szerint egy gazdasági válság idején csak a megszorítás és a spórolás az egyetlen üdvözítő út. Négy évvel később ugyan a mindent beborító migránsozás volt a kampánytéma, de ha a gazdaságra fókuszált volna az ellenzék, akkor sem tudta volna megszorongatni a kormánypártot: csökkent az államadósság, az emberek adóterhe, és gyakorlatilag teljes lett a foglalkoztatottság – még akkor is, ha a számok mögé nézve azért nem ennyire rózsás volt a kép.
A rezsicsökkentéssel a kormány egyszerűen elfedte a választók elől a valós képet, gyakorlatilag elzárta őket a valóságtól. Azok, akik nemrég még azt hitték, viszonylag olcsó a gáz és az áram, most már kénytelenek felébredni és szembenézni azzal, hogy kilenc, de akár tízszeres is lehet a különbség a mesterségesen alacsonyan tartott és a piacon lévő energiaárak között -– és ezen a forint romlása csak ront. Hasonló folyamatok várhatóak az üzemanyagpiacon is, hiszen ahogy a rezsicsökkentés, úgy a benzinársapka sem fenntartható, bármit is állít a kormányzati propaganda.
Talán éppen a szemfényvesztő politika miatt, de ahogy korábban, úgy a 2022-es választások előtt szintén gazdasági összeomlást vizionáltak Orbánék ellenfelei, amit jelentős megszorítások nélkül nem élne túl az állam. Igaz, ezt már nemcsak az ellenzék gondolta így, de még a Matolcsy György vezette jegybank is hasonló jelzéseket küldött a kormány felé. Az ellenzékiek közül sokan abban bíznak, hogy ha megszorít a kormány, akkor szavazókat veszít, ezáltal sebezhetővé válik a megdönthetetlennek tűnő rezsim.
Kétségtelen, hogy hosszú idő után ez az első olyan időszak, amikor egy olyan válsággal néz szembe a kormány, amelynek eredője részben tőle független, elég csak a háborúra vagy éppen az emelkedő energiaárakra gondolni. A jegybank tehetetlensége, a rezsicsökkentés sávos kivezetése és az, hogy Brüsszel szerint nem történt előrelépés a jogállamiság ügyében mindenesetre egytől egyig baljós jelek a Fidesz, de az ország számára is.
Most az sincs kizárva, hogy a kormány holdudvarához tartozó értelmiség, amely néhány nappal az áprilisi választások után a Mandineren kételkedett a baloldali vagy független szakértők vízióiban, miszerint egy összeomlás felé tart Magyarország, téved. Zsiday Viktor elemző például korábban azt fejtegette, hogy amennyiben nincs kiegyezés az EU-val, és jelenlegi formájában fenntartja a kormány a rezsicsökkentést, miközben magasak maradnak az energiaárak, akkor a GDP 5 százalékát elérő “speciális gazdasági műveletre” lesz szükség, egy ilyen intézkedés viszont közelíti majd a Bokros-csomag méretét. A kormányközeli Mathias Corvinus Collegium gazdaságpolitikai műhelyének vezetője, Sebestyén Géza vitatta ezt, míg egy századvéges elemző azt magyarázta: “a rezsicsökkentés nem egy politikai termék, hanem egy hungarikum, ilyen értelemben pedig szerves elemét képezi a nemzetgazdasági megközelítéseknek Magyarországon”.
Az már tisztán látszik, hogy Magyarország rendkívül sebezhető, a “magyar családok védelme” pedig nem több, mint politikai marketing. Kérdés, hogy az ötödszörre, ráadásul ismét kétharmaddal megválasztott Fidesz-kormány mennyire lesz sebezhető egy ilyen helyzetben. Valószínűleg sok függ attól, hogy a kormánypropaganda mennyire tudja a háborúra fogni a bajokat, mennyire hiszik el az emberek, hogy a gyenge forintról, az inflációról és úgy általában minden rosszról a háború tehet, míg a kormánynak nincs semmiben felelőssége.
A Bokros-csomag idején merőben más volt a felállás: a Horn-kormány mögött nem sorakozott fel annyi hívő, mint amit a Fidesz a saját szavazóbázisán belül a magáénak tud. A korabeli kormánykoalíció nem üzemeltetett olyan olajozottan működő propagandagépezetet, amelyik egyszerűen és nonstop tudta sulykolni a kormányzó párt egyszerű üzeneteit, a közmédia függetlenebb volt, és még létezett úgynevezett ellenzék is (köztük a Fidesz), amely a hangját is tudta hallatni, mi több, politikai stratégiát tudott építeni a megszorításokra. Ugyanakkor nem volt külső válság, nem volt a hagyományos sajtón kívül működő szociális média, és a nemzetközi térben sem kereste a konfliktusokat az akkor regnáló kormány, és Oroszország nem háborúzott.
Úgyhogy most, hogy a legfontosabb politikai termékét, a rezsicsökkentést gyakorlatilag feladta a kormány, minden a politikai kommunikáción és a kreativitásukon múlik. Az a történetmesélés, amit a Fidesz oly mesterien elsajátított az elmúlt években, valójában most lesz először, élesben, egy igazi válságban tesztelve.
