A minap, november 16-án volt száz éve, hogy Horthy Miklós „bevonult” Budapestre, „tetemre hívni a vörös rongyokba öltözött bűnös várost”. (A bevonulást azért kell idézőjelbe rakni, mert a jobboldali Horthy-kultusz ezt is egy heroizált cselekedetként mutatja be, miközben a román megszálló csapatok pár napja már elhagyták fővárosunkat, miután a későbbi kormányzó megegyezett az antant hatalmakkal, hogy elismeri a trianoni határokat.)

A Horthy-kultusz felélesztése, és ezen belül is a fehérterror legitimálása az elmúlt években egyre erősebben részévé vált a kormányzati propagandagépezetnek. Erre jó példa a Vértanúk terén felállított emlékmű, ami papíron a vörösterror áldozatairól emlékezik meg, de valójában eredeti felállításának (1934) oka pont a fehérterror utólagos legitimálása volt. És persze illik ebbe a narratívába, hogy vagyunk mi, az ellenzék, akik internacionalista módon, erőszakkal akarjuk ráerőltetni a magyarságra egy idegen uralmi formát (ti. a liberális demokráciát), és vannak ők, akik csak meg akarják védeni a magyarságot ettől a jelenkori „vörös hordától”.

De az ellenzék októberi elsöprő budapesti sikere után új lendülettel kezdett a propagandagépezet kulturális fehérterrorba: „ismét vörös rongyokba öltözött Budapest”. Nem kell ezt túlkomplikálni: ellenzék=kommunisták, Karácsony Gergely=Kun Béla, Momentum=Lenin-fiúk, stb.

A kulturális fehérterror persze nem olyan agresszív első ránézésre, mint a valódi fehérterror volt. Ma nem Prónay Pált szabadítják rá az ellenségeikre, hogy fizikailag semmisítse meg őket, hanem Bayer Zsoltot, aki „csak” morálisan csinálja ki a kormány vélt vagy valós ellenfeleit. Ma nem tiszti különítmények csapnak le gyanútlan emberekre és családjaikra, hanem a TV2 arctalan „tanúi” rágalmazzák meg az „útban lévő” politikusokat, sőt, ha úgy van, akár a családtagjaikat is. Ma nem a fizikai retorziótól félve zárkóznak el emberek a politikai véleménynyilvánítástól, hanem mert valamelyik szerettük a közigazgatásban dolgozik, vagy mert most akarják beíratni gyermeküket óvodába…

A kulturális fehérterror nem olyan agresszív, mint amilyen a valódi fehérterror volt. De csak első ránézésre. Mindkettő egy elfásult, félelemben tartott társadalmat hagy maga után. Mindkettő igyekszik szélsőségesen megosztani a társadalmat, ahol „mi” vagyunk a kizárólagos jók, „ők” pedig a kizárólagos rosszak. Ahol az egyik szélsőség élteti a másikat, hiszen a vörösterror nélkül a fehérterrort sem legitimálta volna semmi.

És itt kell mértékletességre intenünk a saját oldalunkat is, az ellenzéket. Érthető az a társadalmi igazságérzet, amely szerint, „ha ők így, mi is így”, amely szerint, „ha nekik lehet, nekünk is”, de utat nem engedhetünk ennek a fajta revansvágynak, nem engedhetjük, hogy a politika tovább mélyítse a társadalomban meglévő egyre mélyebb árkokat. Nem lehet a kulturális fehérterrorra kulturális vörösterror a válasz.

Október 13-án a fővárosiak és több nagy- és kisebb város lakói is a kulturális terrorra mondtak nemet. Arra mondtak nemet, hogy a politika az ideológiai árokásásról szóljon, helyette pedig sokkal inkább a saját problémáink megoldásáról, mert „nincs liberális parlagfű-burjánzás, ahogy nincs konzervatív elrohadt játszótér sem”.

Ha az elkövetkező években az ellenzéki városi vezetések a helyi problémák megoldása, a jó kormányzás mellett az árkok betemetésére fog koncentrálni, akkor nem csak a következő országgyűlési választásokon való siker esélye nő meg a számunkra, hanem arra is megnyílik a lehetőség, hogy a győzelem után végre egy kiegyensúlyozott, 21. századi társadalmat hozzunk létre.

Mert – ahogy a Fidesz példája is mutatja – nyerni úgy is lehet, ha kiélezzük a társadalmi ellentéteket, kiélezzük a jobb-baloldal konfliktusát, de akkor csak ugyanabba a folyóba lépünk bele újra, amelybe már az elmúlt évszázadok során is többször. Ez soha nem vezetett Magyarország felemelkedéséhez.

A szerző a Momentum elnökségi tagja.