Magyarországon nagyon úgy fest: egy politikusnak csak akkor kell távoznia, ha a közvetlen személye, és nem a munkaköri tevékenysége körül alakul ki botrány. Bangóné Borbély Ildikónak azonnal mennie kellett, ahogy lebukott a diplomájával – korábban viszont sem a patkányozásért, sem egyéb megszólalásaiért nem vonták felelősségre. Völner Pál is azt követően mondott le, hogy fény derült a kenőpénzbotrányra, a Pegasus-lehallgatások aláírásáért nem kellett felelősséget vállalnia. Hasonlóan; Szájer József, Borkai Zsolt és Kaleta Gábor magánéleti- és szexuális botrányokkal számolta fel a politikai karrierjét, lassan tíz éve pedig Schmitt Pálnak is az lett a veszte, hogy kiderítettük: plagizálta a doktori munkáját.

Túry Gergely

Ezenkívül viszont aligha mozdítanak el politikusokat bármiért, ami a hivatalukban történt. Varga Judit pozíciója Orbán Viktor szerint sincs veszélyben, hiába kötődik helyetteséhez a Schadl-ügy, hiába illeti őt a felelősség amiatt, hogy a Pegasus szoftvert szervezett bűnözéshez és terrorizmushoz nem köthető emberek, például független újságírók megfigyeléséhez is használhatták. Palkovics László, miután az ITM vezetőjeként felrúgta a Diákváros terveit a Fudan Egyetemmel kötött megállapodással, nemhogy lemondott, hanem új megbízatást kapott. Simonka Györgyöt milliárdos költségvetési csalással vádolják, Farkas Flórián ügye öt éve tart a Híd a munka világába program miatt, mégis mindketten a parlamentben ülnek.

És persze az sem biztos, hogyha valaki személyes botrányba kerül, annak következménye lesz. Emlékezzünk: Szijjártó Péter egyszerű magánéleti ügyként hallgathatott a Szíjj László milliárdos jachtján töltött vakációjáról, Rogán Antal helikopterezése is feledésbe merült (és a Schadl-ügyben érintett kampányfőnökének egyetemi csalása miatt sem méltatott még magyarázatra senkit), Orbán Viktor pozícióját pedig nem mozgatta meg túlságosan sem lánya és veje vagyonosodása, sem édesapja kastélya Hatvanpusztán. De ugyanígy elfelejthettük azt is, hogy Semjén Zsolt luxusvadászatra járt, és annak sem lett következménye, hogy Kórozs Lajos MSZP-s képviselő álmentőssel próbálta a kórházkiürítések témáját meglovagolni az első járványhullám idején.

A stílus maga az ember

MTI / Illyés Tibor

De miért?

A lemondás alapvetően egy etikai kérdés, ami három morális alappilléren áll – írta 1999-ben J.Patrick Dobel, a Washingtoni Egyetem professzora. Dobel szerint egy tisztségviselő és a hivatalának kapcsolata azon alapszik, hogy az illető tiszta erkölccsel rendelkezik, vállalja a pozícióval járó felelősséget, és hatékonyan végzi a munkáját. Ezekkel felelős mind a feletteseinek, mind az embereknek, pláne, ha utóbbiak választották meg. Dobel elmélete szerint ha e három pillérből az egyik megremeg, az illető erkölcsi ítéletén múlik, hogy távozik-e, amennyiben viszont már kettő, mindenképp el kell hagynia a pozícióját. A gyakorlatban Dobel gondolata úgy hangzik, hogy ha valaki erkölcstelen ügybe keveredik, de ez nem érinti a munkaköri integritását, akkor nem feltétlenül kell felállnia, amennyiben viszont ez kihat a pozíciójával járó emberi elvárásokra, szinte biztosan távoznia kell. Ugyanígy igaz az is, hogyha valaki becsületes ember, de rosszul, vagy kellő tartás nélkül végzi a munkáját, semmi sem legitimálja a maradását.

A lemondás egyébként korábban, a második világháború utáni, de még az internet előtti időszakban népszerű kríziselhárítási technika volt. A közhivatalok gyakran és könnyedén áldozták be az embereiket, akik azzal, hogy elvitték a balhét, látszólag meg is oldották a figyelemelterelést – a politika legalábbis kukacos almaként dobta ki őket a kosárból. Az viszont mindig is látszott: a politikusok felelősségvállalásának csak egy válfaja a lemondás, és egészen gyenge hatású, amikor arra használják, hogy beismerés helyett elfedjék az ügyeket.

Mindeközben a politikusok rendszerint ódzkodnak attól is, hogy a legtermészetesebb emberi reakciót adják, ha hibát vétenek: bocsánatot kérni. Tény, egy bocsánatkérés nagyon jól és nagyon rosszul is elsülhet, hiszen minden ügy és minden ország társadalmi elvárásai különbözőek – egy nyilvános megbánást tanúsító (vagy színlelő) közszolga ugyanúgy tűnhet becsületes, erős embernek, mint esendő lúzernek. A politikusok a bocsánatkérés fifty-fifty kockázatának felvállalása helyett azonban továbbra is inkább választják a terelést, a tagadást, vagy újabban a kritikák teljes félvállról vételét.

Bár a non-stop média világában az tűnne logikusnak, hogy nehezebb legyen a botrányokat elhallgatni, a digitális közélet inkább könnyítette, mint nehezítette a felelősség alól kibúvó politikusok dolgát. Azzal, hogy a közösségi média megszüntette a hagyományos sajtó kapuőri szerepét, a kríziskommunikáció közvetlenül, ellenőrzés nélkül jut el az emberekhez, a Facebook- vagy Twitter-oldalán pedig egyetlen politikus sem köteles kérdésekre válaszolni; megteheti, hogy egy botrányról tudomást sem vesz, vagy csupán a saját narratíváját illeszti rá.

Ez a jelenség csak tovább mélyíti az egyébként is súlyos problémát, hogy a lakosság a választásokon kívül sehogy nem tudja számonkérni a politikusokat, miközben a közszolgák elméletben pont az ő képviseletüket végzik. A megállíthatatlan információ- és hírfolyam egyébként a választópolgárokra is hatással van: egy gyorsabban mozgó közéletben a botrányok rövidebb ideig vannak napirenden, és a hírfogyasztók sem tudnak leragadni egy ügynél, hogy abból kiindulva érjenek el politikai változást. És itt még nem esett szó arról, hogy a Magyarországhoz hasonló, polarizált társadalmi- és sajtószférákban egyes botrányok el sem juthatnak mindenkihez, míg más, arányaiban akár kisebb kríziseket felerősít a befolyás alatt álló sajtó és a közösségi médiás személyiségek.

Hernádi Levente

Magyarországon magas a társadalom ingerküszöbe

„Az öncsalásnak nincs határa, a bűnt még a köztörvényes bűnözők sem vallják be szívesen. Senkitől sem várható, hogy önként hagyja ott a stallumát és az azzal járó előnyöket” – állítja Csepeli György, szociológus, szociálpszichológus, egyetemi tanár. A hvg.hu-nak nyilatkozó szakember szerint a „hatalom méze túl édes”, a politikusok pedig maguktól aligha adják fel a pozícióikat, ha azt már egyszer megkaparintották.

Persze nem csak az érintetteknek van beleszólása. Csepeli arra figyelmeztet, hogy a politika folyamatos harcában állandóan mérlegelnek a szembenálló oldalak, hogy „egy lejáratódott harcost megtartani, vagy inkább kirúgni érdemes.” Ebben döntő faktor lehet a másik fél ütőképessége: amennyiben az ellenfél gyenge, és nem tudja kihasználni a keletkezett támadási felületet, akkor nem is érdemes elengedni a botrányba került politikus kezét – teszi hozzá. Csepeli magyarázatát a gyakorlatban jól mutatja, hogy az ellenzék közös megerősödése és összefogása óta a Fidesz több botrányban is visszatáncolt, legyen szó a Fudan megépítésének elnapolásáról, vagy épp Völner Pál azonnali eltüntetéséről.

Ezzel szemben viszont az olyan példák, mint mondjuk Simonka György évek óta húzódó, költségvetési csalás gyanújával vizsgált ügyei arra is rávilágítanak, hogy bár a politikai felsővezetés képes dönteni egy párttag sorsáról, a végső szót mindig a bíróságnak kell kimondania, és amíg ez nem történik meg, az ártatlanság vélelme mindenkit megillet. Csepeli György viszont hozzáteszi, hogy lélektani okokból nem célszerű kivárni a végkifejletet: ahogy fogalmaz, ha a gyanú hajszával párosul, logikus döntés lehet előre menekülni és az ítélet előtt elengedni valakit.

De akkor miért van az, hogy egyes országokban – mint például Nagy-Britanniában – hagyománya van annak, hogy egy botrány, vagy sikertelen kormányzási kísérlet után relatíve gyakran állnak fel kormányfők, a minisztereik pedig akkor is képesek hátralépni, ha nem értenek egyet a vezetővel? Csepeli György szerint ebben az adott társadalom ingerküszöbe a mértékadó: van, ahol egy házasságtöréshez hasonló erkölcsi bukta, máshol maga a hazugság is képes lehet elmozdítani valakit (mint például várhatóan Boris Johnsont a közeljövőben), Közép-Kelet-Európában viszont magas ez az erkölcsi ingerküszöb. „Talán a gyilkosság az, ami eléri” – jelzi áttételesen a helyzet súlyosságát Csepeli, bár hozzáteszi, hogy az anómia (magyarul a normátlanság, a társadalmi szabályok fellazulása és ebből kifolyólag az egyének közti kapcsolódás hiánya) minden politikai berendezkedésben általános, csak az erkölcsi küszöbök térnek el.