A DJ-ként Christian Rythmique művésznéven dolgozó kárpátaljai magyar származású Skirjak Krisztián és családja az orosz invázió előtt a Kijev melletti Bucsa városában éltek, onnan menekültek el még időben. A városban egy hónappal ezelőtt tárták fel a minden jel szerint az oroszok erők által elkövetett tömeggyilkosságok és tömegsírok nyomait. A férfi nemrég visszatért Bucsába, majd elkezdett segítséget szervezni a városnak, hétfőn Ungváron értük utol, ahol arról mesélt, mit látott, mit érez a gyilkosságokat tagadó magyar nyelvű kommentek láttán és hogyan látja a jövőjüket Ukrajnában.

hvg.hu: Mikor és hogyan hagyták el Bucsát?

Christian Rythmique: A háború harmadik napján. Az egyik kereszteződésnél tudtuk, hogy alapvetően jobbra kéne mennünk, mégis rövid mérlegelés után inkább balra kanyarodtunk, a mai napig nem tudom, miért. Akik jobbra mentek, azokat nem sokkal később tűz alá vették orosz BTR-ekből, 6-700 méter távolságból. Sokan nem tértek vissza onnan.

hvg.hu: A családja hol van most?

C. R.: A feleségem és a gyerekem Prágában rokonoknál. Nyugodtabb így. Én például ma is légiriadóra ébredtem Ungváron.

hvg.hu: Visszatérhet még az élet Bucsába? Hogyan néz ki most a kisváros, ahol alig pár hete tömeggyilkosságok történtek?

C. R.: Bucsában elsősorban kézifegyverekkel végeztek ki embereket, míg a többi Kijev környéki kisvárosban, például Irpinyben és Borogyankában a tüzérség végezte a legnagyobb pusztítást. Ott szinte teljesen megsemmisült a helyi infrastruktúra, viszont sikeresebb volt az evakuálás. Bucsában egyszerűen levezették az oroszok a pincébe az embereket és agyonlőtték őket.

hvg.hu: Milyen volt visszatérni?

C. R.: Megdöbbentő. Még úgy is, hogy a híradásokból és a szomszédjaimtól is kaptam videókat az ottani állapotokról. 70 kilométerre Kijevtől már elkezdtek sűrűsödni a kilőtt, kiégett orosz roncsok az út szélén, a szétlőtt autópálya. Aztán közelebb érve már minden 100 méteren szembejöttek a borzalmak, a holttestek, vagy ahol a tetemek már nem maradtak, ott alig felismerhető emberi maradványok.

Bucsába befele menet már látszottak a jelei annak, amit korábban hallottam, hogy az orosz katonák a visszavonuláskor már vaktában lőtték az épületeket gépfegyverekkel, de tüzérséggel is, csak hogy még utoljára minél több kárt okozzanak. Nem tudom például, milyen katonai célpontot jelenthettek a panelházak lakásai, ahol hatalmas lyukak tátongtak. Úgy tudom, hogy ekkor már 80 százalékban körülvették őket az ukrán erők és látva az utolsó lehetőséget a még ellenőrzés alatt tartott útvonalakon át hagyták el a régiót.

Ennek ellenére sokkal jobban megmaradt bennem a túlélők életöröme. Könnyebb számontartani azt, ami épen maradt és innen újraindítani az életet. Legalábbis Bucsában egyértelműen ez az atmoszféra uralkodott.

hvg.hu: Beszélt olyan emberekkel, akik végigélték a megszállást?

C. R.: Igen, beszéltem például egy 50-60 körüli úrral, aki a szomszédban lakó barátjával kiment gyűjtögetni, mikor visszavonultak az oroszok. Hazavittek egy-egy RPG-t (vállról indítható páncéltörő gránátvető). Pár napra rá viszont visszatértek az oroszok. Ez az úr beszélt oroszul, kidumálta magát, mikor betörtek hozzá házkutatni, a szomszédjánál viszont megtalálták az RPG-t, levitték a pincébe és ott helyben agyonlőtték.

Skirjak Krisztián

Egy 14 éves srác pedig arról beszélt, hogy letartóztatták, mikor az utcán flangált a házuk előtt. Néhány pofont kapott a fogvatartása alatt, de megúszta. Pedig kifigyelte az orosz állásokat és vitte az infót a város oroszok által kevésbé ellenőrzés alatt tartott részében lakó nagymájához, ahol tájékoztatta az ukrán erőket.

Több ilyen sztori van, de nem is a tartalmuk, ami megdöbbentő sokszor, hiszen rengeteget olvasni a sajtóban is. Inkább az, hogy ezek az emberek mindezt már mosolyogva mesélik, mert életben vannak.

A mi lakásunkat csak egy repesz találta el, már most vissza tudnánk költözni, de az infrastruktúra még teljesen halott, nem működnek az üzletek, a szolgáltatások, a szupermarketek jó része megsemmisült, vagy ki van fosztva.

hvg.hu: Ön tudott segíteni a helyreállításban vagy az ellátás újraindításában?

C. R.: A bátyámmal egy alapítványt működtetünk, április közepén egy mentőautót juttattunk el Bucsába adományokkal megpakolva. Az emberek pedig nem azzal fogadtak, hogy „Na, mit hoztál?”, hanem meghívtak ebédelni abba a pincébe, ahol addigra már heteket töltöttek el. Azért a pincébe, mert amikor érkeztem, megint épp légiriadó volt. Ők akkor már nem a veszteségekkel voltak elfoglalva, hanem az újrakezdéssel.

hvg.hu: Pár hete a háború előtti időszakról posztolt képeket, ahogyan írta, azért nem friss felvételeket, mert „még léteznek olyanok, aki számára vitathatóak lehetnek ezek a fotók”. Mindig is lesznek, akik nem hiszik el, ami ott történt, Magyarországon is vannak ilyenek szép számmal. Mennyire sérti ez önt, mint bucsai lakost?

C. R.: Semmiképp nem nevezném sértődöttségnek. Fáj. Nagyon. Hiszen magyar vagyok. Az első pár napban felháborodtam, de aztán egy idő után már eredménytelennek láttam és látom most is az erről zajló vitát a közösségi médiában. Ez inkább hitkérdés azok számára, akik kételkednek benne, hogy ez a tömeggyilkosság megtörtént és az oroszok követték el, hiszen erre számtalan bizonyíték van. Nem tudom, mi kellene, hogy történjen ahhoz, hogy ez a hozzáállás megváltozzon, én már nem megyek bele a felesleges magyarázkodásba. Azokat érdemes vagy lehet meggyőzni, akik még nem döntötték el, hogy hisznek-e majd a bizonyítékoknak, inkább látni szeretnék őket.

Skirjak Krisztián

hvg.hu: Mi lehet ennek az alapja a magyar társadalomban?

C. R.: 10–12 év propaganda. 2014 után is általánosan elfogadott vélekedés volt, hogy Ukrajnában nácik kormányoznak és folyamatosan zajlik az elukránosítás és a magyarok elnyomása. Továbbá az orosz narratíva, hogy az ott élő oroszoknak az ukrán elnyomás elleni felkelésével indult meg a háború Donbaszban. A magyar nép egy része egyértelműen negatív elképzeléssel rendelkezik az ukránokról.

hvg.hu: Ez a kép azért nem tegnap született és a magyaroknak vannak történelmi tapasztalatai is. Nagyon leegyszerűsítve: „Ti rosszul bántatok a mieinkkel, miért vártok most segítséget, miért várjátok, hogy higgyünk nektek?”.

C. R.: Én már a független Ukrajnában születtem magyarnak. Magyar nyelvű iskolába jártam Ungváron, ennek ellenére én teljesen beilleszkedtem, sajnos, vagy nem sajnos. Most is használom a magyar nyelvet otthon, vagy a családdal. Nem éreztem, hogy elnyomtak volna, hogy elvették volna a jogaimat. Ukrán és magyar barátaim is vannak. A rendszernek persze vannak hibái, én lyukaknak szoktam nevezni őket. Az oktatási törvényben egyértelműen van ilyen bőven. A lyukak viszont két oldalra vezetnek. A másik oldalon ott van, hogy aki Ukrajnában él ukrán állampolgárként, annak, ha nem is kötelező, de érdemes megtanulnia ukránul.

Ott vannak persze a szélsőséges nacionalisták és a bűnözők, akik magyar emlékműveket rongáltak a KMKSZ épületétől az ungvári Petőfi-szobort megrongálókig. Ez azonban nem egyenlő az ukrán kormány és főleg nem a regionális politikai vezetéssel, akik itt szocializálódtak ebben az etnikailag rendkívül kevert kulturális közegben, ahol évszázadok óta élnek együtt románok, lengyelek, magyarok, zsidók, ukránok, oroszok. A helyi vezetés nem is tehet mást, minthogy felismeri, az itt élő nemzetiségek közti egyensúly fenntartása létfontosságú, főleg most. Az elkövetők bíróság elé kerültek, van, aki börtönbe és elég részletesen feltárták az orosz provokációt mögöttük.

A szélsőségesek politikai támogatottsága rendkívül alacsony ma Ukrajnában. Ez a néhány szélsőjobboldali, monomániás tüntető pedig most egyébként éppen keleten harcol és védi többek között a kárpátaljai magyarokat is.

hvg.hu: Tart attól, hogy az orosz haderő célpontjává válhat Kárpátalja is, ha az ukrán hadvezetés megpróbálja infrastrukturális központtá alakítani a hátországban?

C. R.: Azok után, hogy az oroszok számára kulturálisan és történelmileg is fontos várost, ahogy ők nevezik „Odessza mamát” is sikerült húsvét idején folyamatosan lőni, senki nincs biztonságban. Ott például egy három hónapos kisbaba is meghalt a bombázásban. Putyinnak nincs már túl magas ár Ukrajna „észhez térítéséért”.

Skirjak Krisztián

hvg.hu: Hogyan tudna segíteni Magyarország, mennyire tartják számon, hogy eddig hogyan segítettek a magyarok?

C. R.: Itt megállok akkor, most a magyar néphez fordulok. Ukrajna hihetetlenül köszöni azt a segítséget, amit a magyarok adnak. Nem szeretnék politizálni, de ha a hivatalos csatornákon is egyértelmű lenne Magyarország álláspontja, az is sokat jelentene. Tisztább az, ha az ásót ásónak nevezik. A háborús bűnöst pedig háborús bűnösnek.