hvg.hu: Mikor pihent utoljára?

Csilek András: Ennyire azért nem drámai a helyzet, nem ügyelek többet, mint máskor. Stresszben volt több ez az év, nem az elvégzett munka mennyiségében.

hvg.hu: Ahhoz, gondolom, orvosként hozzászokott már.

Cs. A.: Idővel minden orvos kiég egy kicsit. Jól kell kiégni, akkor nagy baj nincs. Az egészséges kiégés azt jelenti, hogy az orvos ugyanúgy elvégzi a feladatát, csak nem stresszeli szét magát egy olyan problémán, amin korábban igen.

hvg.hu: És mi az, amin idén a leginkább idegeskedett?

Cs. A.: Nemcsak munkában, stresszben is nagy volt a különbség az első és a második hullám között. Tavasszal például idézőjelben több volt a probléma a kollégákkal, mint a betegekkel. Még meg sem érkezett a vírus, de már minden orvos ránk, infektológusokra pakolta a terhét: „mi lesz, ha hazaviszem, mi lesz, ha megbetegszem”. A napi 150 telefonomból 130 biztosan kolléga volt. Ehhez persze tudni kell, hogy én egy vidéki kórházban dolgozom, nálunk tavasszal teljesen más volt a helyzet, mint Budapesten.

hvg.hu: Több stressz, kevesebb beteg?

Cs. A.: Felszabadítottuk az ágyakat, létrehoztuk a Covid-kórházat, az ambulanciát, majd üresen állt minden. Az első hullámban a betegek 5 százaléka volt covidos, 95 % pedig olyan, akit a kollégák gondoltak annak. Mindig kérdezték, hogyan merem továbbküldeni a beteget, honnan tudom, hogy nem covidos, erre azt feleltem, hogy egyrészt az a dolgom, hogy eldöntsem, másrészt nem igazán tudtam hibázni, mert tényleg senki nem volt az. Vidéken, ha valakinek nem volt kontaktja, az nem volt covidos. Egyébként ez a felkészülés nagyon jól jött, mert a második hullám úgy érkezett, hogy már tudtuk, mit kell csinálni.

hvg.hu: Mégis, mintha az első hullámban várt volna mindenki zombiapokalipszist, akkor zárták le teljesen az országot, mostanra ennek nyoma sincs.

Cs. A.: Régen nem tombolt már egy tisztességes, durva járvány Magyarországon. Elszoktunk tőle. Ez egyébként a járványügy teljesítményén is meglátszik, pedig Magyarországon ennek komoly hagyománya van, gondoljunk csak a védőnői szolgálatra vagy a kötelező tüdőszűrésre. Később persze kiderült, hogy a járványügyet nem erre a volumenre tervezték, de ez minden országra igaz. Egy idő után nem is lehetett mást tenni, el kellett engedni. Én például már az elején mondogattam, hogy a gyerekeknél semmi értelme a kontaktkutatásnak. Mindenki emlékszik rá, hogy gyerekkorában előfordult olyan hét, hogy egy influenzajárvány idején a 35 fős osztályból 5-en voltunk bent az iskolában, ami akkor teljesen természetes volt.

hvg.hu: Vidéken az első hullám viszonylag hamar véget is ért. Fellélegeztek, vagy érezték a vihar előtti csendet?

Cs. A.: Az első hullám után volt 3 hónap, amikor azt mondtam, hogy én életemben nem dolgoztam ilyen keveset. Két szakvizsgám van: infektológiai és gasztroenterológiai, két helyen dolgozom, mindig ki van töltve a napom. Járványkórházként viszont nálunk semmi nem volt: se beteg, se elektív ellátás. Készültünk persze, elolvastuk a szakirodalmat és azt is tudtuk, hogy ennek egyszer vége lesz. Aki infektológiai osztályon dolgozik, az olyan, mint a tűzoltó: nincs mindig munka, de ha van, akkor az nem jó. Épp ezért volt fura, hogy sokan a homokba dugták a fejüket. Amikor elkezdték megnyitni az elektív ellátásokat, boldog voltam, hogy visszamehettem dolgozni, tükrözhettem, betegekkel foglalkozhattam. Más kérdés, hogy a „tiszta” kórházakat (vagyis ahol nem voltak covidosok), elárasztották a betegek, akik tavasszal nem jutottak ellátáshoz. Náluk volt Bergamo, nálunk Hawaii.

hvg.hu: Mikor kezdték el érezni, hogy közeledik a békeidőszak vége?

Cs. A.: Egy Los Angeles-i orvos nyilatkozta, hogy amikor nézték a New York-i adatokat, csak örülni tudtak, hogy nem ott dolgoznak. Aztán egyik pillanatról a másikra teltek meg ott is a kórházak. Nálunk ugyanez volt. Futottak be a megyei adatok, és egyszer csak elkezdtek olyan helyekről is pozitív adatok jönni, ahonnan még soha, például apró falvakból. Olyan volt, mint a parázs, még nem ég, de ha rádobunk egy száraz fát, egyből fellobban. Majd berobbant a második hullám, és minden úgy történt, ahogy a tankönyvben meg van írva.

hvg.hu: Fel lehet erre mentálisan készülni?

Cs. A.: Nem. Az orvos is ember, mi is mindig abban bízunk, hogy majd nem a saját ügyeletünkben telik meg az osztály. Ráadásul addigra minden visszaállt, gyakorlatilag elölről kellett kezdeni az építkezést. Mentálisan az is megviselt, hogy március óta nem volt olyan nap, hogy ne a Coviddal foglalkoztunk volna. Nem emlékszem, mikor találkoztam utoljára szalmonellával. Én azért is szeretem az infektológiát, mert 0-tól 100 évig gyógyítunk, csecsemőt, gyereket, fiatalt, időst, most viszont kilenc hónapja egy betegséggel foglalkozom, miközben a mi pácienseinket más gyógyítja. Nálam jobban ezt senki nem unja.

hvg.hu: Ez alapján hogyan foglalná össze, milyen volt ez az év?

Cs. A.: Szar. Szakmailag is. A harmadik szakvizsgámat végzem gyerekgyógyászatból, de november óta nem voltam gyerekosztályon. Úgy fogok nekiállni a jövő évnek, hogy írnom kell egy halasztási kérvényt, világjárvány idején azonban nem lehet mit csinálni.

hvg.hu: Semmi nem is javult?

Cs. A.: A második hullám eleje szörnyű volt, most egy kicsit jobb. A beteg ugyanannyi, csak most már szétoszlik a kórházak között. Ez hatalmas terhet vett le a vállunkról. Leálltak az elektív ellátások is, a sebészek egy része felszabadult, tele vagyunk orvossal és nővérrel, miközben sokkal kevesebb a beteg, így jóval minőségibb munkát tudunk végezni. Ráadásul az első körös fertőzött kollégáink is meggyógyultak.

hvg.hu: Sokan estek ki?

Cs. A.: Igen, de a közhiedelemmel ellentétben mi orvosok nem a betegektől kapjuk el, hiszen amikor vizitelek, teljesen be vagyok öltözve. A kollégák között a járvány a szociális interakciókon keresztül terjedt. Az első hullámban azok fertőződtek meg, akik síelni voltak, utána azok, akiknek egyetemista gyerekeik voltak, majd következtek azok a szakmák, akik tünetmentes fertőzöttekkel találkoztak. A "tiszta kórházakon" végigment a járvány. Volt olyan, ahol a fiatal kolléga még egyszer lement a gólyatáborba bulizni, visszajött és végigfertőzte az egész intézményt. Nem véletlen, hogy a háziorvosoknál van a legtöbb fertőzött. Sok emberrel találkoznak, és rengeteg a tünetmentes fertőzött, aki talán csak egy receptért ment.

hvg.hu: Bár nem tudjuk, hogyan alakul a járvány, de úgy tűnik, az idei legrosszabb hónapokon már talán túlvannak. Melyik része volt a legnehezebb?

Cs. A.: Nagyon megviselt minket, amikor mindenki megfertőződött, hiszen volt, amikor ketten üldögéltünk bent 20 ember helyett. A legrosszabb mégis az, hogy állandóan betegnek érzi magát az ember, ami teljesen normális, szomatizációnak hívják. Nem őrültem bele, de azért naponta többször mértem a lázam, mindig köhögtem, mindenki ezt csinálja. Az idősebb kollégáknak talán még rosszabb, mert látnak velük egyidős betegeket meghalni. Pszichológushoz járok kiégés ellen, ő is segített abban, hogy ne méregessem állandóan a testhőmet. Mindenkinek ajánlom.

hvg.hu: Mennyire szorongott a családja miatt? Sok történetet hallottunk, amikor inkább elköltöztek az orvosok otthonról, hogy ne tegyék ki kockázatnak a szeretteiket.

Cs. A.: Mivel infektológiai osztályon dolgozom, részben megszoktam, de itt olyan betegségek vannak, amikről tudom, hogyan terjednek. Most viszont mindig benne volt a levegőben, hogy el fogom kapni. Mindenki félt, hogy ő lesz az első covidos az osztályon és kiesik a munkából. A fiatalok ezt nagyon nehezen viselik, volt olyan, aki disszimulált, vagyis úgy tett, mintha nem lenne beteg, mert dolgozni akart. A szüleimet én is féltem, ráadásul nekik is meg kell magyarázni, hogy idén nem karácsonyozhatunk együtt.

hvg.hu: Orvosként hogyan viszonyul ahhoz, ha valaki nem tartja be a szabályokat? Szól, ha azt látja, hogy a szomszéd 15 fős bulit tart vagy nincs rajta maszk?

Cs. A.: Nem leszek önkéntes csendőr. Dühítőbb volt, amikor az első hullám előtt mindenki rettegett, pedig nem is volt vírus. Aztán amikor később elmondtam, hogy a koronavírustól ugyanúgy kell tartani, mint az influenzától, akkor meg mindenki azt hitte, hogy nem kell tőle félni. Én láttam embereket meghalni influenzában, nálam fiatalabbat is.

hvg.hu: A tavaszi teljes leállással egyetértett?

Cs. A.: Az vesse rájuk az első követ, aki nem ezt tette volna. A második hullámban egy dolgot csináltam volna máshogy: előbb zártam volna be az elektív ellátást. Viszont mindig elmondom, örülök, hogy nem nekem kell dönteni, hiszen a gazdasági következményeket nem látom. Mondjuk amikor Orbán Viktor azt mondta, hogy 32 ezer beteggel számol a kórházakban, a szakmában mindenki a szívéhez kapott. Valószínűleg el tudtuk volna őket látni, de akkor semmi más nem lett volna, csak Covid, de attól az ég irgalmazzon minket.

hvg.hu: Az első hullámban az utcán tapsoltak az egészségügyi dolgozóknak, mindenki hősnek nevezte önöket. Annak tartja magát?

Cs. A.: Egyáltalán nem. Személyiségemet illetően nem vagyok jó orvos. Nem vagyok olyan, amilyennek az ember az orvosokat várja.

hvg.hu: Milyennek várják az orvost a magyarok?

Cs. A.: Komoly, szépen beszélő, saját tudásával maximálisan tisztába lévő szakember, aki semmiféle emberi oldalát nem mutatja.

hvg.hu: De azért jólesett az önök felé áradó szeretet?

Cs. A.: Az első hullámban nem tudtunk vele mit kezdeni, nagyon örültünk neki, de tudtuk, hogy nem fog örökké tartani. Sokat számít viszont, hogy a betegek sokkal fegyelmezettebbek, bár eleve látogatási tilalom van. Kevesebb a konfliktus a hozzátartozókkal is, ami egyébként a mindennapjaink része.

hvg.hu: A nemzetközi sajtóban többször is bemutatták, hogyan néznek ki a Covid-osztályok, ezek a felvételek az egész világot bejárták. Magyarországon viszont bezártak a média előtt a kórházak kapui. Ön beengedné a stábokat?

Cs. A.: Be, de van az emberi szenvedésnek egy olyan foka, amit nem szabad megmutatni. A koronavírus egy alapvetően a tüdőben jelentkező betegség, aminek a legrosszabb végállapota, amikor a beteg nem kap levegőt. Szörnyű az emberek szenvedését látni. A média viszont azt meg tudná mutatni, hogy mi is emberek vagyunk, és azok is, akik bent fekszenek. Kollégák közül is sokan féltek a Covid-betegektől, amíg meg nem látták, hogy ez ugyanaz az ember, akit sérvvel műtöttek. Amíg ezt nem tudják, az egészet körüllengi valami misztikum.

hvg.hu: Beszéltünk olyan egészségügyi szakdolgozóval, aki azt mondta, nem adatja be magának az oltást. Ön megteszi?

Cs. A.: Az egészségügyi dolgozó is ember és lehet buta ember is. Én tőlük azt szoktam kérdezni, vesznek-e az autóba légzsákot, hogy megmentse az életüket. Ez ugyanaz. Azért oltatom be magam, mert nem akarok beteg lenni. Hangsúlyozom, hogy biztonságos, hatásos és ellenőrzött vakcinákról beszélek, de nem tudok mit kezdeni ezekkel a hangokkal. Nem hiszek a konteókban sem, ez a vírus túl gyenge volt ahhoz, hogy mesterséges legyen. A vakcinával sem éri meg senkinek rizikózni, mert aki ezt elszúrja, a cégének annyi, politikusként pedig genocídiumot követ el.

hvg.hu: Mégis terjednek az összeesküvés-elméletek a DNS megváltoztatásáról, a beültetett chipről és a mellékhatásokról.

Cs. A.: A jövőbeli Covid-vakcinákról mi orvosok sem tudunk többet, mint más. Viszont biztos vagyok benne, ha lenne magyar tudós, aki tudná, hogy valami nem stimmel, az vagy kiszivárogtatná, vagy eléugrana az oltást beadónak. Dr. Gődény és társai is pont erről szólnak: nem szabad nekik hangot adni, mert ha egy egészségügyben dolgozó megszólal, arra onnantól már lehet hivatkozni. Főleg, ha a neve előtt van, hogy „dr.”. Ha ezt hagynánk, akkor a csecsemők sem kapnának védőoltásokat, pedig ezeknek köszönhető, hogy nincs diftéria, kanyaró, nincsenek járványok.

hvg.hu: Ha a vakcinákban nem is, más járványügyi adatokban lehet olyan, ami nem stimmel?

Cs. A.: Nem hiszem, nem is lenne értelme, így is nagyon rosszak a számok. Tesztekből ennél kevesebbet biztosan nem lehet mondani, halálozásban sem hiszem, mert ha 160 helyett 20-at mondanának, hamar kiderülne, 160 helyett mondjuk hússzal többet vagy kevesebbet jelenteni pedig nincs értelme. Az tény, hogy kórházi szinten nem közlik az adatokat, de ez sem újdonság, ugyanez a helyzet például a kórházi fertőzésekkel is. Pedig már régen létre kellett volna hozni egy minőségbiztosítási rendszert, amiből az emberek tudnák, melyik intézményben hogyan alakulnak a számok, még akkor is, ha ez kellemetlen.

hvg.hu: Mire fog koccintani szilveszterkor?

Cs. A.: Arra, hogy legyen vége a vírusnak. Sokan azt hiszik, hogy ez egy óriási nagy kihívás, de összeségében szakmai szempontból nem az. Szoktam mondani, hogy annak örüljünk, hogy nem vakbélgyulladás-járvány van. Ha nekem kellett volna megtanulnom vakbelet operálni, baj lett volna. Ebbe hamar bele lehet jönni, aki lelkes és akarja, annak könnyen megy. De itt tenném hozzá, hogy nemcsak a pátoszról szólt az év: sok kolléga menekült el gyáva módon, hirtelen mindenki előhúzta a krónikus betegségét, hivatkoztak mindenre, hogy ne kelljen dolgozniuk.

hvg.hu: Erre mondta korábban, hogy az orvosok is emberek.

Cs. A.: Igen, ez viszont már az én bőrömre ment. Volt olyan kolléga, aki szerdára be lett osztva ügyelni, és aznap reggel küldött egy sms-t, hogy nem jön, másnak kellett beugrania a helyére. Az elején volt, hogy 10-15 kollégából 4 eltűnt. Volt, aki felmondott, volt, aki azóta is táppénzen van, de olyan is akad, aki visszajött. Volt, aki azt mondta, anyagi érdeke, hogy ne jöjjön a Covidra dolgozni, mert itt nincs hálapénz.

hvg.hu: Jövőre ezzel már nem takarózhatnak, hiszen januártól betiltják.

Cs. A.: Éppen azért lettem a Magyar Orvosi Kamara BAZ megyei területi szervezetének elnöke, mert a hálapénzt ellenző kollégák beszavaztak, szóval izgatottan várom. Biztosan lesz belőle sértettség, nemcsak az orvosok, hanem a betegek között is. Vannak olyan eljárások, amelyek csak azért léteznek, mert a hálapénz mozgatja őket. Lesz olyan beteg is, aki ezt nem fogja megérteni. Amikor valaki azt mondja nekem, hogy ő hajnali háromkor is felhívhatja az orvosát, mindig azon gondolkozom, vajon ez mennyibe kerül neki. Én soha nem fogadtam el hálapénzt, így megjátszanom sem kellett magam.

hvg.hu: Ha egyszer vége lesz a járványnak, egy megváltozott egészségüggyel állunk majd szemben?

Cs. A.: Szerkezetében nem, de a benne dolgozó emberek teljesen megváltoztak.

hvg.hu: Nem fogunk erről is elfeledkezni, mint minden másról?

Cs. A.: Nincsenek illúzióm, elfelejtik, de valahol mélyen mindig ott lesz a szívük mélyén. Az én szakmámnak ennél nagyobb esélye nem lesz, ha ebből nem jövünk ki jobban, akkor semmiből. Fantasztikus embereket ismertem meg, le a kalappal mindenki előtt.

hvg.hu: Sorozatunkban szerkesztőségünk tagjai mesélnek arról, kinek mi volt a pozitív 2020-ban. Ha önt kérnénk fel rá, mit választana?

Cs. A.: Ha a kamarai munkámra gondolok, a legnagyobb dolog, hogy ott vagyok annak a születésénél, hogy betiltották a hálapénzt. Bármilyen furcsa, a Covid-járvány nélkül ez nem sikerült volna. Két hét alatt megoldotta azt, ami 50 éve mételyezte a magyar egészségügyet.