Orbán ritkán panaszkodik, akkor is csak legfeljebb a sajtóra, de most úgy érzi, nem fair vele az élet. Hétfői rendkívüli bejelentését ugyanis azzal vezette fel, mennyire igazságtalannak érzi a kialakult helyzetet. A naptárra pillantva könnyebben érthető, mi bőszítette fel. Ezen a héten ünnepelhetné az ország közpénztől elhízott elitje, hogy a listás szavazatok 53 százalékának megszerzésével a Fidesz tíz éve megalapozta a maga „fülkeforradalmát”. Az évtizedes sikertörténetként láttatott kormányzásról szólt volna a hivatalos kommunikáció április 11-étől június elejéig. Orbán ehelyett kezdheti elölről a munkát. Nem adatik meg neki a visszanézés öröme, mert hirtelen sürgetővé vált a nekifutás az éppen két év múlva esedékes újabb választásnak.

Hamar hamar megtalálta azonban a módját annak, hogy ezt a versenyt is nyerje: kiéhezteti, kiiktatja és még le is terheli a megmaradt politikai ellenfeleit.

Politikájának első vesztese a jogállam.

Ebben pedig a felhatalmazási törvény volt a segítségére.

De hiába erősíti a hatalomban lévő kormányokat szerte Európában a járvány elleni küzdelem, a Fideszt a gazdasági helyreállítás hatékonysága alapján ítéli majd meg a szavazó 2022-ben. Orbán pedig emlékezhet, milyen lehetőséget nyitott meg az általa vezetett ellenzék számára, amikor Gyurcsány Ferenc kormányát kapta oldalba ciklus közepén a gazdasági világválság.

A hetilap cikkében ezek mellett interjút közlünk Anton Sekovcovval, a Bécsi Egyetem oktatójával is, aki gulyásfasizmusnak nevezi Orbán rendszerét. Ő mondja azt, hogy:

a magyarországi rendeleti kormányzás kétségtelenül az európai szélsőjobboldali mozgalmak legnagyobb teljesítménye Franco spanyolországi diktatúrája óta.

De megkérdeztük a magyar fejleményekről a német nagykoalíció külpolitikáját alapvetően meghatározó két politikust, Michael Roth szociáldemokrata államminisztert és Norbert Röttgen kereszténydemokrata elnökjelöltet is.

Részletek a csütörtöki HVG-ben és a hvg360 oldalán.

HVG