Lehet, hogy másutt a kultúra valóban nemzeti alap, amint azt az Örkény Színház előtt összegyűlt ezrek skandálták hétfő este, de a magyar kormány a barbárságot teszi azzá. Már eddig is sokat tett érte, referenciái is vannak, összművészeti jelleggel. Például egy máig átadatlan dagályos, történelemhamisító emlékmű a Szabadság téren, egy eladhatatlan folyóirat, amelyet az azóta elhunyt Kerényi Imre neve fémjelez, egy nemzeti himnusszá emelt popdal, no és az ordas utcai plakátok Soros Györgyről – bárki bármit mond, ezekben egy újmagyar fentebb stíl elemei jelennek meg.

Meglehet, rövidesen egész kultúrstratégia épül rájuk, amelyet a kultúrstratégiai intézmények Nemzeti Kulturális Tanácsa dolgoz ki. Ehhez csak az erről szóló, ezen az ékes nyelven írt törvényt kell elfogadni. Napok alatt, kivételes tárgyalásban, új távlatokat nyitva az alkotók előtt. Ül majd a koszorús költő az íróasztalánál, a képernyőre réved, idegesen markolássza az egeret, és azon töpreng, mivel járulna hozzá a nemzeti kultúra megőrzéséhez, a nemzeti identitás megerősítéséhez. A tenyere izzad, a tarkója nemkülönben, és csak nem jut az eszébe semmi.

Ez a jobbik eset. Mert félő, hogy mégis.

Az erőből nyomott kultúrideológia a nácik és a komcsik világa volt

– ad egyértelmű eligazítást Fókuszban rovatunkban Schilling Árpád rendező.

A hatalom birtokosainak új esélyeket kínál a big data is. Az Orbán Ráhel nevével összekapcsolt Magyar Turisztikai Ügynökség 16 havi adatmennyiséget, 52 milliárd cellainformációt vásárolt meg egy telefonos cégtől, hogy felmérje a turisták mozgását, kedvteléseit, kedvenc helyeit. Jövőre még könnyebben boldogul, hiszen valamennyi szállásadónak be kell számolnia erről a Nemzeti Turisztikai Adatszolgáltató Központnak – jelzi a szép új világról Magyarország rovatunk. Így aztán a központ honlapja szerint „valós időben” lesz látható „az ország összes szálláshelyének forgalmára vonatkozó statisztikai adat (külföldi és belföldi vendégek, vendégéjszakák száma, milyen küldőpiacról érkeztek, milyen szolgáltatásokat vettek igénybe)”. Mindeközben Ráhel testvére, Gáspár csendben a háttérbe vonult, vallási mozgalmát hátrahagyva katonának állt. Ám a Felház tovább nyomul, amiről szintén a Magyarország számol bel.

A történelmi tények elferdítése nem a honi uralkodói elit kiváltsága,

Oroszországban is nagyban űzik. Ma már kifejezetten dicsőítik a Molotov–Ribbentrop-paktumot, amely úgymond nyugatabbra tolta a Szovjetunió határait, és időt adott arra, hogy Sztálin felkészüljön Hitler rohamára. Aki ezt nem így látja, hazaárulónak neveztetik. Az Egyesült Államokban viszont egyenesen az elnököt – mármint a sajátjukat – fogják az alkotmány megsértésével megvádolni, ékes bizonyítékaként annak, mi a különbség demokrácia és autokrácia között. Még akkor is, ha Világ rovatunk nem véletlenül idézi a korábbi elnök, Gerald Ford meghatározását: az alkotmányos vádemelés alapja az, amit a képviselőházi többség az adott történelmi pillanatban annak tart. Ám ez a flegma definíció csak a kezdetre vonatkozik, nem az ítéletre.

Dél-Koreában alig van kormányzati cenzúra – így nyilatkozott a cannes-i filmfesztiválon Arany Pálmával honorált rendező, Pong Dzsun Ho. Máskor meg azt mondta: Nem tudok filmet készíteni, ha az alkotás és a végső vágás száz százalékban nem az enyém, de ha ezt garantálják nekem, bárhol képes vagyok dolgozni. Élősködők című filmjét a napokban mutatták be Magyarországon, életművét pedig a Szellem rovat ismerteti.

Lehet, hogy a művészetben a szabadság nem elhanyagolható szempont? Lehet, hogy a kultúra nemzeti alap? Memorizáljuk.

A szerző a HVG szerkesztője.