Az elmúlt 12 évben a Fidesz tökélyre fejlesztette Magyarországon az ellenségkeresést. Megszokhattuk, ha valami rendhagyó történik a világban, esetleg a Fidesz ki akarja terjeszteni a csápjait a közélet és a közpénz eddig érintetlen területeire, a legelső lépés a kommunikációs ösvény kikövezése, egyszóval annak az üzenetnek a megtalálása, amely eltereli annyira a közvélemény figyelmét, hogy a háttérre már senki se figyeljen. A narratívák célja egyfajta állandó veszélyhelyzetet sugallani; valamit, ami már beférkőzött közénk, de a kormány még meg tudja állítani. Valamit, ami kellően bonyolult ahhoz, hogy az átlagember ne lehessen biztos benne, hogy nem csak falra festett ördög, de kellően egyszerű ahhoz, hogy a propaganda terjesztői egy levegővel el tudják mondani. A példák a könyökünkön folynak ki: rezsi, Brüsszel, Soros, migránsok, baloldal, külföldi tőke, LMBTQ-lobbi, Gyurcsány, háborúpárti ellenzék.

A játék része az is, hogy a kormányzati narratíva egy témára tereli a figyelmet, így a háttérben gyakorlatilag bármit megtehet. A homofóbia módszeres felépítése 2021-ben például eltakarta a közvagyon alapítványokba mozgatását, a „sikeres” járvány elleni védekezés alatt pedig tovább gazdagodott a NER gazdasági elitje, és a lista hosszan folytatható.

Túry Gergely

Csakhogy 12 év alatt a kommunikációs kígyó óhatatlanul is a saját farkába harapott,

és a feszültségkeltés mára nem csak a Fidesz szektásodását és a kampányokat segíti elő. Legalább ilyen fontos feladata elfedni, hogy a kormány olyan helyzetekből próbál velük kilavírozni, amelybe saját magát sodorta.

A saját rezsicsökkentésünket fizetjük az extraprofitadóval

„Igazságtalan extraprofithoz jutó vállalatoktól, bankoktól kér a kormány hozzájárulást” – így fogalmazott Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter a múlt heti kormányinfón az Orbán Viktor által egy nappal korábban bejelentett válságintézkedésekre, amelyek a bank-, energia-, reklám-, gyógyszer-, telekommunikációs-, közlekedési- és biztosítási szektoroktól vonnak el többszázmilliárdos összeget. Egészen pontosan: azt a profitot, amellyel nem számoltak előre a vállalatok.

A kutya ott van elásva, hogy a Fidesz elhitette az emberekkel, hogy a piachoz igazodás olyan kérdés, amelyet a politika és a választási kampány bármikor felülírhat. Ez viszont a kormány ópiuma lett: mivel nem biztosak benne, hogy anyagi segítség hiányában is elég erős lenne-e az általuk kínált ideológiai kötelék a hatalom megtartásához, így kockáztatni sem mernek. A 2014-es választásokhoz időzített rezsicsökkentésnek tehát maradnia kell, a 2022 elején kiosztott 1000 milliárd forint már a pénztárcákban és a költés (és az infláció) által felfűtött gazdaságban található, az árstopok pedig a rezsicsökkentéshez hasonlóan a mindennapok részévé váltak, azokhoz nyúlni öngóllal fenyeget. Pedig már az elején lehetett tudni, hogy az döntések inkább előbb, mint utóbb fognak visszaütni.

Veres Viktor

A kormánykommunikációban – ahogy azt Gulyás idézett mondata is mutatja – ez úgy jelent meg, hogy Orbánék az emberek pénztárcáit védik, miközben a multik gazdagodnának. Az egészpályás letámadás azonban sokkal inkább bunkerfoci a gyakorlatban,

hiszen a kormány aligha az embereket, mintsem saját magát védi attól, hogy bedőljön a jólétpolitika.

A Fidesz más szempontból is most eszi meg a saját főztjét. Ahogy arról a hvg.hu Fülke című podcastjában is szó volt, a múlt héten bejelentett válságintézkedések akkor is megszorítások, ha ezt a szót a Gyurcsány-Bajnai-korszakkal szerette volna összehegeszteni a kormány. A rezsicsökkentési és honvédelmi alapok 60 százalékát a kiadások csökkentése; elvétel a minisztériumi költségvetésekből, állami beruházások átütemezése és piaci beruházások csökkentése adja. A maradék 40 százalék jöhet a következő két évben a nagy cégek megadóztatásából – ha azonban egy piaci szereplőnek megvágják a profitját, azt egyedül a fogyasztók kárára tudja helyreállítani, ez pedig az inflációval párosulva hamar oda vezet, hogy az emberek a saját rezsicsökkentésüket fizetik ki, többszörösen közvetett úton.

Juhász István András

Ez maga a megszorítás.

Az elmúlt 12 év kommunikációja azonban mindennemű átláthatóságot és számonkérhetőséget eltüntetett a közéletből, a tökéletes kormányzás illúziója pedig arra sarkallja a Fideszt, hogy folyamatosan újracsomagolja az intézkedéseit. A kormány úgy beszél a válságról, mintha folyamatosan egy lépéssel előrébb járna a mindenkori krízisnél, ellenkezőjének elismerése pedig fel sem vetődik, ezzel további nyomást helyezve a negyedik NER-ciklusban egyre nagyobb szerepet kapó gazdasági- és propagandagépezetre.

Ukrán életekkel az oroszbarátságért

Mindez annak ellenére történik, hogy Orbán Viktor már idén is kapott egy esélyt arra, hogy hosszútávú hibákon javítson. Az ukrajnai háború kitörése után Európa képes lett volna elnézni a magyaroknak az évtizedes Putyinsimogatást, mindössze annyi lett volna az ára, hogy a kormány szívből kimondja: Magyarország az Unió része, és nem csak akkor, amikor pénz kell.

A Karmelitában azonban nem kockáztathatták meg a külpolitikai fordulatot – Orbánnak láthatóan kevésbé fáj páriának lenni Brüsszelben, mint a gondosan épített Euroszkeptikus kártyavárat lebontani otthon.

Tény: a kormány rövidtávon hibátlanul kezelte az ukrajnai háború kitörését, jó eséllyel annak köszönhetik a negyedik kétharmadot is, hogy kellően hamar ugrottak rá a békepártiságra. Az idő mégsem Orbánt igazolja, hiszen a háború nem ért véget április 3. után, és ugyan itthon el lehetett adni azt, hogy Márki-Zay Péter és Volodimir Zelenszkij háborúba vinné a magyarokat, a kontinensen már nehezebb ezt tálalni.

AFP / Bart Maat

Európa fájdalmas történelmi tapasztalatból nem engedékeny Putyinnal szemben, Orbán viszont ha akarna, akkor sem tudna igazából szabadulni Moszkvától:

az olajembargó vitája nemcsak a rossz külpolitikai döntéseket, hanem a sokkal nehezebben megfordítható orosz energiafüggést húzza alá.

Tehát hiába az ujjal mutogatás az Unió atombombájára, amely Ukrajna miatt a magyar gazdaságot hivatott elpusztítani, a valóságban megint a saját döntései ütnek vissza a kormányra – és itt még a gázszankciók nincsenek is a képben.

A lezárt kórházak segíthették a „sikeres” járványkezelést

A koronavírus-járvány kitörésekor minden ország bezárkózott, az első hullámban pedig a magyar kormány is gyorsan cselekedett, amely vitathatatlanul hozzájárult 2020. tavaszi időszakának alacsony halálozási rátájához.

Más kérdés, hogy ugyanezen hónapok sikeressége olyan eszközt adott a kormány kezébe, amelyet később folyamatosan kellett használnia, hogy a saját, felelőtlen döntései ne sodorják bajba. Ahogy az első hullámban a lélegeztetőgép-bizniszt és az alacsony tesztkapacitást kritizálóknak fel lehetett mutatni egy eredményes mutatót, úgy a kormány konzekvensen a jó statisztikákra mutatott, amikor minden más azt sugallta, hogy a politikai vezetés emberéletekkel játszik.

MTI

Így lett az a fókuszban,

• hogy a járvány elsősorban idős és alapbetegségekkel rendelkező emberekre veszélyes,
• az, hogy a Covid-statisztikákba mi több mindent beleszámolunk, mint mások,
• vagy éppen az, hogy nálunk voltak először keleti vakcinák és nálunk nőtt a kezdetekkor a leggyorsabban az átoltottság.

Mindeközben a késői zárás a második hullám kezdetén, a bizonyítottan kevésbé hatékony Sinopharm-oltások, a hamar platóhoz érő vakcinakampány, és mindezekből összeadódóan a tény, hogy Magyarország lakosságarányosan többször is, olykor hetekig Európa a legrosszabb halálozási statisztikáit produkálta, jól mutatja, hogy a kormány a saját kezét mosta a sikerpropagandával.

A kórházak teljes lezárása miatt pedig sosem tudjuk meg, igazából milyen felkészültséggel vágtunk neki a járványnak, és talán sosem értjük meg, mennyire is volt hősies az a munka, amit az orvosok végeztek. Az biztos, hogy a járványt megelőző 10 évben az egészségügy nem kapta meg azt a fajta odafigyelést, amely lehetővé tette volna, hogy sokkal jobban megússzuk a járványt; a következő ciklus katonás vezetése pedig nem kecsegtet azzal a reménnyel, hogy átláthatóbbá válik a betegellátás Magyarországon.

Túry Gergely

Ideológiai öngól

Értelemszerű, hogy a NER eddigi 12 évének legutóbbi ciklusában kezdett el visszaütni igazán a pillanat mindenkori uralása, az elhúzódó háború és gazdasági válság pedig újra és újra szembesíti a kormányt azzal, hogy a következetesség és a tényleges népképviselet elengedhetetlen egy rendszer fenntartásához. A helyzetet tovább nehezíti az, hogy ezzel egyidőben üthet be a demokrácia módszeres leépítéséből következő csapás Európából, mégpedig az uniós források visszatartásával: bár az autoriter fordulat valóban bebetonozta Orbán Viktort Magyarországon, Brüsszelben a saját politikai hagyatéka hozza a legrosszabb helyzetbe.

Ebben eddig kiválóan lavírozott a kormány. Kérdés, hogyha mindezt egy háború, egy gazdasági krízis, és egy jogállamisági és egységességi kérdésekben magára talált Unió mellett kell megtennie, meddig hozhat olyan döntéseket, amellyel saját magát üti az otthoni imázs megtartása végett.