Az év, amikor a biológiai óra nem jelzett, hanem felrobbant.
| Az én 2021-em | |
|
Mindig is voltak ötéves terveim, aminek a kudarcaival jellemzően a kerek születésnapjaim környékén szembesültem, óriási pánikrohamok kíséretében. 30 előtt fél évvel jött a soha nem lesz normális párkapcsolatom krízis, 35 előtt mérlegre került minden, amit addig elértem. A negyventől nagyjából onnantól rettegtem, gondoltam, az egy választóvonal, ha akkor nem vagyok a helyemen, az maga lesz a pokol.
Egy köszöntés alkalmából félve meg is kérdeztem az ünnepeltet, nagyon rossz-e most neki, hogy ennyi idős lett. Azt mondta, egy csomó minden a helyére került, és elkezdett a lényegre koncentrálni.
Ezt érlelgettem, a nap pedig (és az azt megelőző fél év) krízis szempontjából eseménytelenül telt. Örültem, ezt szépen megúsztam.
Aztán pár hónap múlva bevillant: gyereket akarok.
Volt már ilyen villanás, de akkor még tudtam magamnak egy végső határidőt adni. Ez volt a 40.
Két „apró” „bökkenő” maradt csak: egyrészt nincs senki, akivel közösen ezt el tudnám képzelni, másfelől – és ez a nagyobb baj – az utolsó szakításommal a kapcsolatokba, a biztonságba és stabilitásába vetett hitem úgy általában is elillant.
Szűk körben bejelentettem a döntést: örökbe akarok fogadni egy gyereket. Az ezt követő hosszú beszélgetésekben a leggyakrabban felvetődő kérdés persze az volt, miért nem szülök inkább, hiszen még fiatal vagyok. Aztán valahogy ezen is túl voltam.
A „mégis hogyan” nem kérdés: meglepő módon, míg az állam az egyedülállók örökbefogadását korlátozza, addig az egyedülálló nőknek szabad utat ad a lombikeljáráshoz, ha közjegyzői okirattal igazolja, hogy bejegyzett párkapcsolatban sem él senkivel.
A gyakorlati kivitelezés viszont sokkal döcögősebb. Az elmúlt két évben a kormány sokat formált a rendszeren: egyrészt szinte teljesen ingyenessé tette a beavatkozáshoz szükséges gyógyszereket, közben azonban mára államosította az összes meddőségi klinikát. A magánból államiba átállás pedig nem zökkenőmentes, van, ahol így jóval kevesebb beavatkozást végeznek el, mert nem lehet fizetőssel gyorsítani, ráadásul az egész végére kettővel kevesebb intézet maradt.
A sorok pedig óriásiak. Van, ahol az első (telefonos) konzultációra is hónapokat kell várni, amit követnek a kötelező vizsgálatok, a zárókonzultáció, és majd valamikor az első kezelés. Mindezt úgy, hogy az ember szabályosan egy lóversenyen érzi magát, ahol ha ütemet vét, (k)örökre lemarad.
A gyors bekerülés sem garancia semmire: a vizsgálatok, a koronavírus elleni oltás, egy váratlan egészségügyi probléma, illetve a hosszú szabadságok miatt simán eltelhet 7 hónap az első orvos-páciens találkozótól a beavatkozásig.
A várakozás stresszes, az indulás viszont sokkos: miután az orvos közli a szikár tényeket (kevés a tüsző, 5-10 százalék az esély), két napig tart összevakarni magam. Belevágok, közben hülyeségekkel biztatom magam, de muszáj pozitívan, hogy lemenjen a 60 szuri, és összejöjjön a gyerek.
Ez sem könnyű, de az egész morális része sokkal nehezebb. Az alapdilemmám ugyanis az, megfoszthatok-e eleve egy gyereket az apjától. Végtelenül önzőnek tartom magam ezért, még ha közben hallom is az érveket, hogy neki majd ez lesz a normális, később még találhatok valakit, akire apaként tekinthet, és látom, hogy más kisgyereket is elhagy a szülője, amit nagyobb törésnek tartok, mintha eleve nincs jelen.
A dilemma egyelőre elvi: a gyerek elsőre nem jött (pedig mennyit ringattam magam a vonatkozó kommentekből fakadó álomban), hiába verte át a testem a hormoninjekció. A teszt egyértelmű, ez el sem indult.
Én még megyek tovább, még négy dobásom maradt. Addig is takarítok a szó igazi és átvitt értelmében is: folyamatosan csinálom a helyet az életemben számára. Ennél többet nem tudok tenni, az irányítás nem az én kezemben van, az akaratom itt nem számít. Csak vágyam van, és még erőm kell hogy legyen ahhoz, hogy elengedjem, ha már látszik, hogy ez reménytelen.
(A cikkhez a téma érzékenysége miatt álnevet használtunk.)
